GregJazzBlog

Alwyn Lopez Jarreau, azaz ismertebb nevén Al Jarreau a világ egyik olyan énekese, aki szinte mindent elért, amit valaha is lehetett ezen a pályán: négy évtized lefogása alatt három különböző kategóriában (jazz, pop és R&B) összesen hat Grammy-díjat nyert. 1940-ben Milwaukee-ban Wiscounsin államban született és már egész kisgyermek kora óta énekel. Végzettsége alapján pszichológus, amelyet a gyakorlatban rehabilitációs munkái során kamatoztatott. Később mégis a zene mellett döntött, ízlésére és stílusára nagy befolyással volt egy magyar származású zenész, Zimber László. Első formációja a The Indigos volt, valamint együtt dolgozott George Duke-kal is. 1975-ben jelent meg a We Got By című albuma a Warner Bros.-nál, majd az igazi siker 1981-ben érte el a Breakin' Away lemezzel. Al közben a szcientológiai egyház híve lett, élt San Franciscoban, Los Angeles-ben és New Yorkban. 1985-ben tagja volt a USA For Africa nevű szuperbandának, s így énekelt a We Are The World című világslágerben. Fellépett a Broadway-en, csillagot kapott a Hollywood Walk Of Fame-en, és részt vett több amerikai és a francia zenei tehetségkutató verseny sztárvendégeként. Talán legemlékezetesebb zenei együttműködései Joe Sample-lel, Miles Davis-szel, David Sanbornnal és George Bensonnal voltak. Jarreau egy rendkívül termékeny énekes, több tucat albuma után tavaly jelent meg a lírai válogatásokat tartalmazó Love Songs, valamint karrierje első karácsonyi albuma, a Christmas.



Al Jarreau 2009. április 16-án látogatott el hozzánk újra. A Millenárison ez alkalommal is ültetett koncertet szerveztek, de olyannyira teltház lett a vége, hogy az embereket szinte csak cipőkanállal lehetett a műsor kezdetére bezsúfolni a terembe. Számos „celeb” is tiszteletét tette a show-n: zenészek, színészek, műsorvezetők és újságírók vegyültek a néppel. A feketetorkú Annie Lennox-klón, Debbie Davis intróját követően a színpadra lépett a svájci sapkás Al Jarreau, aki rögtön belecsapott a best ofba. Volt itt scatelés, trombita imitálás, mekegés, gágogás, hápogás, kukorékolás és miegymás. Az első szám tulajdonképpen három nóta egyvelege volt, némi Tutu basszusalappal fűszerezve, majd következett a My Funny Valentine Rodgers és Hart által jegyzett standard feldolgozása. Sajnálatos módon Jarreau hangja az egykori híres orgánumot már meg sem közelíti. Számomra ezen a szomorú tényen még másik három is rontott: Al éneklési stílusa, ahogyan állandóan eltartja magától a mikrofont, majd akkor tartja ismét közel a szájához, amikor nem is énekel; a borzasztóan alulvezérelt énekhang-keverés a teremben; illetve az a tény, hogy kíváncsiságból a Teátrum legfelső és leghátsó sorában középen foglaltam helyet, ahol a koncert úgy szólt, mintha félúton egy láthatatlan falba ütköznének a hangok...



Jarreau zenészei messzemenően profik és alázatos muzsikusok voltak, akiknek a főnökük csak a keresztneveiket említette. Az együttes tagja volt a magas, szőke, rövid hajú Debbie Davis énekesnő, a Texasi-i John Calderon akusztikus/elektromos gitáros, a szigorú Mark Simmons dobos, a balkezes Los Angeles-i Stan Sargeant basszeros, valamint két billentyűs, a neves session zenész Larry Williams és a kopasz Joe Turano, aki gyakran szaxofonozott (mind szopránon, alton és tenoron is). A bandában majdnem mindenki vokálozott, ellensúlyozva Jarreau megkopott hangszálait. A medley után következett a gyönyörű Your Song, amely Elton John 1970-es szerzeménye. A You Don’t See Me című pörgős nóta után hallhattuk a híres After All balladát, valamint a pezsgőborról elnevezett Cold Duck-ot, amely egy rendkívül dinamikus szám. Sajnos egyre inkább erősödött bennem az az érzés, hogy ez a Jarreau már nem az a Jarreau, akit egykor a lemezeken hallottam. A jellegzetes grimaszok, gesztusok és poénok voltak csak a megszokottak a művész részéről. A világsztár szerencséjére azonban a hazai közönség gyakorlatilag mindenre nagyon pozitívan reagált.



Al megemlítette, hogy ez a negyedik fellépése hazánkban, mire egy vicces rajongó bekiabálta, hogy: „Take five!”, amin Jarreau is jót nevetett. Egy szép akusztikus gitárjáték után James Taylor csodás Fire And Rainjével folytatták, majd egy angolul és franciául vegyesen előadott nóta jött a sorban. A korábban emlegetett és klasszikusnak számító Paul Desmond-féle Take Five-ot hallhattuk lihegősen előadva, majd két erődemonstrációval folytatódott az előadás: egy kiadós dobszóló, illetve egy énekléssel kiegészülő basszusgitár szóló a két kigyúrt, fekete muzsikus jóvoltából. Egy slappelésre épülő instrumentális, funkos jammelés után váratlan fordulatnak számított a Black Market egy részlete a Weather Reporttól. Idén januárban Esperanza Spalding jóvoltából a MüPában már élőben előadott Midnight Sunt ezúttal Jarreau is eldalolta, de szerintem kevésbé hatásos fokozással és átéléssel. Itt viszont a szopránszaxofon szóló és a szintetizátor vibrafon hangszíne is elismerést érdemelnek. Talán az egyik legismertebb sláger, a Boogie Down zárta a show-t. Élőben szívesen meghallgattam volna még a So Goodot, a Heaven And Earth-öt és a We're In This Love Togethert. A két ráadásban először Al Jarreau és a dobos Mark Simmons beatbox-duettjének lehettünk szem- és fültanúi, majd a latinos Agua De Beber és Mas Que Nada szólamaival, valamint az elengedhetetlen közönség-énekeltetéssel ért véget a több mint másfél órás produkció.



Al Jarreau mentségére szól, hogy jövőre már 70 éves lesz, és láthatóan nagyon igyekezett jó hangulatot teremteni, azonban elgondolkoztató tény, hogy meddig érdemes, illetve szabad valakinek a színpadon állnia és szerepelnie. Véleményem szerint egészen addig, amíg például a Spyro Gyra dobosa simán le nem énekelné a színpadról... Röviden, nekem egész egyszerűen „nem jött át”.

A banda:

Al Jarreau - ének
Debbie Davis - ének & ritmushangszerek
Larry Williams - billentyűk
Joe Turano - billentyűk, szaxofon & háttérvokál
John Calderon - gitár & háttérvokál
Stan Sargeant - basszusgitár & háttérvokál
Mark Simmons - dob & háttérvokál

A repertoár:

1. Intro
2. Medley
3. My Funny Valentine
4. Your Song
5. You Don't See Me
6. After All
7. Cold Duck
8. Guitar Solo
9. Fire And Rain
10. ???
11. Take Five
12. Drum Solo
13. Bass Solo
14. Jam / Black Market
15. Midnight Sun
16. Boogie Down
Ráadások:
17. Beatbox Duet
18. Agua De Beber / Mas Que Nada

A fotóalbum lapozásához használjátok a jobb és bal nyilakat!



Fotók: (c) Nagy Attila János

Köszönet a Zene.hu-nak és a Millenáris szevezőinek!

Branford Marsalis szaxofonos személyes ikonom immár 20 éve. Tulajdonképpen ő általa kezdtem el ismerkedni a jazz stílussal, amikor a '80-as évek közepétől - több nagyszerű társával együtt - Stinget kísérte. Nem felejtem el azt a momentumot, amikor 1988 környékén egy vasárnap délelőtt a Petőfi Rádióban Komjáthy György műsorában először meghallottam az Englishman In New Yorkot és felvettem magamnak magnóra. A zene eleinte nem jött be... „Hogyan szerepelhet szopránszaxofon improvizáció egy popszámban?” Ahhoz, hogy megtaláljam a választ még sokszor meg kellett hallgatnom, s végül nemcsak a dalt, hanem a stílust is megkedveltem. Branfordot azóta - majdnem tíz év eltéréssel - kétszer is láttam kvartettjével fellépni fővárosunkban, és mind a két alkalommal hatalmas élményt jelentett számomra. Nos, ennyit a személyes élményekről!

Az idén 49 éves Branford zenei családba született, édesapja Ellis Marsalis zongorista és zenetanár, öccsei: Wynton, Delfeayo és Jason szintén muzsikusok. Már 20 esztendős korában, a Berklee növendékeként Art Blakey dobos bandájában bariton- szaxofonozott, majd Lionel Hampton és Clark Terry big bandjeiben játszott. Amikor 1981-ben Wyntonnal visszatért az Art Blakey's Jazz Messengersbe már tenoron fújta. Még ugyanebben az évben Herbie Hancock japán turnéján vett részt, majd Wynton kvintettjének állandó tagja lett tenor- és a szoprán- szaxofonra koncentrálva. 1983-ban megjelent első önálló albuma, Scenes In The City címmel, amelyen már olyan zenészekkel dolgozott együtt, mint a Kenny Kirkland, Jeff „Tain” Watts, Mulgrew Miller, Marvin „Smitty” Smith és Ron Carter, de ekkoriban vendégeskedett Miles Davis és Dizzy Gillespie lemezein is. Egy éles kanyarral csatlakozott a The Police-t feladó és szólókarrierbe kezdő Sting által verbuvált The Blue Turtles Bandhez, amelyben Kenny Kirkland, Omar Hakim és Darryl Jones voltak a partnerei. Az akkor mindössze 25 éves szaxofonos világhírnevet szerzett magának a pop-rock szakmában is. Az évek során Stinggel összesen öt stúdiólemezt és egy koncertalbumot rögzített. Eközben 1992 és 1995 között a Tonight Show Band, azaz Jay Leno talkshow-jának zenekarvezetője volt. Szerepelt még többek között Harry Connick , Jr., Bruce Hornsby, a Béla Fleck & The Flecktones, a Greatful Dead, Roy Hargrove, Kevin Eubanks és Tina Turner lemezein is. Marsalis 1994-ben megalapította a Buckshot LeFonque (ez Cannonball Adderley álneve volt az '50-es években) zenei projektet, amely látszólag egymástól távol álló zenei irányzatok: a pop, a jazz, az R&B és a hiphop ötvözésére törekedett, de mindössze két albumuk jelent meg összesen. Branford a '80-as évek közepétől szinte minden évben megjelentetett egy-egy újabb lemezt, hol saját neve alatt, hol kvartettjével, hol édesapjával közösen, hol fivéreivel együtt, hol pedig klasszikus zenei összeállításban. 24 albumából 2 Grammy-díjat is nyert: az I Heard You Twice The First Time 1992-ben, a Contemporary Jazz pedig 2000-ben. Marsalis szólókarrierjének törzsét vitathatatlanul mégis a 20 éve fennálló kvartettje jelenti. A jelenlegi, változatlan formációban immár egy évtizede léteznek: Branford Marsalis tenor- és szopránszaxofon, Jeff „Tain” Watts dob, Eric Revis bőgő és - Kenny Kirkland 1998-ban bekövetkezett halálát követően - Joey Calderazzo zongora.

„A banda zenészei nemcsak hihetetlenül jók, hanem is értenek engem, így igyekszem nem előírni azt, hogy mit játszanak. Azt ugyan megmondhatnám nekik, hogy mit ne játszanak, amennyire azt a koncepció megkívánná, de jobban szeretem nem megkötni a kezüket. Ugyanolyan fejlődésen mentünk keresztül, mint az emberek a párkapcsolatok során, amikor már egy-egy pillantással képesek kommunikálni egymással. Nem lehet eljátszani ezeket a dolgokat, hacsak nem vagy ennek a működő bandának a része. Ezért szoktam azt mondani, amikor a 'háttérzenekaromról' kérdeznek, hogy nekem nincsen háttérzenekarom, nekem kvartettem van. És ezt valóban komolyan gondolom.” - Branford Marsalis.

A Branford Marsalis Quartet legfrissebb albuma 2009. március 17-én jelent meg Metamorphosen címmel. Az eddigi lemezekhez képest ennek a CD-nek kapásból három érdekessége is van: a német nyelvű címválasztás, az 1 óra 1 perces hosszúság (inkább rövidség), illetve a tény, hogy a zenekarvezető mindössze egyetlen szerzeményt írt a kilenc track közül. Az egész anyag egy nagyon érett és tudatos kollaborációról tesz tanúbizonyságot. A The Return Of The Jitney Man című nyitódal Jeff „Tain” Watts szerzeménye, és szintén első nótaként szerepel a dobos idén februárban megjelent önálló albumán, a Watts-on is, csak ott más felállásban és hangszereléssel. Szinte végig dobszóló pörög és gyors bőgő, zongora, valamint Coltrane-es tenorfutamok vibrálnak végig. Egy erős, dinamikus szerzeményről van szó, amely 6 perc után váratlanul ér véget. A második nóta, a Calderazzo által jegyzett The Blossom Of Parting egy klasszikusnak mondható, érzelmekkel teli BMQ-ballada. A klarinét-szerű szopránszaxofon sound Branford egyik védjegye (gondoljunk csak ismét az Englishman In New Yorkra). A gyönyörű témát izgalmas és gyors dobpergés és cinek kísérik végig, s szép befejezést ígér a kitartott zongorahang. A harmadik szám, a Marsalis által írt Jabberwocky igazi és nagyszerű bebop, felváltott tenorszaxofon-zongora-dobszóló részekkel. Az Abe Vigodát a bőgős Eric Revis szerezte, amely egy elvont, lassú, vontatott nóta. Branford végig szopránon fújja benne, és szintén hallhatunk egy kis dobszólót, majd egy kellemes befejezést. A rengeteg művész által már feldolgozott (pl. Chick Corea, Esbjörn Svensson, McCoy Tyner, Andy Summers, Dexter Gordon, Roy Haynes stb.) mókás Thelonious Monk-standard, a Rhythm-A-Ning sorrendben az ötödikként csendül fel, egyébként remekül. Figyelemreméltó zongora brillírozásnak, bőgőszólónak és újfent dobszólónak lehetünk fültanúi a sok-sok tenor mellett, és a nóta végére bekövetkező fokozatos lelassulás ötletesnek bizonyul. A következő Eric Revis kompozíció, a Sphere címet viseli és szintén abszolút monkosnak (vagy Monkishnak) mondható. Annyira nagyszerűen hangzik, mintha csak a folytatása lenne az eggyel korábban hallott számnak. A tipikus zongora akkordok és a hangulatos nagybőgőszóló önmagukért beszélnek. A The Last Goodbye ismét egy lassú Calderazzo-téma szopránnal a középpontban, lüktető bőgő kísérettel, s egy nagyon érzéki és kiteljesedő zongiszólóval. Az And Then, He Was Gone egy 3 perces bőgőszóló, amely egyenes átmenetet képez a következő, és egyben az album befejező opuszába, a dobbal, zongorával és szopránszaxofonnal kiegészülő, több mint 10 percnyi hosszúságú Watts-féle Samo ©-be. A jó lüktetésű, finom finálé egy ismerős témára épül, shorteres szopránnal és egy óriási, szikrázó zongoraszólóval. Branford fújása hatalmas, majd a szerzemény végére a Watts-ra oly jellemző jazz-rockos ütemek is helyet kapnak.

A Metamorphosen véleményem szerint nem mondható unikumnak a kvartett részéről, hiszen hozzák a megszokott profizmust, eleganciát és lazaságot, de sok újat nem mutat. Talán a lemezszerződésnek való megfelelés, az időhiány vagy akár más ok miatt, de ez az alkotás inkább a megfelelni vágyást tükrözi számomra mintsem valódi innovációt, akár a koncepciót, akár annak megvalósítását illetően. Olyan, mintha feldobtak volna 9 tracket egymás után, mert ez volt a feladat, s talán ezért kevésbé ér fel az olyan korábbi zseniális alkotásokhoz, mint a Crazy People Music, a Requiem vagy a Braggtown. Azonban, mindezek ellenére a lemeznek feltétlenül ott a helye a Marsalis-rajongók gyűjteményében!

„Az apám a lemezfelvételeket 'dokumentumoknak' hívja, és én tudom mit ért ezalatt. Azt dokumentálják, hogy mennyire jó vagy, vagy mennyire nem.” - Branford Marsalis

Videó link: The Making of Metamorphosen

„A zene olyan, mint a drog. Addig használod, amíg bele nem fáradsz.” - Miles Davis

Márciusban a legtöbben Miles Davis-re adtátok le a szavazataitokat, azaz ő az a zenész, aki szerintetek a legnagyobb hatással volt a fúziós jazzre. Természetesen egyértelmű a végeredmény, ugyanakkor lehetetlenség őt egy poszton belül bemutatni. Megpróbálok így csakis arra az időszakra koncentrálni, amikor és ahogyan a fúziós jazz stílus, azaz a jazz és a rock elegye született - éppen 40 évvel ezelőtt.

Akár a keresztneve „Miles”, akár a vezetékneve „Davis” említésével milliók tudják világszerte, hogy kiről van szó. Miles Davis fogalom. És már életében is az volt... A vérében volt a muzsika, imádott kísérletezni, igazi innovátorként tevékenykedett, a világ legjobb zenészeivel játszott közel 50 éven át, különleges érzékkel rendelkezett ahhoz, hogy a fiatal tehetségeket maga köré gyűjtse és kihozza belőlük a maximumot. Nehéz, makacs és tüskés ember hírében állt, jó körülmények között nőtt fel, hatalmas egóval rendelkezett és adott a külsőségekre. Kezdetben bebopperként lett ismert, de a nevéhez három új stílusirányzat is kötődik: a cool jazz 1949-ből, a modális jazz 1959-ből és az elektronikus/fúziós jazz 1969-ből. John Coltrane 1967-ben bekövetkezett váratlan halálával a jazz válságba került. Ezzel egy időben egyre szélesebb körben vált népszerűvé a rock zene. Larry Coryell gitáros Free Spirits nevű formációja már 1966-ban elsőként próbálkozott a két stílus elegyítésével. Ezen a mezsgyén dolgozott Gary Burton, Charles Lloyd, Michael és Randy Brecker vagy a Soft Machine is. Ugyanakkor a rock zenészek is elkezdték beépíteni a jazz elemeit saját muzsikájukba, mint a Cream, The Jimi Hendrix Experience, The Greatful Dead, Blood, Sweat & Tears, Frank Zappa's Mothers Of Invention.

1969-ben, a Woodstock-i Fesztivál évében Miles Davis két korszakalkotó művel írta be magát a zenetörténelembe: a februárban rögzített In A Silent Way-jel és az októberben felvett Bitches Brew-val. A most tárgyalt In A Silent Way albumhoz Miles olyan fiatal, fantasztikus zenészeket hívott meg, mint Wayne Shorter, John McLaughlin, Chick Corea, Herbie Hancock, Joe Zawinul, Dave Holland és Tony Williams. A lemezfelvétel egészen egyedi, spontán módon és Teo Macero producer utólagos, újszerű vágási technikájával készült. Davis ekkor vette rá például Coreát és Hancockot az elektromos zongora használatára, akik kezdetben ódzkodtak az ötlettől. A szereplők alábbi idézetei felelevenítik a négy évtizeddel ezelőtt történteket, a hátteret, a munkafázisokat, az atmoszférát és az érzelmeket.

„Ellentétben a pop iránti érdeklődésével („a rock a fehér ember világa”, jelentette ki), Miles előmenetele e zenei irányzat felfedezésében lassú és elővigyázatos volt, nem a popos ritmusok alkalmazására helyezte a hangsúlyt, hanem inkább arra, hogyan lehet elérni azt a bizonyos hangzást, amit meghallott benne. Gil Evans jóval gyorsabban vette át a rockos elemeket, mint Davis, és 1969 elejére már felvételt készített elektromos zongorával, elektromos basszusgitárral és elektromos gitárral Blues In Orbit címmel. Teo Macero eközben nehezen fogadta el Miles új keletű érdeklődését a rock iránt, és egy darabig még a tradicionális jazz képviselőjeként tartotta számon. Elmondta a Music Makernek, hogy egyazon albumon szeretné felvenni Dave Brubecket, Miles-t és Charlie Byrdöt.” - John Szwed

„Azzal kezdődött, hogy Bécsben voltam a családommal. A gyerekeket szüleimnél hagytuk a Weinlechnergasséban és kivettünk egy szobát a feleségemmel az AEZ hotelben, kilátással a Stadtparkra. Ez volt az első eset, amikor az egész családom Bécsben volt, azt hiszem 1968. december 20-a volt. Havazni kezdett, feleségem már aludt, álltam az ablaknál és arra gondoltam, az élet csodás és megér minden fáradtságot. Ebben a hangulatban jegyeztem le a darabot két-három perc alatt egy darab papírra. In A Silent Way.” - Joe Zawinul

„Megváltoztattuk azt, amit Joe az In A Silent Way-ben írt, meghúztuk az akkordokat, és csak a dallamot használtuk fel. Rockosabb hangzást szerettem volna elérni. A próbákon úgy játszottunk, ahogy Joe megírta, de nekem ez nem jött be, mert nagyon egymásra torlódtak az akkordok. A hatalmas zsúfoltság elrejtette a dallamot, de én hallottam, hogy igazán gyönyörű. Felvétel előtt egyszerűen kihúztam az akkordokat, és mindenkit arra utasítottam, hogy csak a dallamot játsszák. (...) Joe sosem lelkesedett azért, amit a kompozícióival műveltem, és azt hiszem, ma sem rajong érte. De bevált, és igazából csak ez számít. Ma már sokan klasszikusnak, és a fusion kezdetének tekintik ezt a kompozícióját. Ha úgy hagyom a művet, ahogyan Joe megírta, nem hinném, hogy annyi dicséretet kapott volna a lemez.” - Miles Davis

„Nem tudtam, és senki más sem, így amikor elkezdett olyan sejtelmes célzásokat tenni, hogy például gitározzak úgy, mintha nem tudnék játszani... Tudod, kikészített, amikor elkezdett E-ben játszani az In A Silent Way-en. Én erre nagyon nyitottan játszottam E-dúrban. Miles egy pillanatig sem várt, amint kigyulladt a felvételi lámpa, elkezdtem játszani ezeket a borzasztó egyszerű dolgokat, aztán bejött Wayne a dallammal, utána meg Miles és Wayne együtt. Mikor Miles visszajátszotta a szalagot Teo Maceroval, teljesen megdöbbentem azon, hogy Miles olyan játékot hozott ki belőlem, amiről egyáltalán nem tudtam.” - John McLaughlin

„Amikor az In A Silent Way-t vettük fel, körbeadott egy vázlatot pár ütemmel és akkorddal, és ennyi volt az egész. Soha nem szólt hozzám egy szót sem. Adott nekünk valami halovány útmutatást, mi pedig lejátszottuk a számot. Azt hittem, hogy csak átfutjuk, és ugyanúgy gondolta Herbie és Joe Zawinul is, de kiderült, hogy ez lett a kész termék. Lehetővé tette a zenészeknek, hogy mindazt megalkossák, amit kihallottak vagy megéreztek belőle. Lehetővé tette, hogy létrejöjjön, és létre is jött.” - Chick Corea

„Tulajdonképpen nem egy adott felvételi napról volt szó. Nem sejtettem, hogy a különböző részletek ilyen irányba haladnak. Nagyon nyugodt, nagyon véletlenszerű összejövetel volt, egyfajta meglepetés, mert hiányzott a visszaszámlálás a piros lámpáig. A próbák álltak össze számokká.” - Dave Holland

„Zawinul továbbviszi azt az elgondolást, amit évekig mindketten osztottunk. Valószínűleg ezenfelül mindazokat az elgondolásokat is egyben, amelyeket legtöbb úgynevezett mai zenész még nem volt képes kifejezni. (...) Ahhoz, hogy ilyen zenét tudj írni, szabadnak kell lenned legbelül, és Joe Zawinulnak kell lenned két kreol gyerekkel, egy fekete feleséggel, két zongorával, bécsi származással, Rák csillagjeggyel és 'klisémentes' hozzáállással.” - Miles Davis

„Ezután saját zenekart akartam alapítani. Wayne Shorterrel elhatároztuk, hogy együtt csináljuk. Így lemondtam Miles-t. Később eljött New Yorkba az egyik első Weather Report koncertünkre - és az első rész végén állva tapsolt nekünk. Néhány nappal később Herbie Hancock elmondta, hogy Miles csak a Weather Reportról beszél. Ez az igazi zene - ez az, ami manapság a zenében történik.” - Joe Zawinul

„Miles az összes régi barátját meghívta, hogy még egyszer együtt zenéljenek a Jazz Festival Paris-on. John McLaughlin, Al Foster, Jackie McLean, Wayne Shorter, Kenny Garrett, Chick Corea és Herbie Hancock - mindegyikük úgy tíz-tizenöt percet játszott vele. Mi az In A Silent Way és az It's About That Time számokat adtuk elő. Két hónappal a halála előtt történt, már alig tudott járni. Ezen a fellépésen megmutatkozott a zene ereje: a színpadra egy rámpát építettek és abban a pillanatban, amikor ezen a színpadon állt, fiatal ember benyomását keltette. Nagy erőkifejtéssel játszotta végig a koncertet. Tudta, hogy már nem él sokáig.” - Joe Zawinul

„Miles nélkül mi, többiek, nem jutottunk volna el oda, ahol ma vagyunk.” - Joe Zawinul

Irodalomjegyzék:
Gunther Baumann: Zawinul – Életem a jazz (Aposztróf Kiadó, 2007), John Szwed: So What – Miles Davis élete (Cartaphilus Könyvkiadó, 2005), Miles Davis & Quincy Troupe - Miles Önéletrajz (Park Könyvkiadó, 2004)


Miles Davis & Friends: In A Silent Way (1991):

Victor Bailey a világ egyik legjobb basszusgitárosa. Közhelynek tűnhet, de tényleg így van. 23 évesen már a fergeteges sikereket elért Weather Report nevű fúziós jazz formációban játszott, ahol - minden basszeros példaképét - Jaco Pastorius-t váltotta. Sokszínűségét bizonyítja, hogy kirándulást tett a popbizniszben, többek között Madonna zenészeként. Bailey szólókarrierje is figyelemreméltó, legújabb együttesével 2009. március 25-én lépett fel a Millenárison. A koncertet követően öltözőjében adott interjút, két cigaretta között és egy pohár vörösbor kortyolgatása mellett.
Közvetlen stílusáról, jó humorézékéről a közönség is megbizonyosodhatott már a fellépés során, s négyszemközt sem cáfolt rá minderre. Korábbi munkáiról, zenésztársairól, ellopott hangszeréről, megsemmisült új lemezéről, betegségéről, jövőbeli terveiről, magyar jazz zenészekről és még sok minden másról beszélgettünk. Őszintén, nyíltan, lazán, amolyan Bailey-sen...



Greg: Hogy vagy mostanában?
Victor: Minden rendben.
Greg: Tulajdonképpen dobosként kezdted a pályafutásodat, igaz?
Victor: Igen.
Greg: Milyen egyéb hangszereket próbáltál még ki?
Victor: Alapvetően a dobot, a basszusgitárt és a zongorát.
Greg: És hogyan találkoztál a jazzel?
Victor: Az apám zeneszerző, hangszerelő és tenorszaxofonos. A
           jazz mindig is az életem része volt. Másoknak lehet, hogy
           ez egy idegen műfaj, de a házunkban állandóan jelen volt
           a jazz, az R&B, a pop és minden egyéb.
Greg: Elmesélnéd, hogy hogyan kerültél a Weather Reportba?
Victor: Ó, a Weather Reportba?! Párszor felléptem a dél-afrikai
           énekesnővel, Miriam Makebával, akinél Omar Hakim
           dobolt. Aki második show után Omar megszólalt: „Hé,
           engem bevettek a Weather Reportba, Jaco (Pastorius)
           meg kilépett, úgyhogy épp basszusgitárost keresnek!
           Felhívom Joe (Zawinul)-t, mesélek neki rólad, te meg küldj
           egy felvételt!”. Így aztán elküldtem egy kazettát Joe-nak,
           és most meg itt vagyok.
Greg: Találkoztál személyesen is Jaco Pastorius-szal?
Victor: Igen, ismertem Jacot.
Greg: Milyen ember volt?
Victor: Egyetlen dolgot mondhatok róla, azt, hogy nem volt őrült.
           Sajnos az élete vége felé pszichológiai problémákkal
           küszködött, de ez nem az a Jaco volt, akit én megismertem.
           Egy normális, rendes fickó volt, és tényleg egy hatalmas
           zenész. Bárcsak az emberek ezt az oldalát is ismernék...
           37 évet élt, és lehet, hogy az utolsó 3 vagy 4 évben voltak
           gondjai, de mindenki csak erre emlékszik. Ez az én Jaco-
           sztorim. Óriási ember volt! És majdnem annyira jó, mint
           én… (mosolyog)
Greg: A Weather Report után játszottál még a Weather Update-
          ben és a The Zawinul Syndicate-ben is. Mondanál valamit a
          nagyszerű Joe Zawinulról?
Victor: Nagyon komoly zenész volt. Nem akart híres lenni, nem akart
           trendi lenni vagy menő. Halálosan komolyan vette a zenei
           minőséget. Mostanában sokan csak játszanak, de nem
           zenélnek. Ő rendkívüli módon a ZENÉRE koncentrált. És ez
           az, amit mindenki eltanulhat tőle.
Greg: Van olyan zenész, akivel még sohasem játszottál együtt, de
          nagyon szeretnél?
Victor: Egyértelműen Herbie
           Hancock.
Greg: Úgy hallottam, egyszer
          elveszett a
          basszusgitárod. Mi
          történt?
Victor: Ellopták a
           hangszeremet a
           houstoni reptéren,
           Texas államban
           2002-ben. Aztán
           2006-ban visszakerült
           hozzám.
Greg: Visszavásároltad?
Victor: Valaki megvette egy
           zaciból, tudod, ahová
           bármit beadhatsz. Nos,
           eladták egy ilyen
           boltnak úgy 100
           dollárért. A srác aki
           megvette, szerette
           volna kideríteni honnan
           is származik. A neten felment a Fender oldalára, megtudta,
           hogy ez egy Victor Bailey-basszusgitár. Ezután ellátogatott
           az én oldalamra, és mivel basszeros volt, egyből felismerte,
           hogy ez az én hangszerem. Küldött nekem egy képet róla
           e-mailen, aztán a Fender adott neki egy másik basszusgitárt,
           én meg visszakaptam a sajátomat.
Greg: Mesélnél a következő lemezedről, a Slippin’ N’ Trippin’-ről?
Victor: Mit is mondhatnék? Nagyon jó! (mosolyog) Ez lesz a legjobb
           albumom! Még több basszus lesz rajta, mint eddig. Mindegyik
           lemezemen egy csomó vendégsztár szerepelt, de most még
           jobban előtérbe helyezem magam. Játszik rajta Ron Carter,
           Lenny White, Omar Hakim, Poogie Bell, Peter Horvath.
           Egyébként egy tipikus album lesz, sokfajta stílussal és sokféle
           feelinggel.
Greg: Említetted a ma esti koncerten, hogy újra kellett csinálnod,
          mert valaki letörölte az anyagot.
Victor: Igen, újra kellett rögzítenem az egészet. Hát, ez nem volt
           valami frankó!
Greg: És mennyire vagy elégedett a második verzióval?
Victor: Meg vagyok vele elégedve, valami talán még jobban is
           sikerült. Elég kemény, amikor ilyen történik az emberrel.
           Szóval, már dolgozom rajta egy jó ideje...
Greg: Mit jelent a lemez címe, a Slippin’ N’ Trippin’?
Victor: A címeim mindig valamilyen saját élménnyel kapcsolatosak.
           Van egy neurológiai betegségem, ami pontosabban egy
           jelátviteli probléma az agyam és a lábaim között. Ezért
           aztán mindig botladozom és elesem. Egyszer meg is
           jegyeztem, hogy: „Állandóan csetlek-botlok.”, aztán ezt
           felírtam magamnak. Mindig nálam van az iPhone és beleírok
           olyanokat, amiket mások mondanak. Poogie-tól nemrég
           hallottam valami jót a jazzről, és azt is feljegyeztem.
           Szóval, a Slippin’ N’ Trippin’ így született, aztán szereztem
           hozzá egy dalt, és végül ez lesz a lemez címe is.
Greg: Milyen más projekteken
         dolgozol a jövőben?
Victor: Tervezek egy triót
           Poogie Bellel és a
           nagyszerű jazz
           gitárossal, Bobby
           Broommal. Még
           kölyökkorunkban
           zenéltünk közösen.
           Legutóbb 20 évvel
           ezelőtt játszottunk
           együtt. Úgyhogy ez
           lesz a fő projekt, meg
           az én szóló munkám.
           Egy kis fellépés itt,
           egy kis fellépés ott,
           hol a trióval, hol a
           saját bandámmal.
           Szóval, ezekkel
           foglalkozom most.
Greg: Elég sok magyar
          zenészt ismersz, ugye?
Victor: Igen, ismerek néhányat. Szakcsit, Babost, (Katona) Klárit.
            Ismertem az elhunyt George Jindát. Meg van egy csomó
            Lakatos nevű cigányzenész. Mindenki, akit Lakatosnak
            hívnak, az nagyon „rossz”! És itt van Peter Horvath. (a
            billentyűs épp belép az öltöző ajtaján)
Greg: Szóval, szeretsz játszani velük?
Victor: Mindenkivel szeretek, aki tud játszani.
Greg: Azt olvastam rólad, hogy nemcsak a zenében vagy
          tehetséges, hanem más művészeti ágakban is.
Victor: Igen, szoktam festeni.
Greg: Volt már kiállításod is?
Victor: Ja, épp volt egy New Yorkban. Ez a másik dolog, amivel
           foglalkozom.
Greg: Mit üzensz a magyar rajongóknak, főleg a
          basszusgitárosoknak?
Victor: Vegyétek meg az új lemezem! (mosolyog, közben Poogie
           Bell dobos a háttérben hatalmasat nevet) Kérem!
Greg: A neten fog megjelenni?
Victor: Igen, a neten. A weboldalamon, az Abstract Logix-on, az
           iTunes-on, és mindenhol ahol zenét lehet venni.
Greg: Paco Sery dobosról egyszer írtál egy érdekes számot, a
         Where is Paco?-t. Ez pontosan miről szól?
Victor: (gondterhelten sóhajt egyet) Hát, mit is mondhatnék erre?
          Pacoról szól. Hol van Paco? (Poogie Bell ismét kacagni
          kezd az öltözőben)
Greg: Mindig eltűnik valahová?
Victor: A dal önmagáért beszél. Paco a barátom, így nem akarok
           semmi olyat mondani, ami negatívumnak tűnhet. Szeretem
           Pacot! És a dal tényleg önmagáért beszél. Paco egy
           nagyszerű fickó! Ha éppen itt van...
Greg: Holnap Pécsre utaztok, holnapután pedig Szegedre.
Victor: Igen, ez a magyarországi világturné! (mosolyog)
Greg: És március 27-én lesz a születésnapod...
Victor: Igen, itt töltöm a születésnapomat Magyarországon.
Greg: Boldog szülinapot kívánok, és köszönöm szépen az interjút!
Victor: Kedves tőled, én is köszönöm!



Hallgassátok meg Victor Bailey magyar rajongóknak szánt rövid üzenetét! :)




A fotóalbum lapozásához használjátok a jobb és bal nyilakat!



Fotók: (c) Nagy Attila János

Köszönet a Zene.hu-nak és a Millenáris szevezőinek! 

Kenneth Gorelick, azaz művésznevén Kenny G (nem összetévesztendő Kenny Garrett-tel!) 1956. június 5-én született Seattle-ben, Washington államban. A kis Kenny-t egy Gerald Pfister nevű trombitás tanította szaxofonozni. Elsősorban szopránszaxofonon, de alton, tenoron és fuvolán is játszik, s mindig olyan soundot szeretett volna elérni, mint amilyen Grover Washington, Jr.-é. Először nem nyert felvételt a Franklin High School jazz bandájába, de 1973-ban, mindössze 17 éves korában már szoprán szólistaként Barry White orchestrájában zenélt. Időközben könyvelői képesítést szerzett, majd elutasították a Central Washington University zenei szakára való jelentkezését, így végül a University of Washingtonra járt. Az 1980-as évek elején a billentyűs Jeff Lorber zenekarába, a The Jeff Lorber Fusionhöz csatlakozott, majd 1982-től szólókarrierbe kezdett, miközben együtt dolgozott Andrea Bocellivel, Aretha Franklinnel, Celine Dionnal, Michael Boltonnal, Natalie Cole-lal, Toni Braxtonnal és Whitney Houstonnal.

„Sosem hallgatott Coleman Hawkins-t vagy más régebbi előadókat. Mindössze a korai Coltrane-ig jutott. Soha nem tanult meg egyetlen egy standardet sem, az Ice Capades jégrevüvel kezdte Seattle-ben, majd a saját dalaival folytatta. Ha a kezébe nyomnának egy komolyabb kottát, egyetlen hangot sem tudna eljátszani belőle.” - Mike Zwerin



„A világ leghíresebb szaxofonosának” (forrás) 12 stúdió CD-je, 5 karácsonyi albuma, 2 koncertlemeze és összesen 8 válogatása jelent meg 1982 és 2008 között. Valójában negyedik korongjával, az 1986-os Duotones-szal robbant be a köztudatba. Azóta volt olyan albuma, amely 15 millió (!) példányban kelt el világszerte (ebből 12 millió csak az USA-ban). Volt első helyezett a Billboard listáján és egy Grammy-díjat is nyert 1994-ben. Első latinos lemeze tavaly jelent meg, Rhythm & Romance címmel. Kenny G stílusát leginkább a smooth jazz vagy az „adult contemporary music” kategóriákba sorolják, de gyakran emlegetik az „elevator music” vagy a „yuppie jazz” pejoratív kifejezéseket is vele kapcsolatban. Egyértelmű, hogy egy igen széles réteg szereti őt, viszont az igényes muzsikát kedvelő, vájtfülűek tábora leginkább elítéli kommersz hangszíne, sablonos előadásmódja, puhány és sekélyes zenei értékrendje miatt. Saját szerzeményei mellett előszeretettel ad elő különféle feldolgozásokat is. Talán a legtöbb kritikát Louis Armstrong What A Wonderful World című örökzölje miatt kapta, ugyanis egyszerűen csak rájátszott az eredeti felvételre.

„Kenny G nem zenész. (...) Amikor úgy gondolta, helyénvaló meggyalázni a világ egyik legnagyobb jazz zenészének a munkáját azzal, hogy seggfej módjára belecsinál a jive-os, ál blues-os, hamis, beszari és elcseszett játékával egy ilyen nagyszerű Louis-nótába (vagy akár egy kevésbé nagyszerűbe), olyat tett, amit sohasem gondoltam volna, hogy lehetséges. (...) Kenny G új mélypontot ért el a modern kultúrában. (...) Mindenkit arra bíztatok, hogy bojkottálja Kenny G lemezeit, koncertjeit és bármit, ami vele kapcsolatos.” - Pat Metheny

Egy Seattle-i punk-jazz banda felvette a nevét, azonban eléggé negatív kontextusban: The Dead Kenny G's. Az együttes tagjai a zenei és társadalmi igazságtalanság és becstelenség ellen harcolnak. Kenny G beírta magát a Guiness Rekordok Könyvébe is, mégpedig a szaxofonon leghosszabb ideig kitartott hanggal, amikor 45 percig és 47 másodpercig fújt egy Esz hangot New Yorkban 1997-ben. A szaxofonos nagy golfjátékos hírében áll, már több profiknak és amatőröknek kiírt versenyen is indult. Pilótavizsgával rendelkezik, és sokszor ő maga vezeti repülőgépét koncertjei helyszínére. Továbbá ő volt az egyik kezdeti befektetője a híres Starbucks kávézó-láncnak. Kenny G feleségével, Lyndie-vel és két fiával, Max-szel és Noah-val él együtt, a gyerekek szintén érdeklődést mutatnak a zene, különösen a zongora és a szaxofon iránt. Ugyanakkor ne feledkezzünk meg főhősünk hazai klónjáról, St. Martinról sem...





Ugye, milyen szép? ;)