GregJazzBlog

A 6. Veszprémi Ünnepi Játékok első jazz fellépője a 62 éves norvég-lengyel származású muzsikus-zeneszerző, Jan Garbarek és együttese volt. Európa leghíresebb szaxofonosa 2009. július 24-én lépett fel a zsúfolásig megtelt Veszprémi Vár Szentháromság terén. A hazánkban igen gyakran – legutóbb idén májusban a Szent István Bazilikában a Hilliard Ensemble énekegyüttessel – fellépő művész legújabb felállású formációjával ejtette ámulatba a nagyérdeműt, Rainer Brüninghaus billentyűssel, Yuri Daniel basszusgitárossal és Julio Barreto dobossal kiegészülve.



Jan Garbarek ikonikus alakja a kortárs jazz és világzenének immár a ’70-es évek óta. A John Coltrane hatására autodidakta módon szaxofonozni kezdő Garbarek hamar a neves ECM kiadó „arca” vagy inkább hangja lett. Olyan előadókkal működött együtt, mint Keith Jarrett, Gary Peacock, Ralph Towner, Terje Rypdal, Bill Frisell, John Abercrombie, Egberto Gismonti, Charlie Haden, Miroslav Vitous, L. Shankar vagy Zakir Hussain. Gyönyörű és ezer közül is felismerhető a szoprán- és tenor-soundja. Játéka rendkívül jellegzetes, intelligens, kifinomult, letisztult. Sokféle, egymástól merőben különböző és földrajzilag távol álló stílusokat képes vegyíteni a legnagyobb természetességgel, legyen az klasszikus, skandináv, indiai, arab vagy épp populáris műfaj. Saját bevallása szerint jazz már régóta nem létezik, s ő sem jazz muzsikus. Lánya, Anja Garbarek szintén sikeres zenész, énekesnő.

A gyönyörű, barokk szabadtéri koncerthelyszín emelkedett hangulatát a meditatív muzsika képes volt még tovább fokozni. A fesztivál igazgatójának rövid bevezetője után megjelent a színpadon a négy zenész, a visszafogott vezetővel, Jan Garbarekkel. Szerény meghajlásokat követően egy kellemes és sejtelmes, szélzúgásos intrónak, s egy búskomor dallamú, fájdalmas tenorral és pastoriusos basszuskísérettel élő kompozíciónak lehettünk fültanúi a sokak által ismert 1992-es Twelve Moons-ról. Ezt egy új dal, a szintén hasonló stílus- és érzelemvilágú Heitor követte. A Song For Everyone című, 1984-ben készített Shankar-lemez nyitódala, a melodikus Paper Nut igazi pörgést hozott Veszprém óvárosába. A grandiózus befejezést még egy valódi brüninghausos szintetizátor-, illetve egy fantasztikus dobszóló zárta, amely sokkal inkább hatott ütőhangszeres virgázásnak, mintsem verővel játszott dobolásnak a fekete Julio Barreto jóvoltából. Néhány szusszanásnyi pihenő után jött a folytatás, először a lírai Twelve Moons, majd egy abszolút folkos hatású szopránszóló. Ezután, akár egy zenélő ékszerdoboz dallamához hasonló, Hohner clavinet hangszínen, illetve basszusgitáron üveghang díszítésekkel megszólaltatott Rondo Amoroso csendült fel, mely a néhai norvég komponista, Harald Saeverud szerzeménye. Mindez egy közel tízperces, akkordokkal teletűzdelt, technikás, bonás-multitrackes basszus improvizációba torkollott Yuri Daniel részéről. A show folytatásában az egyik kedvenc részem következett, a brazil Milton Nascimento énekes-gitáros Milagre Dos Peixes (A halak csodái) című zseniális nótája, amelyben Garbarek játékos tenorja számomra Michael Brecker szellemét idézte. Érdekes, hogy míg a legtöbb kortárs szaxofonos általában tenoron sokkal elvontabb produkciókat nyújtanak, addig szopránon sokkal slágeresebb hangzás- és stílusvilágot teremtenek (pl. Shorter, Marsalis, Redman, Evans stb.). Jan Garbarek esetében ennek pont a fordítottja igaz: tenor fújása telt hangzású, már-már populáris jelleget öltő játék, míg védjegyének számító görbe szopránszaxofonján egyedi hangszínen és igazán absztrakt módon képes szárnyalni a bandája által biztosított alap felett.



Mivel Garbareket ezen a szép nyári estén, itt Veszprémben láttam élőben először, szükségét éreztem némi utólagos kutatómunkának a repertoár és a koncepció megfejtése érdekében. Míg némelyeknek – köztük nekem is – a koncert egésze egy spontán dalfolyamnak tűnt, valójában közel sem erről volt szó. A már körülbelül két éve precízen megírt és előadott műsor, ezen belül a frappáns átkötések vagy az ötletes színpadkép és világítástechnika most egy dologban tért el, s jelentett kihívást az eddigiekhez képest: a zenekar felállásában. A Jan Garbarek Group „örökös tagjának” számító billentyűs-zeneszerző, az idén 60 esztendős német Rainer Brüninghaus abszolút nem bebop zongorista, sokkal inkább klasszikus felfogású, ugyanakkor elektronikus hangszereket kedvelő, kísérletező művész, sokban hasonlatos a Pat Metheny Groupban Lyle Mays-hez. Márkajelzés nélküli keyboardon és Yamaha zongorán játszó mester remekül biztosította mind az aláfestő kíséretet, mind az emlékezetes szólókat. A 2007 nyarán sajnálatos módon stroke-ot kapott, ugyancsak német Eberhard Weber bőgős helyett a 43 éves, kopasz, szemüveges brazil, Yuri Daniel adta a dinamikus alapot. Az elektromos bőgő soundjához hasonló, öthúros fretless basszusgitárján kitartóan és pontosan kísérte a zenekar kalandozásait. A banda újonca, a basszerosnál egy évvel fiatalabb kubai Julio Barreto abszolút meglepetése volt az estnek. Annak ellenére, hogy csaknem végig kottából kísért, hihetetlenül intuitív módon, ötletesen és színesen játszott, s tette hozzá mindenhez önmagát. Tehát a legnagyobb feladatot Garbarek számára minden bizonnyal az új banda összekovácsolása jelentette. A gondosan felépített előadás szerencsére kellő mennyiségű improvizatív elemet és egyéni szólózási lehetőséget biztosított mindenkinek, így abszolút megvalósulni látszott a kvartett tagjainak egyenlősége.



Szintén a Twelve Moons-ról idézett, gyönyörű és lassú There Were Swallows témáját egy egyre durvuló és absztrakt mű követte. „A kelletlen szaxofonost” egy igazi csemege, azaz Brüninghaus szólója folytatta, mely kezdeti csilingelés idővel keményebbé és egyre nehezebben emészthetővé vált. A repertoár első másfél órájában megismerhettük a „klasszikus Garbareket”, majd a második óra a „modern Garbarekről” szólt. Álmomban sem gondoltam volna, hogy szinte táncolható szerzemények és a közönséget bevonó, interaktív játék is a koncert része lesz. A három egymást követő, fantasztikusan jó hangulatú új kompozíció kevert stílusjegyei között megtalálhattuk a flamenco-calypso, hip hop-reggae és techno-metal kombinációit. Julio Barreto dobszólója egyszerűen hihetetlen volt, mind technikailag, mind muzikálisan. Személyében megtaláltam a legújabb kedvenc dobosomat! Műsorszáma úgy szólt, mintha a Group eddigi ütősei mind ott perkáztak/doboltak volna veszprémi színpadon, azaz Marylin Mazur, Manu Katché és Trilok Gurtu együtt. Egyes részeknél a nézők is besegítettek némi tapsolással, s így mindenki kicsit magáénak érezhette az új fiú fergeteges sikerét. A háttérben meghúzódó Jan is végig nagyokat mosolygott. Mazur és Garbarek tavalyi albumáról, az Elixirről egy szélsebes és speciális furulyán megszólaltatott szóló került elő a tarsolyból, erős népzenei motívumokkal, mely ismét, egy korábban lemezen még meg nem jelentetett, gyors kompozícióba torkollt. A kötelező encore a sokak által ismerős Voy Cantando volt, az 1988-as Legend Of The Seven Dreams-ről, karakteres tenorral, dörmögő basszussal, sejtelmes szintetizátorral, ütögetett zongorahúrokkal, csipetnyi dobszólóval és magasztos befejezéssel.



A fellépés közel két és fél órás időtartama alatt rendkívüli esemény nem történt, leszámítva a koncert megkezdése előtti fejetlenséget a helyfoglalásokat illetően, egy szám kellős közepén kidurranó és elfüstölgő lámpát a zongorista feje felett, valamint a dobos lábcinjének sürgős szerelését játék közben. Sejthető volt, hogy Garbarek nem a szavak embere, de hogy egyetlen félmondatot se szóljon, s ne mutassa be zenésztársait, azon komolyan elcsodálkoztam. Mindenestre, Jan beszédhangja helyett hallhattuk csodás és éles hangú szaxofonjait, amely rendkívül felemelő érzés volt. Ha már élőben sikerült meghallgatnom őt, szívesen fogadtam volna a – régebbi koncertjein is játszott – legnagyobb slágerek közül néhányat, mint amilyen a Brother Wind March, a Pygmy Lullaby, Mission: To Be Where I Am vagy a He Comes From The North. De azért így sem mondhatom, hogy hiányérzet maradt bennem a koncert végére, és egyetértek Keith Jarrett véleményével, miszerint: „Ő a legjobb játékos, akivel valaha is találkoztam!”.

Aki ott volt, annak azért, aki pedig nem, annak meg azért nagyon jó hír, hogy szinte teljesen ugyanezen szerzeményekkel és a dobok mögött Manu Katchéval szeptember elején megjelenik a Dresden (In Concert) című CD az ECM gondozásában. A 2007 októberében rögzített dupla lemez Jan Garbarek karrierjének legelső élő koncertalbuma lesz!



A banda:

Jan Garbarek – tenor-, szopránszaxofon & furulya
Rainer Brüninghaus – billentyűk & zongora
Yuri Daniel – basszusgitár
Julio Barreto – dob & ütőhangszerek

A repertoár:

1. The Tall Tear Trees
2. Heitor
3. Paper Nut
4. Twelve Moons
5. Garbarek Solo
6. Rondo Amoroso
7. Daniel Solo
8. Milagre Dos Peixes
9. There Were Swallows
10. The Reluctant Saxophonist
11. Brüninghaus Solo
12. Once I Dreamt A Tree Upside Down
13. Fugl
14. Maracuja
15. Barreto Solo
16. Nu Bein'
Ráadás:
17. Voy Cantando

A fotóalbum lapozásához használd a jobb és bal nyilakat!



Fotók: © Greg

Egy rövid videó-részlet a veszprémi koncertről (Voy Cantando):

A Pittsburgh-i születésű George Benson egy igazán érdekes jelenség. 1964-ben, azaz 21 évesen (45 évvel ezelőtt!) jazzgitárosként kezdte el karrierjét, de az első komolyabb sikerei csak a ’70-es évek közepétől datálódnak. Mindig is több stílusban mozgott otthonosan és alkotott maradandót, mint a jazz, az R&B, a funk, a soul, a blues, a pop és a disco. A ’60-as években például együtt zenélt a nagy Miles Davis-szel, de az igazi áttörést számára mégis az 1976-os Breezin’ lemez hozta meg (a címadó dalt eredetileg Bobby Womack a magyar származású Szabó Gábor gitárosnak írta). Benson kevésbé a zeneszerzői kvalitásairól, sokkal inkább egyedi soundjáról és kellemes harmóniáiról lett híres. Miután a gitározás mellett énekelni is kezdett, világsztár, sőt bálvány vált belőle, amelyről több mint 60 lemez és szám szerint 10 Grammy-díj tanúskodik. Kiadványai olyan koncept-albumok, ahol minden egyes korong más-más irányzatot képvisel, melyeken többnyire ismert komponisták szerzeményeit adja elő. 2009. július 22-i Budapest Sportarénában tartott fellépése immár a harmadik látogatása volt hazánkban, a négy évvel ezelőtti szegedi és a tavaly előtti Al Jarreau-val közös koncertjei után.



A félbevágott Aréna ülőhelyei szépen megteltek a kezdésre, s rövid felkonfot követően a legnagyobb természetességgel és lazasággal állt neki a hattagú zenekar a Weekend In L.A. című instrumentális dalnak. George Benson az I Got Rhythm motívumát is beleszőtte a számba Ibanezével, a zongorista és zenei rendező Randy Waldman egy csodás szólót adott elő a színpadon álló Steinway versenyzongorán. A ’70-es évek feelingjét idéző, zseniális Affirmation következett a Breezin’-ről, melyben a másik billentyűs, Thom Hall egy húzós rögtönzést mutatott be Yamaha Motifján. A túlmozgásos szemüveges basszusgitáros, Stanley Banks fiatalos kinézete ellenére az eredeti Breezin’-en is közreműködött már a főnökkel. Folyamatos fejkörzésekkel és nyakhajlításokkal produkálta magát, miközben veszettül adta az alapot. A „lábában benne volt a bugi”, melyet érdekes lábtamburinjával próbált meg hasznossá tenni. A rövid jazzes kezdet egy lírai blokkal folytatódott, ahol felcsendült a Love X Love, ahol Benson már nem gitározott, helyette kieresztette a még mindig egész jó hangját.



„Gyönyörű Budapest, egész nap a várost jártuk, és egy csomó pénzt elköltöttem. Köszönjük a magyarok vendégszeretetét! És az a sok szép nő, akik szembe jöttek az utcán… Nekik szól a következő dal.” – mondta viccesen, s belekezdtek a csöpögős Nothing’s Gonna Change My Love For You-ba, amelynek eredeti verzióját Benson énekelte 1984-ben, s csak 3 évvel később a hawaii-i Glenn Medeiros. Jött még a sorban a lassú In Your Eyes és a pörgős Kisses In The Moonlight is. Az 1969-ben megjelent Abbey Road című Beatles lemez után két hónappal Benson elkészítette a saját verzióját, The Other Side Of Abbey Road címmel, s erről az albumról szólt a Golden Slumbers, amelyben az est főhőse énekről gitárra váltott, miközben a banda legifjabb tagja, a nyakkendőt viselő dobos, Teddy Campbell finoman seprűzött. A tribute Nat King Cole-lal folytatódott, mégpedig a Nature Boy szerzeménnyel, amelyben először hallhattuk George hamisítatlan scatelését gitárja pengetésével uniszólóban. Az At The Mambo Inn latinos dalt, majd a Turn Your Love Aroundot nyomta le az együttes, melyben Benson görögdinnye méretű pocakjával lejtett egy táncot – talán maga sem vette komolyan a jelenetet. Bár Benson saját bevallása szerint nem tud spanyolul, mégis egy spanyol nyelvű nóta volt a terítéken. A dalba becsatlakozott a latinos kinézetű, bár ír családnévvel rendelkező ritmusgitáros, Michael O’Neill is, aki fantasztikus éneklésével hatalmas ovációt eredményezett a közönség részéről. A Give Me The Night disco-sláger után George Benson levonult a színpadról, s a banda még egy outtrót adott elő.



A ráadás egy show-műsor jellegű zenekari bemutatással kezdődött, ahol nem Benson, hanem O’Neill mutatta be a tagokat egyenként. Megtudhattuk, hogy Britney Spears-től kezdve Barbra Streisandig, az Americal Idol műsortól egészen Frank Sinatráig rengeteg mindenkivel hozta már össze őket a sors, s egy vérbeli profi gárdáról van szól. A már gondosan festett hajú és alig-bajuszos, kissé ripacskodó Benson fekete ingjét fehérre váltotta és újra beindult a slágergyár. A vidám zenekarvezető – a helyi biztonsági őrökkel ellentétben – jól fogadta a közönség egy részének színpad elé történő benyomulását, s a spontán kialakuló össztáncot. Az utolsó nóták között ott volt a Never Give Up On A Good Thing és a Lady Love Me (One More Time) is. Ekkor – csupán pár karnyújtásnyira a zenészektől – lehetett igazán megérezni a Benson-bulik valódi hangulatát. A zenekari tagok egyébként folyton szórakoztatták egymást a világsztár háta mögött. Az eredetileg a gitárvirtuóz által előadott, majd a 10 évvel később Whitney Houstontól elhíresült The Greatest Love Of All, a dalai között elsőként éneket tartalmazó és óriási sikert hozó This Masquarade, és a sodró ritmusú On Broadway zárták a műsort. Az utolsó szerzeményben a nézők énekeltetése, egy brutális dobszóló és az elmaradhatatlan rajongókkal váltott kézfogások is helyet kaptak.



A közel kétórás koncertből számomra hiányzott néhány alap-nóta. Jobb lett volna kevesebb disco, és helyettük szívesen meghallgattam volna például a Breezin’, a Hipping The Hop vagy a The Ghetto című számokat. Fúvósokkal kiegészülve talán még izgalmasabbak lehettek volna a hangszerelések is. A „fast picking, smooth singing, sharp dressing” művész igyekezett azért a szokásos best of fellépését mindenki számára emészthetővé és élvezetessé tenni, s látszik rajta, hogy 66 éves kora ellenére még esze ágában sincs nyugdíjba vonulni.

A banda:

George Benson - gitár & ének
Michael O'Neill - gitár & háttérvokál
Thom Hall - billentyűk
Randy Waldman - billentyűk & zongora
Stanley Banks - basszusgitár
Teddy Campbell - dob

A repertoár:

1. Weekend In L.A.
2. Affirmation
3. Love X Love
4. Nothing's Gonna Change My Love For You
5. In Your Eyes
6. Kisses In The Moonlight
7. Golden Slumbers
8. Nature Boy
9. ???
10. At The Mambo Inn
11. Turn Your Love Around
12. ???
13. ???
14. Give Me The Night
Ráadások:
15. Never Give Up On A Good Thing
16. Lady Love Me (One More Time)
17. The Greatest Love Of All
18. This Masquarade
19. On Broadway

Fotók: (c) Endre, www.zene.hu

A 72 esztendős Ron Carter legendás csellista és nagybőgős. Michigan állam Ferndale városában született, majd családjával Detroitba költözött. 10 éves kora óta muzsikál, komolyzenét is játszott nagyzenekarban. Az Eastman School of Music-ban szerzett főiskolai, majd a Manhattan School of Music-ban egyetemi diplomát. Jaki Byard zongoristával és Chico Hamilton dobossal játszott elsőként jazzt. A '60-as évek elejétől kezdve csatlakozott Miles Davis második nagyszerű kvintettjéhez, Herbie Hancock, Wayne Shorter és Tony Williams mellett.

„Tudtam, hogy Wayne Shorter, Herbie Hancock, Ron Carter és Tony Williams nagyszerű zenészek, és hogy csapatformában, zenei egyéniségként is működni fognak. Egy nagyszerű banda létrehozása mindenkitől áldozatot és kompromisszumokat kíván - anélkül nincs semmi. Az volt a véleményem, hogy ezek az emberek képesek erre, és nem is tévedtem. Ha összehozod a megfelelő embereket, akikkel a megfelelő időben megfelelő dolgokat játszhatsz, megfogtad az Isten lábát, mert megvan mindened, ami kell.” - Miles Davis



Carter a Davis-szel eltöltött évek alatt vált világszerte híres és elismert bőgőssé. Olyan albumokon játszott együtt a mesterrel, mint például a My Funny Valentine, a Miles Smiles, az ESP, a Miles In The Sky, a Seven Steps To Heaven, a Filles De Kilimanjaro vagy a Nefertiti. A bandában mindig ő volt a biztos pont, akinek alapjára támaszkodni lehetett. A folytatásban Ron Carter közösen dolgozott együtt Herbie Hancokkal, Wayne Shorterrel, McCoy Tynerrel, Wes Montgomery-vel, George Bensonnal, Billy Cobhammel, Freddie Hubbarddal és Harry Connick, Jr.-ral. Szólóban és stúdiózenészként is rendkívül gazdag karriert mondhat magáénak a mai napig aktív muzsikus. Összesen, több mint 2000 lemezen kísér! Saját lemezeit 1961-től jelenteti meg, s immár több mint 30 művel büszkélkedhet. Két legutóbbi anyaga, az 2007-ben megjelent Dear Miles, illetve a 2008-as Jazz And Bossa.

„A bőgő sokat kivesz az emberből fizikailag, de benne van az a tudás, amely a próbálkozásokból, a hibákból, valamint a lazításból rejlik. A fellépés előtt kiszedem a hangszert a tokjából, és megpróbálom ugyanazt a soundot kihozni belőle, mint amelyet az előző koncerten. Hogyha ez a 'hangszínem' még mindig megvan, akkor az összes többi dolog sokkal könnyebben megy. Minden este a saját soundodért harcolni elég kemény dió.” - Ron Carter

A mindig elegáns, pontos és egyedi hangszínen, könnyedén játszó Ron Carter a jazz mellett filmzene komponálással és a színészkedéssel is kacérkodott. Több mozifilmben is szerepelt zenészként, vagy éppen dokumentumfilmben alakította saját magát, de japán reklámokban szintén játszott már. Ezek részletes listája megtalálható a The Internet Movie Database oldalon.

A Blood, Sweat & Tears, Billy Cobham, Miles Davis, a Brecker Brothers, a Steps Ahead, a Yellowjackets és még megannyi neves muzsikus és formáció virtuóz gitárosát, Mike Sedgwicket, azaz Mike Sternt nem kell részletesen bemutatni a jazz-rock rajongóinak. Az 1996 óta hazánkba szinte évente visszajáró bostoni zenész a Berklee College of Music növendéke volt, ahol tanárai között tudhatta például a nála egy évvel fiatalabb Pat Metheny-t. A rendkívül vad – és tiltott szerek használatától sem mentes – ifjú éveiben a session zenész elveszítette egyik legjobb barátját, az elektromos basszusgitár császárát, Jaco Pastorius-t. Önmagát és egyedi stílusát később a saját bandájában megtaláló, immár nyugodt Stern 13 szólóalbumot jelentetett meg ez idáig, s a folytatásban a világ legnagyszerűbb jazzereivel játszott együtt. Mike felesége, a német származású gitáros-énekesnő, Magdalena Thora alias Leni Stern, féltestvére a Golden Globe-díjas színésznő, Kyra Sedgwick.



E rövid életrajzi bevezető után, térjünk rá a 2009. július 9-én a Millenáris Teátrumban adott, közel teltházas koncertre. A Mike Stern Band az utóbbi négy esztendő során jobbnál-jobb felállásokban, viszont gyakorlatilag csupán minimálisan módosított repertoárral állt elő. Most sem volt ez másképp, azonban a változatosság mégiscsak gyönyörködtet, így személy szerint kicsit többet vártam a fellépéstől. A szokásos, 20 percnél is hosszabb kezdő etűdben, a Tumble Home neo-bopban a – legutóbbi DVD-ről már ismert – kvartett tagjai szép köröket szólóztak egytől-egyig. A tenorszaxofonos, Bob Franceschini volt, Stern állandónak mondható muzsikusa. A doboknál a világhírű Dave Weckl ült, akinek kedvéért valószínűleg nagyon sokan választották e nyár esti koncert megtekintését. A basszusgitáron a visszafogott, de rendkívül pontos Tom Kennedy kísért Foderáján, aki Weckl bandájának réges-régi tagja. Másodikként egy meglepetés, az Avenue B című szerzemény csendült fel a These Times albumról, amely egy nyugodt tempóban kezdődő, jó lüktetésű, s a végére begyorsuló nóta, zárás gyanánt egy kellemes dobszólóval tarkítva.



A zsinórban előadott következő három lassú dal akár altatóként is megállta a helyét. Elsőként a már megszokott gitár-basszus intrót követően, Stern talán legslágeresebb kompozícióját, a Wishing Wellt hallhattuk, amely Richard Bona előadása révén is elhíresült (holott az eredeti verzióban ő nem is játszik). A lírai szám személyes kedvencemmel, egy fantasztikusan felépített és szívhez szóló tenor impróval zárul. A folytatásban Stern és Weckl gitár-ütős duettjét csodálhattuk meg, amelyben Dave puszta kézzel virgázott a Yamaha dobszerkón. A What Might Have Been (melyet gyakran a Still There-rel keverek) volt a lassú-blokk utolsó darabja, s szintén gyönyörűen szólt. Hirtelen váltásként következett a Chatter, szintén a These Times-ról. A pörgős, feszes ritmusú dalban kiemelkedő szerep jutott az uniszólóknak, s természetesen a kirobbanó hangerőnek. Hihetetlen volt hallgatni és közben szabad szemmel követni Mike Sternt, ahogyan őrült tempót diktálva skálázik, valamint kreatív, s egyre komplexebb szóló megoldásaiból mindig sikerült jól kikerülnie a végén. Némi gitár-sikálás mellett Dave Weckl ismét nagyot domborított. A Bob Berg-féle időkből származó Stern-dal, a Chromazone volt az első ráadás, melyet a közönség állva tapsolással érdemelt ki. A funky gitár riffek, a kemény dob, súlyos walking bass és határozott, blues-os szaxofon kiváló kombinációjából állt ez a klasszikus nóta, fergeteges Weckl-szólóval, amelynek keretében óriási cin-pergő-tam-lábdob háború dúlt a színpadon. A második „standig ovation”-t kiváltó encore és egyben a finálé egy igazi meglepetés volt, a vicces-játékos, nyomokban Jimi Hendrixet és Miles Davis-t tartalmazó That’s All It Is, mely Mike Stern következő albumának valószínűleg egyik kulcs nótája lesz.



A közel kétórás buli végén a négy, tetőtől-talpig feketébe öltözött művész összekapaszkodva és mosolyogva hajlongtak a színpadon, majd „Mikey Boo-Boo” közismerten erős sales-es oldalát megcsillogtatva CD-ket és DVD-ket kezdett árulni személyesen a színpad széléről a rajongóknak...

Míg más gitáros előadónál talán élete legjobb formáját jelentené e szóban forgó fellépés, addig a fáradhatatlan Stern esetében ez csak erős átlagosnak nevezhető. Ezt a set-listet talán – szerencsére – most hallhattuk tőle utoljára, s várhatóan igazi frissítést hoz majd karrierjében az augusztusban megjelenő új lemez, a Big Neighborhood, ahol partnerei többek között Steve Vai, Eric Johnson, Richard Bona, Esperanza Spalding és a Medeski Martin & Wood trió lesznek.



A banda:

Mike Stern - gitár
Tom Kennedy - basszusgitár
Bob Franceschini - tenorszaxofon
Dave Weckl - dob

A repertoár:

1. Tumble Home
2. Avenue B
3. Wishing Well
4. Mike & Dave Duet
5. What Might Have Been
6. Intro
7. Chatter
Ráadások:
8. Chromazone
9. That's All It Is

Fotók: (c) Endre, www.zene.hu

Izgalmas fej-fej melletti küzdelmet követően, az első magyar vonatkozású szavazás győztese Snétberger Ferenc gitáros-zeneszerző lett, maga mögé utasítva ezzel Kormos Jánost (Fusio Group, Szaniszló New Vibe Project, Tisza Bea, Zséda). Snétbergerről a Richard Bonával közös idei koncert kapcsán már sok szó esett itt a blogon. Éppen ezért, most inkább néhány érdekes interjú-idézetet és pár újabb MüPás videót szeretnék megosztani Veletek.

„Nálunk gitár volt otthon, de csak egy. A két bátyám már elég jól tudott gitározni, és nekem várni kellett, mikor játszhatok utánuk már én is. Szegény családból származom, ezért csak tizenhárom évesen kezdtem el zeneiskolában tanulni. Jazzgitáron tanultam klasszikus gitárt, a kezem nagyon fájt az acélos fémhúrtól, de mégsem tudtunk venni nejlonhúrosat. Hál' Istennek, már évek óta olyan helyzetben vagyok, hogy nekem készítik az egyedi hangszereket.”

„Biztos vagyok benne, hogy Bach nélkül nem alakult volna ki a mai jazz, vagy legalábbis nem ilyen lenne. Aki ma improvizatív zenét játszik, annak Bach zenéje alapvető fontosságú. Inkább csak érzem, hogy ez így van: talán a művek szépsége és elsősorban a logikus, tiszta szerkezet miatt. Ez az a fajta zene, ami csupán fütyülve is szép. Ezért van létjogosultsága csak gitáron is eljátszani, egyszerűen elvarázsol.”

„Bár imádom a klasszikus gitár hangját - itt a nejlonhúros gitárra gondolok -, nem nevezem magamat klasszikus gitárosnak. Nagyon szeretem a flamencogitár hangját: ezt és a brazil zenében hallható gitárt tartom az igazi gitár-soundnak. Ami a technikát illeti, úgy pengetek, mintha basszusgitáron játszanék. Ettől valószínűleg más a játékom hangzása, de mindig arra törekszem, hogy a hang kerek legyen. Akik nézik, gyakran gondolhatják, hogy nem így kell fogni a gitárt! Ha valaki engem szeretne utánozni, akkor inkább eltanácsolom, mert ilyen tartással nem lehet megtanulni gitározni.”

„A magyar jazzben valóban nagyon fontos szerepet játszott a Trio Stendhal, külföldön viszont sajnos nem sikerült 'bevezetni' ezt a zenekart. Akkoriban még sok zenész is idegenkedett attól, amit játszottunk, jóllehet a közönség teljesen a csodájára járt, nagyon emlékezetes koncertjeink voltak. Ennek ellenére a Trio Stendhal nagyon értékes és jó korszak volt az életemben, és a pályám folytatása sem alakult volna így, ha nem támaszkodhattam volna azokra a tapasztalatokra, amelyeket ebben a formációban szereztem.”

„(...) A zenével lehet békíteni. Én is ezen dolgozom. A világszerte elismert magyar jazz-zenészek nagy többsége roma származású. De abban az iskolában is sok lehetőséget látok, amit Magyarországon szeretnénk majd beindítani a hátrányos helyzetű cigány gyerekek számára.”

„Visszatekintve szerencsés embernek gondolom magamat a rossz időszakaim ellenére, mert az elmúlt tizenöt évben minden sikerült. Nem panaszkodhatok, mert azt csinálom, amit imádok, ráadásul meg tudok élni belőle, remélem, életem végéig. A feleségemmel éppen beszéltük, hogy nekem nem lesz nyugdíjam, addig kell gitároznom, amíg a hangszer ki nem esik a kezemből.”

Források:
H. Magyar Kornél: Nincs sorrend (Pesti Est, 2007.02.09.)
Munkácsy Márton: A zenével lehet békíteni (FigyelőNet, 2008.12.24.)
Végső Zoltán: „Nem így kell fogni a gitárt” (Magyar Narancs, 2007.02.22)