A 6. Veszprémi Ünnepi Játékok első jazz fellépője a 62 éves norvég-lengyel származású muzsikus-zeneszerző, Jan Garbarek és együttese volt. Európa leghíresebb szaxofonosa 2009. július 24-én lépett fel a zsúfolásig megtelt Veszprémi Vár Szentháromság terén. A hazánkban igen gyakran – legutóbb idén májusban a Szent István Bazilikában a Hilliard Ensemble énekegyüttessel – fellépő művész legújabb felállású formációjával ejtette ámulatba a nagyérdeműt, Rainer Brüninghaus billentyűssel, Yuri Daniel basszusgitárossal és Julio Barreto dobossal kiegészülve.



Jan Garbarek ikonikus alakja a kortárs jazz és világzenének immár a ’70-es évek óta. A John Coltrane hatására autodidakta módon szaxofonozni kezdő Garbarek hamar a neves ECM kiadó „arca” vagy inkább hangja lett. Olyan előadókkal működött együtt, mint Keith Jarrett, Gary Peacock, Ralph Towner, Terje Rypdal, Bill Frisell, John Abercrombie, Egberto Gismonti, Charlie Haden, Miroslav Vitous, L. Shankar vagy Zakir Hussain. Gyönyörű és ezer közül is felismerhető a szoprán- és tenor-soundja. Játéka rendkívül jellegzetes, intelligens, kifinomult, letisztult. Sokféle, egymástól merőben különböző és földrajzilag távol álló stílusokat képes vegyíteni a legnagyobb természetességgel, legyen az klasszikus, skandináv, indiai, arab vagy épp populáris műfaj. Saját bevallása szerint jazz már régóta nem létezik, s ő sem jazz muzsikus. Lánya, Anja Garbarek szintén sikeres zenész, énekesnő.

A gyönyörű, barokk szabadtéri koncerthelyszín emelkedett hangulatát a meditatív muzsika képes volt még tovább fokozni. A fesztivál igazgatójának rövid bevezetője után megjelent a színpadon a négy zenész, a visszafogott vezetővel, Jan Garbarekkel. Szerény meghajlásokat követően egy kellemes és sejtelmes, szélzúgásos intrónak, s egy búskomor dallamú, fájdalmas tenorral és pastoriusos basszuskísérettel élő kompozíciónak lehettünk fültanúi a sokak által ismert 1992-es Twelve Moons-ról. Ezt egy új dal, a szintén hasonló stílus- és érzelemvilágú Heitor követte. A Song For Everyone című, 1984-ben készített Shankar-lemez nyitódala, a melodikus Paper Nut igazi pörgést hozott Veszprém óvárosába. A grandiózus befejezést még egy valódi brüninghausos szintetizátor-, illetve egy fantasztikus dobszóló zárta, amely sokkal inkább hatott ütőhangszeres virgázásnak, mintsem verővel játszott dobolásnak a fekete Julio Barreto jóvoltából. Néhány szusszanásnyi pihenő után jött a folytatás, először a lírai Twelve Moons, majd egy abszolút folkos hatású szopránszóló. Ezután, akár egy zenélő ékszerdoboz dallamához hasonló, Hohner clavinet hangszínen, illetve basszusgitáron üveghang díszítésekkel megszólaltatott Rondo Amoroso csendült fel, mely a néhai norvég komponista, Harald Saeverud szerzeménye. Mindez egy közel tízperces, akkordokkal teletűzdelt, technikás, bonás-multitrackes basszus improvizációba torkollott Yuri Daniel részéről. A show folytatásában az egyik kedvenc részem következett, a brazil Milton Nascimento énekes-gitáros Milagre Dos Peixes (A halak csodái) című zseniális nótája, amelyben Garbarek játékos tenorja számomra Michael Brecker szellemét idézte. Érdekes, hogy míg a legtöbb kortárs szaxofonos általában tenoron sokkal elvontabb produkciókat nyújtanak, addig szopránon sokkal slágeresebb hangzás- és stílusvilágot teremtenek (pl. Shorter, Marsalis, Redman, Evans stb.). Jan Garbarek esetében ennek pont a fordítottja igaz: tenor fújása telt hangzású, már-már populáris jelleget öltő játék, míg védjegyének számító görbe szopránszaxofonján egyedi hangszínen és igazán absztrakt módon képes szárnyalni a bandája által biztosított alap felett.



Mivel Garbareket ezen a szép nyári estén, itt Veszprémben láttam élőben először, szükségét éreztem némi utólagos kutatómunkának a repertoár és a koncepció megfejtése érdekében. Míg némelyeknek – köztük nekem is – a koncert egésze egy spontán dalfolyamnak tűnt, valójában közel sem erről volt szó. A már körülbelül két éve precízen megírt és előadott műsor, ezen belül a frappáns átkötések vagy az ötletes színpadkép és világítástechnika most egy dologban tért el, s jelentett kihívást az eddigiekhez képest: a zenekar felállásában. A Jan Garbarek Group „örökös tagjának” számító billentyűs-zeneszerző, az idén 60 esztendős német Rainer Brüninghaus abszolút nem bebop zongorista, sokkal inkább klasszikus felfogású, ugyanakkor elektronikus hangszereket kedvelő, kísérletező művész, sokban hasonlatos a Pat Metheny Groupban Lyle Mays-hez. Márkajelzés nélküli keyboardon és Yamaha zongorán játszó mester remekül biztosította mind az aláfestő kíséretet, mind az emlékezetes szólókat. A 2007 nyarán sajnálatos módon stroke-ot kapott, ugyancsak német Eberhard Weber bőgős helyett a 43 éves, kopasz, szemüveges brazil, Yuri Daniel adta a dinamikus alapot. Az elektromos bőgő soundjához hasonló, öthúros fretless basszusgitárján kitartóan és pontosan kísérte a zenekar kalandozásait. A banda újonca, a basszerosnál egy évvel fiatalabb kubai Julio Barreto abszolút meglepetése volt az estnek. Annak ellenére, hogy csaknem végig kottából kísért, hihetetlenül intuitív módon, ötletesen és színesen játszott, s tette hozzá mindenhez önmagát. Tehát a legnagyobb feladatot Garbarek számára minden bizonnyal az új banda összekovácsolása jelentette. A gondosan felépített előadás szerencsére kellő mennyiségű improvizatív elemet és egyéni szólózási lehetőséget biztosított mindenkinek, így abszolút megvalósulni látszott a kvartett tagjainak egyenlősége.



Szintén a Twelve Moons-ról idézett, gyönyörű és lassú There Were Swallows témáját egy egyre durvuló és absztrakt mű követte. „A kelletlen szaxofonost” egy igazi csemege, azaz Brüninghaus szólója folytatta, mely kezdeti csilingelés idővel keményebbé és egyre nehezebben emészthetővé vált. A repertoár első másfél órájában megismerhettük a „klasszikus Garbareket”, majd a második óra a „modern Garbarekről” szólt. Álmomban sem gondoltam volna, hogy szinte táncolható szerzemények és a közönséget bevonó, interaktív játék is a koncert része lesz. A három egymást követő, fantasztikusan jó hangulatú új kompozíció kevert stílusjegyei között megtalálhattuk a flamenco-calypso, hip hop-reggae és techno-metal kombinációit. Julio Barreto dobszólója egyszerűen hihetetlen volt, mind technikailag, mind muzikálisan. Személyében megtaláltam a legújabb kedvenc dobosomat! Műsorszáma úgy szólt, mintha a Group eddigi ütősei mind ott perkáztak/doboltak volna veszprémi színpadon, azaz Marylin Mazur, Manu Katché és Trilok Gurtu együtt. Egyes részeknél a nézők is besegítettek némi tapsolással, s így mindenki kicsit magáénak érezhette az új fiú fergeteges sikerét. A háttérben meghúzódó Jan is végig nagyokat mosolygott. Mazur és Garbarek tavalyi albumáról, az Elixirről egy szélsebes és speciális furulyán megszólaltatott szóló került elő a tarsolyból, erős népzenei motívumokkal, mely ismét, egy korábban lemezen még meg nem jelentetett, gyors kompozícióba torkollt. A kötelező encore a sokak által ismerős Voy Cantando volt, az 1988-as Legend Of The Seven Dreams-ről, karakteres tenorral, dörmögő basszussal, sejtelmes szintetizátorral, ütögetett zongorahúrokkal, csipetnyi dobszólóval és magasztos befejezéssel.



A fellépés közel két és fél órás időtartama alatt rendkívüli esemény nem történt, leszámítva a koncert megkezdése előtti fejetlenséget a helyfoglalásokat illetően, egy szám kellős közepén kidurranó és elfüstölgő lámpát a zongorista feje felett, valamint a dobos lábcinjének sürgős szerelését játék közben. Sejthető volt, hogy Garbarek nem a szavak embere, de hogy egyetlen félmondatot se szóljon, s ne mutassa be zenésztársait, azon komolyan elcsodálkoztam. Mindenestre, Jan beszédhangja helyett hallhattuk csodás és éles hangú szaxofonjait, amely rendkívül felemelő érzés volt. Ha már élőben sikerült meghallgatnom őt, szívesen fogadtam volna a – régebbi koncertjein is játszott – legnagyobb slágerek közül néhányat, mint amilyen a Brother Wind March, a Pygmy Lullaby, Mission: To Be Where I Am vagy a He Comes From The North. De azért így sem mondhatom, hogy hiányérzet maradt bennem a koncert végére, és egyetértek Keith Jarrett véleményével, miszerint: „Ő a legjobb játékos, akivel valaha is találkoztam!”.

Aki ott volt, annak azért, aki pedig nem, annak meg azért nagyon jó hír, hogy szinte teljesen ugyanezen szerzeményekkel és a dobok mögött Manu Katchéval szeptember elején megjelenik a Dresden (In Concert) című CD az ECM gondozásában. A 2007 októberében rögzített dupla lemez Jan Garbarek karrierjének legelső élő koncertalbuma lesz!



A banda:

Jan Garbarek – tenor-, szopránszaxofon & furulya
Rainer Brüninghaus – billentyűk & zongora
Yuri Daniel – basszusgitár
Julio Barreto – dob & ütőhangszerek

A repertoár:

1. The Tall Tear Trees
2. Heitor
3. Paper Nut
4. Twelve Moons
5. Garbarek Solo
6. Rondo Amoroso
7. Daniel Solo
8. Milagre Dos Peixes
9. There Were Swallows
10. The Reluctant Saxophonist
11. Brüninghaus Solo
12. Once I Dreamt A Tree Upside Down
13. Fugl
14. Maracuja
15. Barreto Solo
16. Nu Bein'
Ráadás:
17. Voy Cantando

A fotóalbum lapozásához használd a jobb és bal nyilakat!



Fotók: © Greg

Egy rövid videó-részlet a veszprémi koncertről (Voy Cantando):