GregJazzBlog

Victor Bailey basszusgitáros sokadik alkalommal járt már Budapesten, azonban valószínűleg a 2009. március 25-i Millenáris Teátrumban tartott teltházas koncertje volt az eddigi legjobban sikerült fellépése. Bailey különböző felállású zenekaraival szerepelt a Petfőfi Csarnok, illetve az A38 színpadán: Joe Zawinullal, Omar Hakimmal, Jim Bearddel, Bennie Maupinnal, Lenny White-tal, most legújabb formációja debütálásának lehettünk szem- és fültanúi.
 
Victor Bailey 1960. március 27-én született Philadelphiában. Apja, Morris Bailey szaxofonista-zeneszerző, így az egész családot áthatotta a zene szeretete és ismerete. Victor kölyökkorában zongorázott, majd dobolt, később egy véletlen folytán beugrott akkori bandája basszusgitárosának helyére, és aztán ott is maradt. Asztmája miatt nem vették fel a haditengerészethez, így Bostonban a Berklee College of Music-ban folytatta tanulmányait. Itt rengeteg meghatározó barátra és ismerősre tett szert, többek között olyan évfolyamtársai voltak, mint: Branford Marsalis, Jeff „Tain” Watts, Kevin Eubanks, Wallace Roney, Terri Lynne Carrington, Steve Vai, Mark Ledford, Tommy Campbell és Donald Harrison. A főiskola elvégzése után 100 dollárral a zsebében, szálláshely nélkül New Yorkba költözött, hogy ott próbáljon szerencsét. Először a dél-afrikai trombitás, Hugh Masakela zenekarához szerződött, később Miriam Makebánál szerepelt, majd Omar Hakimmal együtt - mindketten a 20-as éveik elején - csatlakoztak a kor fúziós sikercsapatához, a Weather Reporthoz, ahol Bailey Pastorius-t váltotta, s ezzel élete legnagyobb álma teljesült. Három évnyi és négy lemeznyi közös munka után a Zawinul és Shorter által vezetett banda feloszlott. Victor Joe-val folytatta tovább a munkát, mind a Weather Update, mind a Zawinul Syndicate hangzásában meghatározó szerepe volt. Később kirándulást tett a könnyűzene területén is, mint session muzsikus több évig kísérte például Madonnát, de megfordult Santana, Mary J Blige és LL Cool J együtteseiben is. Azt viszont szinte lehetetlenség felsorolni, hogy kikkel játszott együtt a jazz szcénában, mivel eddig több száz lemezen basszusozott. Mindössze néhány állomás gazdag karrierjéből: Bill Evans, Michael Brecker, Andy Summers, Metro, Steps Ahead, Special EFX, Soul Bop Band. 20 év leforgása alatt mindössze három saját albuma jelent meg, illetve két trió-lemezt adott ki Larry Coryell gitárossal és Lenny White dobossal közösen (CBW).



A koncert elején Victor Bailey-t - megromlott egészségi állapota miatt - felsegítették a Millenáris színpadára. Hivatalosan sosem vonult vissza, de tulajdonképpen egy időre háttérbe szorult a zenei életben. Végig egy bárszéken ülve játszott, mivel a lábai sajnos nem bírják az igénybevételt, a kezei azonban szerencsére továbbra is a régiek. A visszatérés rendkívül erősre, dinamikusra és változatosra sikerült. Victor kedvesen köszöntötte a budapesti közönséget, majd magyar barátait: Szakcsit, Babost és (Katona) Klárit kereste a nézők között, akik sajnos nem voltak jelen. Az első három nóta egy utazáshoz volt hasonlatos, mégpedig vissza az időben. A 2001-es That's Right!-ról csendült fel elsőként a Goose Bumps, azaz „libabőr”, amelyből nem is volt hiány senkin, meghallva Bailey mély és öblös basszgitár soundját. Poogie Bell rengeteg cint használt a nóta elején, amelyek ráadásul elég hangosan szóltak, Dean Brown gitárszólójának keverése viszont rettentően halkra sikerült. A billentyűs Peter Horvath-nak technikai problémái adódtak a hangszereivel, így - későbbi saját elmondása szerint - sokat stresszelt az elején, azonban egy lehengerlő stílusú és meglehetősen hosszú szólót sikerült eljátszania. A következő dal az 1999-es Lowblow című lemez címadó nótája volt, amely indulószerű kezdettel, gyors és bonyolult basszus- és scat-szólammal kiegészülve. Victor kitett magáért, ami a basszerozást illeti, hiszen úgy kavargatta a húrokat, mint más a reggeli kávéját. Egy kiadós ordítást követően a főszereplő megemlítette, hogy a mostani világgazdasági válság közepette milyen boldog és mennyire köszöni, hogy ennyien eljöttek meghallgatni őket. A harmadik szám a 20 évvel ezelőtti Bottom's Up című CD-n hallható Joyce's Favorite volt, amely egy lassú szerzemény, s egy gyönyörű hölgynek íródott. A többször is visszatérő basszusgitár-gitár uniszóló, illetve a lírai basszus melódia jellemezte a szerzeményt, egy igazán kellemes és könnyed zongiszólóval kiegészülve. Ezután a végig slappelést tartalmazó, nagyon feszes Grahan Cracker következett, amely mű ezúttal szaxofon nélkül szólalt meg. A lemez eredeti gitárszólamát játszó Wayne Krantz szerepét Dean Brown mesterien hozta, valamint Peter Horvath ismét brillírozott a billentyűk mögött.



„Egy kis jazz, egy kis funk, egy kis fusion. De én mindet keverni szeretem...” - fogalmazott Victor az új banda bemutatásának elején. Az új taggal, a New York-i gitárossal, Brownnal kezdte, akivel Bailey 30 évvel ezelőtt már a Berklee-n is együtt játszott. Dean Brown azóta Billy Cobham, Marcus Miller, David Sanborn és a The Brecker Brothers kísérője is volt, illetve szólókarrierbe kezdett. A fellépés előtt mindössze 3 órát próbált a zenekarral, azonban mindez cseppet sem volt érezhető a játékán, csak annyiban, hogy volt amikor kottából játszott. Véleményem szerint ő volt az est hőse, őrületes szólóival, hihetetlen mozgásával és Pandacsöki Boborján image-ével ámulatba ejtett mindenkit. :)  „Rossz, ami az én olvasatomban azt jelenti, hogy nagyon jó.” - magyarázta róla a zenekarvezető. Az egykoron hatalmas rasztahajú, jól megtermett Pittsburgh-i „funky drummer”, Poogie Bell szintén tizenéves korától ismeri Bailey-t. Yamaha szerkón és Alchemy cineken biztosította a pontos tempót. Szerepelt Marcus Miller, David Sanborn, Herbie Hancock és Bobby Broom formációiban, illetve a The Poogie Bell Band alapítója. A magyar származású San Francisco-i billentyűssel, Peter Horvath-tal azaz Horváth Péterrel Bailey mindössze néhány évvel ezelőtt találkozott először. Most Yamaha Motif XS8-ason játszotta a szinti soundokat, valamint Roland RD-700SX-en a nagyon szép zongora hangszínt. Megtudtuk, hogy finom paprikás csirkét tud készíteni és remekül beszél magyarul. :) A zenész édesanyja Mátrai Zsuzsa énekesnő, aki a nézők soraiból figyelte végig baseball sapkás fiát. A főnök végig a négyhúros, bundos Fender Victor Bailey Signature basszgitárján játszott, eléggé humoránál volt, sokat énekelt és beszélt, saját magát a következőképpen konferálta fel: „Oh, my name is Marcus Miller. Thank you!” :))



Bailey tavalyi évre tervezett új albumának kész felvételei sajnálatos módon odavesztek, amikor egy hangmérnök letörölte azokat a számítógépéről. Ezért idén az egész munkát elölről kellett kezdenie, de 6 hét múlva saját cége gondozásában kiadásra kerül a lemez. Erről játszották a Stevie Wonderre rímelő I Wonder című kompozíciót, amely gyönyörű zongora intróval indult, és alapvetően egy nyugalmas, jazzes nótának bizonyult, Dean Brown santanás gitárjátékával. Victor kockahajú időszakából származó, 1989-es első szólólemezének nyitányának előadásával folytatódott a show. Ez volt a játékos Kid Logic, a zawinulos hangzású szintetizátort, dörmögő basszust és metálos gitárszólót felvonultató szerzemény. A soron következő dal, személyes kedvencem, az If You Say So szintén egy új anyag, méghozzá egy rendkívül hangulatos blues volt, mely dallamos gitárt, effektes basszust és kissé hangos dobot tartalmazott. A kiállást szépen ívelt fokozás és egy őrületes gitártépés követte. Victor basszusgitár intrója mindössze pár hang ismételgetéséből állt, de mindezt csodás üveghangokkal, akkordokkal, tapping technikával és hangerőszabályozásokkal fűszerezte. George Clinton két Parliament-Funkadelic számának egyvelege jött a sorban, méghozzá a (Not Just) Knee Deep és a One Nation Under A Groove a That's Right! CD-ről. A feszes funky ritmus, a slap basszus, a retro szinti hangszínek és a gazdag gitár riffek nagy üdvrivalgást érdemeltek. A Slippin' N' Trippin', azaz a leendő lemez címadó nótája egy húzós funk-rock 'n' roll volt, énekléssel és jazzes zongoraszólóval egybekötve. Az est utolsó előtti dala egy vadiúj kísérlet, mégpedig egy house-jazz szerzemény volt, amely az Ape School címet kapta. Effektes basszus, technos szintetizátor, gyors doblüktetés és torzított gitár jellemezte, majd egyre kevesebb hangszer és lassulás vetett véget az őrületes tempónak. A második ráadás, egyben a koncert utolsó dala, Joe Zawinul Weather Report-örökzöldje, a Birdland volt, természetesen egy szál basszusgitárral - szinte végig két szólamban - előadva, mely hatalmas élményt szerzett a tapsolással besegítő rajongóknak. Leszámítva a némi pontatlanságot és Dean Brown bemutatásának kifelejtését itt a végén, frenetikusra sikerült a több mint másfél órás show. Számomra hiányzott néhány nóta a setlistből, például a Do You Know Who/Continuum, a Sweet Tooth vagy a Where's Paco?, de a Victor Bailey Group visszatérése így is mesébe illően pazar volt.

Hamarosan Victor Bailey-vel készített exkluzív interjúmat is olvashatjátok itt a GregJazzBlogon!



A banda:

Victor Bailey - basszusgitár & ének
Dean Brown - gitár
Peter Horvath - billentyűk
Poogie Bell - dob

A repertoár:

1. Goose Bumps
2. Lowblow
3. Joyce's Favorite
4. Grahan Cracker
5. I Wonder
6. Kid Logic
7. If You Say So
8. (Not Just) Knee Deep / One Nation Under A Groove
9. Slippin' N' Trippin'
Ráadások:
10. Ape School
11. Birdland

A fotóalbum lapozásához használjátok a jobb és bal nyilakat!



Fotók: (c) Nagy Attila János

Köszönet a Zene.hu-nak és a Millenáris szevezőinek!

Épp az előző bejegyzésben méltattam John Patitucci kiváló bőgőjátékát, aki - hajszál híján, de - megnyerte a február havi Jazzvéleménykutatást itt a GregJazzBlogon. Az amerikai-olasz származású, idén 50 éves muzsikus Brooklynban, New Yorkban született. 10 esztendős kora óta basszusgitározik, 15 volt amikor elkezdett bőgőzni és egy évre rá pedig zongorázni. Komolyzenét tanult a San Francisco-i, illetve a Long Beach-i állami egyetemeken, majd Los Angelesben vállalt munkát session zenészként. Kevés az olyan élvonalbeli jazzista, akivel nem játszott együtt koncerten vagy lemezfelvételen. Elsősorban Chick Coreával (Elektric Band és Akoustic Band), Herbie Hancockkal, Wayne Shorterrel, Stan Getz-szel, Wynton Marsalis-szal és Michael Breckerrel készített emlékezetes alkotásokat. 1987 és 2006 között 12 szólóalbumot készített, szinte mindegyiket más-más műfajban (post bop, fusion, brazil jazz), mesterien megkomponált és előadott művekkel. Patitucci rettentően kifinomult, hangulatos játéka generációjának immár egyik vitathatatlan klasszikusává tette. Lenyűgöző tudását az oktatás révén igyekszik továbbadni, sokszor tart workshopokat, valamint Ron Carter utódaként a The City College of New York professzora lett, de tanít a Thelonious Monk Institute of Jazz-en is. Magyar basszusgitár-tanítványa Studniczky „Zsatyi” László, s készített egy lemezt a Szakcsi Generationnel is. Talán legemlékezetesebb magyarországi szereplése az egyedülálló gála-fellépés volt Pat Metheny-vel és Jack DeJohnette-tel a BKK-ban 2003-ban. 

John New Yorkban él feleségével, a csellista Sachival és lányaikkal.




John Patitucci mesél, bőgőzik és basszusgitározik:




Hallgassátok meg Patitucci legutóbbi albumát:

Wayne Shorter egy rejtélyes géniusz és legalább egyszer látni kell őt élőben - ez nyilvánvaló tény. 2009. március 18-án a Művészetek Palotájában nagyszerű kvartettjével lépett fel, amely tulajdonképpen az ellentmondások koncertje volt. Hogyan lehetséges az, hogy Shorter több mint 50 év zenélés után még mindig képes a megújulásra? Tenorszaxofonosként lett ismert, habár szerda este szopránon játszott többet. Látszólag csupán három darabot adott elő zenekarával, viszont több mint fél tucat szerzeményt hallhattunk tőlük összesen. Egyetlen szót sem szóltak, mégis minden tiszteletet megadtak a közönségnek. Többször játszottak kottából, de sokszor free-nek hatott az előadásmódjuk. Akusztikus hangszereken muzsikáltak, azonban fúziós hangzást is sikerült elérniük. Hogyan lehetséges mindez?

A newarki születésű Wayne Shorter eddigi fél évszázados pályafutását nehéz röviden összefoglalni: 1956-tól katonaként Horace Silverrel, majd Maynard Fergusonnal zenélt, 1959-től az Art Blakey's Jazz Messengers-t erősítette, 1964 és 1970 között John Coltrane ajánlásával Miles Davis zenekarához csatlakozott és alkotott maradandót, 1971-től 1985-ig jött a sikeres Weather Report, mellette elkezdte szólókarrierjét, s közben együtt dolgozott Herbie Hancockkal, Carlos Santanával és Joni Mitchellel.

A Budapestre érkezett akusztikus kvartett formáció 2000 óta működik változatlan felállásban: a bőgős John Patitucci, a dobos Brian Blade és a zongorista Danilo Pérez közreműködésével. Shorter zenéjének jobb megértéséhez azonban jobban meg kell ismernünk őt (például Michelle Mercer könyvéből). A 75 éves zenész-zeneszerző kisgyermekkorától kezdve imádja a muzsikát és 30 éve buddhista, aki élete során sok nehézséggel szembesült: visszatérő alkohol problémákkal küzdött, lánya agykárosodásban szenved, és 1996-ban elveszítette feleségét egy repülőgép katasztrófában. Hazánkban először két évvel ezelőtt Veszprémben koncertezett ugyanezen együttesével, az Imani Winds fúvóskvintettel kiegészülve. Abban a városban, ahol közel húsz év kihagyás után újra alkalma nyílt egy színpadon állni és játszani egyik legjobb barátjával és muzsikustársával Joe Zawinullal, aki a fellépés után negyven nappal hunyt el.

A MüPa-beli koncert előtt megelégedéssel nyugtáztam, hogy a magyar jazzélet apraja-nagyja milyen szép számmal képviseltette magát ezen a rangos eseményen. A színültig megtelt hangversenyterem nézőterén mindenki feszült figyelemmel várta a színpadra érkező négy művészt. Ekkor még nem sejthettük, hogy mi is következik pontosan. Lágy, sejtelmes zongora, ujjal pengetett majd vonóval megszólaltatott nagybőgő, seprűs dob, és a világ egyik legérettebb és legmagabiztosabb tenorszaxofon hangja - így kezdődött a körülbelül 75 perces egyveleg, amelyet szünet nélkül adott elő a Wayne Shorter Quartet. A repertoár jórészt a két korábban kiadott koncertfelvételük anyagából tevődött össze (többnyire régebbi Shorter-szerzemények feldolgozásait tartalmazza, de szerepel rajta egy Mendelssohn-darab is), a 2002-es Footprints Live!-ból és a 2006-os kiadású, Grammy-díj nyertes Beyond The Sound Barrierből, természetesen sok-sok rögtönzéssel kiegészülve. Az egész szvitre jellemző volt a nyugodt és csendes darabok, valamint a - hatásos fokozás által elért - pörgős, nyugtalan és hangos részek váltakozása. A kontraszt csaknem mindvégig fennmaradt. A tipikus jazz szerzemények struktúrájától való eltérés sokak számára meglepetést okozott. Nem volt intró-téma-szóló-vége téma-lezárás, nem voltak felváltott szólókörök. Ez nem swing volt, se nem bebop. A nézőket sokszor meg is kavarta a dolog, és mindenáron tapsolni szerettek volna egy-egy rész után. Ezzel párszor sikerült is belezavarniuk a barokkos felépítésbe,
gondolatmenetbe. A komolyzenei magasságokat gyakran durvább improvizáció-folyamok követték, majd dallamos groove-ra épülő, egyszerűbb témák jöttek a sorban, amelyek később más talajon gyökeret eresztve, de újra felépültek. A kötöttség és a kísérletezgetés, a meditatív lebegés és az ébresztőt fújó dallamok, a melankolikus hangnem és a játékos stílus, a lágy motívumok és a nyers erőt sugárzó részletek találkozása mind-mind éles ellentétet keltettek a színpadon.



A zenekar ugyanakkor nagyon is egységes képet mutatott. A bal oldalon elhelyezkedő zongorista dobta be legtöbbször az új témákat. Pérez rendkívül komplex akkordmenetei és dinamikus harmóniaváltásai, villámgyors és elvont szólói magasra tették a mércét. A mellette álló Shorter mindvégig színezett, hol tenorral, hol szopránnal. Egyszer a háttérben és finoman, másszor keményen és erőteljesen fújta, olyan módon, melyet eddig csak lemezekről hallhattunk. Előfordult, amikor mindössze három hangra épült egy egész koncepció, és azt vitte mindenki tovább. Wayne szaxofonjátékának dallamvilága rendkívül sokrétűnek bizonyult, a klasszikustól a free jazzen át, egészen a népzenei elemekig rengeteg irányzatot felvonultatott. Patitucci pengetve vagy vonóval csatlakozott a zongorához már az elején, vagy volt olyan, amikor ő hozott be egy új alapot, szigorúan koncentrálva a periodikus ismétlésekre és azok variációira. A jobb szélen ülő Blade az egész produkció megbízható, precíz alapja volt, de sokszor szó szerint megbokrosodott a szerkó mögött, ami belefért a szerepkörébe. Ha találékonyan szeretném felosztani a kvartett tagjait, akkor voltak a „latin fiúk”, akik feldobták a labdát, illetve az „afro fiúk”, akik lecsapták azt. A világ legdemokratikusabb szervezetét láthattuk-hallhattuk, ahol tulajdonképpen nincs vezető és mindenki egyenrangú. A mesterien összefont különböző kompozíciók rituális előadása alatt az embernek olyan érzése támadt, mintha kint hajózna a nyílt tengeren. Aztán egyszer csak lassan elered az eső, dörgés és villámlás kíséretében óriási vihar keletkezik, kicsit később, a vész elmúltával ismét nyugodottá válik a táj körülöttünk, kisüt a nap és sima lesz a vízfelszín, aztán újra jönnek az égből az esőcseppek... Mély gondolatokat ébresztő, csodás természeti képeket felelevenítő percek voltak ezek.



Wayne Shorter állandóan váltogatta két hangszerét, hol tenoron, hol szopránon játszott, az utóbbin nagyobb arányban. Volt pillanat, amikor úgy tűnt, ő maga sem tudja eldönteni éppen melyikhez is nyúljon. Tenorjátéka a világ jazztörténelmében külön fejezetet érdemel, egyedi szoprán soundjáért pedig szerintem sokan ölni tudnának a szakmában. Csodálatos élmény volt mindezt élőben hallani! A nagy öreg ott állt a színpadon, háttal a zongorának támaszkodva fújta, volt, hogy sokáig kivárt, gyakran meg épphogy csak egy kicsit belejátszott, amit éppen gondolt. Az amerikai-olasz bőgős, John Patitucci - aki egyébként a hathúros basszusgitár királya, illetve korábban olyan zenészeket kísért, mint Chick Corea, Herbie Hancock és Michael Brecker - hamar megszabadult fekete zakójától és feltűrte ingujjait. Általában fejből játszott, de volt, hogy kottáit hevesen lapozgatnia kellett. Mindenestre rettentő pontos kísérete közben sokat mosolygott és gyakran nevetett össze zongorista vagy dobos kollégájával. Sajnos kimondottan tradicionális nagybőgő-szólót nem hallhattunk tőle, azonban előfordult, hogy a nagy szárnyalásban ő tartotta össze az egész kompozíciót. Brian Blade dobos, Kenny Garrett és Joshua Redman bandáinak egykori, illetve a Five Peace Band jelenlegi tagja frenetikusan virgázta végig a show-t. Szemmel láthatóan pattanásig feszült figyelemmel követte és kísérte az eseményeket. Használt dobverőket, seprűket, perkás ütőket, de dobolt kézzel is. Számomra az a jelenet tetszett a legjobban, amikor az egyik hangrobbanást előidéző, hipergyors és szuperagresszív szólója közben leverte a pergőjét az állványról, ami a földön landolt. Addig is a tamokkal helyettesítette a hiányzó dobot, de egy csendesebb pillanatban hamar összeszerelte a cájgot. Az itthon talán még kevésbé ismert panamai zongorista, Danilo Pérez igazán kellemes meglepetése volt az estnek. Hazájában európai klasszikus zenei oktatásban részesült, jazz tudását a Berklee-n szerezte, ahová ma is visszajár oktatni. Szintén sokat játszott kottából, és poénból megjátszotta azt is, hogy a hangzás kedvéért pengette vagy lefogta a Steinway húrjait. Egy nagyon bátor és merész zenészt ismerhettünk meg a személyében, akitől nem állnak távol a rendkívül bonyolult és szokatlan harmóniák, váltások és ritmusok. Latin jazzt alig játszott, talán csak egy pár pillanat erejéig, annál inkább a komolyzene és az improvizáció közötti széles határmezsgyén bukfencezett nagyokat.



A csaknem egész CD-nyi hosszúságú anyag előadása egy rendkívül stílusos lezárással ért véget, amelyet nem sokkal követett az első ráadás. A körülbelül negyedórás elvont mű free jazz-szerű kezdete nem sokkal később kamarazenei előadássá transzformálódott, utána hirtelen borult minden, majd gyönyörű szép befejezés következett. A legutolsó kompozíció, Shorter Weather Report utáni, kevésbé sikeres időszakából származó, azonban slágeres Joy Ryder című száma volt. Ezt a melódiát nem ismertem korábban, de az akusztikus hangszerek ellenére az eredeti elektronikus hangzást hallottam ki a műből. Shorter viccesen előfütyülte a témát a mikrofonba, majd gyorsan lenyomták az 5 perces szerzeményt. Végül a zenekari tagok bemutatása vagy egyetlen köszönetet kifejező szó nélkül, de mély meghajlások és széles mosolyok közepette, integetések kíséretében hagyták el a színpadot.

Az egész produkciót kis túlzással nevezhetnénk akár öncélú magamutogatásnak is. Azonban Shortert és a modális, illetve fúziós jazzel történt korszakalkotó munkáit ismerve nyilvánvalóvá válhat mindenki számára, hogy előállt egy komolyzenei alapokra építkező, mégis improvizatív jellegű, akusztikus hangszereken játszott, egészen modern jazz irányzattal. Wayne Shorter egy rejtélyes géniusz és legalább még egyszer látni kell őt élőben - ez is nyilvánvaló tény.

A banda:

Wayne Shorter - tenor- & szopránszaxofon
John Patitucci - nagybőgő
Brian Blade - dob
Danilo Pérez - zongora

Túl a hanghatáron... Hallgassátok meg Shorter legutóbbi albumát!

 

A fotóalbum lapozásához használjátok a jobb és bal nyilakat!



Fotók: (c) Nagy Attila János

Köszönet Orbán Péternek és a Zene.hu-nak!

A márciusi hónap jazzere, Ralph Towner egy igazi újító. Az elsősorban gitárosként ismert muzsikus billentyűkön, ütőshangszereken és trombitán is kiválóan játszik. Jazz, klasszikus, folk és világzenei produkcióival írta bele magát nagybetűkkel a zene történelmébe. A 69 éves művész Chehalis-ban, Washingon államban született, édesanyja zongoratanár, édesapja trombitás volt. Eleinte klasszikus zenét tanult, a konzervatórium után Paul Winter szaxofonossal dolgozott együtt, majd az Oregon Egyetemen végzett tanulmányai során kezdett el gitározni (csakis akusztikuson!), később védjegyévé vált a 12-húros hangszer.



A '60-as évek végén New Yorkban játszott először jazzt zongoristaként, s jelentős hatással volt rá Bill Evans zenéje. Ralph Towner neves akusztikus jazz formációja, az Oregon 1970-ben kezdte el működését Paul McCandless (fafúvósok), Glen Moore (nagybőgő és hegedű) és Collin Walcott (ütőshangszerek) közreműködésével, akiket még Winter zenekarából ismert meg. Erős befolyással volt rájuk az avantgard és az indiai muzsika is. 1984-ben az egykori NDK területén turnébuszuk karambolja következtében elhunyt az ütős Collin Walcott és menedzserük Jo Härting, valamint Towner és McCandless súlyos sérüléseket szenvedtek. A tragédiát követően a banda három éves szünetre kényszerült, majd Trilok Gurtu bevonásával folytatták tovább a közös munkát. Gurtut később a chicagoi Mark Walker váltotta, aki mellesleg a Berklee-n oktat. Eddig 26 album tanúskodik rendkívüli termékenységükről és kreativitásukról. Érdekesség, hogy a felvételeken Ralph sokszor játszik gitár-zongora duettet saját magával, vagy éppen gyufásdoboz papírját fűzi a húrok közé a gitár nyakánál, amellyel különleges hangzást idéz elő.

„Mialatt folyamatosan új tehetségek bukkannak fel, a zenei fejlődésben meghatározó szerepet játszó veteránok tovább élvezik munkájuk gyümölcsét. Az Oregon együttes továbbra is páratlanul muzikális és eredeti formáció maradt, amely hosszú pályafutása alatt mesteri szinten sajátította el mindazon zenei konvenciókat, melyeket olyan könnyeden bontanak elemeire egy zenei frázisban vagy tételben. Az Oregon nem lassul az idő előrehaladtával, nem ad fel semmit egyediségéből és nem hagy ki egyetlen lehetőséget sem, ha dacolhat az üzleties szellemmel. Hatásuk az amerikai és a nemzetközi zenére minimum rendkívüli.” – Christopher Hoard



Az Oregonnal párhuzamosan, Towner 1972-től szólókarrierbe is kezdett, mégpedig az igényességéről híres Manfred Eicher-féle ECM kiadónál. Itt az elmúlt 36 évben 21 lemeze jelent meg idáig, és többek között olyan zenésztársakkal játszott együtt, mint Gary Burton, John Abercrombie, Egberto Gismonti, Kenny Wheeler, Eberhard Weber, Larry Coryell, Keith Jarrett, Gary Peacock, Jack DeJohnette, Bill Bruford, Dave Holland, Eddie Gomez, Marc Johnson, Jan Garbarek, és szerepelt például a Weather Report I Sing The Body Electric című lemezén is. Towner számára 1983-tól új lehetőséget teremtett a Prophet-5 analóg szintetizátor, amely egyike volt az első, saját memóriával rendelkező polifonikus szintiknek, amelyen egyszerre öt hangot lehetett megszólaltatni. E hangszer segítségével tovább fokozhatta zeneszerzői kvalitásait és szabad improvizációs technikáját.

„Majdnem ugyanúgy érzek a zene iránt, mint ahogyan hat éves koromban - kábulatba esem, összefolyik a nyál a számban és elveszek a zenében anélkül, hogy tudnám mi történik. Ez egy teljesen intuitív dolog. Nem gondolkodom vagy számolok, amikor igazán jól játszom. Szinte magam is egy szemlélő vagyok a közönséggel együtt, ahogyan az egész kibontakozik. Egyszóval, kapcsolatban maradsz a saját gyermekkori személyiségeddel.” - Ralph Towner

Előszeretettel ajánlott csemege a 2007 augusztusában kiadott 1000 Kilometers című legutóbbi, zseniális Oregon album, valamint a 2009. március 29-én megjelenő, szintén izgalmasnak ígérkező From A Dream című CD az MGT triótól (Wolfgang Muthspiel-Slava Grogoryan-Ralph Towner). Hazánkban az Oregon a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében 2002-ben járt a Budapest Kongresszusi Központban. A világ egyik leggyönyörűbben játszó gitárosa gyakran turnézik Európában, mivel jelenleg Rómában él.

Ralph Towner - Green and Golden:

 

Oregon - 1000 Kilometers:

 

Nagyon köszönöm mindazoknak, akik kitöltötték februárban a GregJazzBlog kérdőívet!

Kíváncsiak vagytok, mi sült ki az egészből?
68 teljes és kiértékelhető válasz született, íme a főbb eredmények:

A blog olvasóinak 10%-a hölgy és 90%-a férfi. A legtöbben 19-25 év közöttiek (a válaszadók 2/3-a), illetve a 26-30-as korosztályba tartoznak (a válaszadók 1/4-e). Egy látogató 61 év feletti, ketten pedig 15-18 év közöttiek. A fővárosiak aránya 53%, a városlakóké 26%, a megyeszékhelyen élőké 16%. A legmagasabb iskolai végzettségek sorrendben: középiskola, főiskola, egyetem, valamint a leggyakoribb foglalkozások: alkalmazottak, tanulók, vállalkozók, de például van az olvasók között zenész, katona és profi sportoló is.

Zenei képzettségüket magántanáraiknak köszönhetik a legtöbben (28%), majd az autodidakta módon tanulók (18%), illetve a zeneileg nem képzettek (18%) következnek. A kérdőívet kitöltők közül természetesen zömében a jazz stílust szeretik (68%), ezen belül a fúziós jazz (57%), az acid jazz (9%), majd a nu jazz (7%) a kedvenc. A blog olvasói évente 1 és 5 közötti külföldi koncerte látogatnak el (60%), és szintén 1 és 5 külföldi CD-t vagy DVD-t vásárolnak (37%). A szavazatot leadók közel 1/4-e nem vásárol egyetlen CD/DVD-t sem egy év leforgása alatt.

A válaszadók 79%-a otthonról internetezik, leginkább fórumokból (24%), a szerző értesítése alapján (19%) vagy véletlenül (19%) bukkant rá a GregJazzBlogra. Az olvasók azonos mértékben egy éve (31%) vagy pár hónapja (31%) látogatják a szóbanforgó weblogot, a legtöbben heti (40%), illetve napi (28%) gyakorisággal teszik mindezt. A kérdőívet kitöltők 59% ajánlotta már másnak is a GJB-t.

A kedvenc rovatok tekintetében az arány az alábbiak szerint alakul:



Ezekből a rovatokból szeretnétek még többet olvasni: CD-ajánló (34%), Interjú (21%), Hírek (10%), ezekből viszont kevesebbet: A szavazás győztese (22%), A hónap jazzere (13%), Site-ajánló (11%).

Mit kedveltek még a site-on leginkább?



Ezen egyéb dolgokat kedvelitek legkevésbé: Szavazás (18%), Játékok (15%), Kommentek (15%).

A GregJazzBlog cikkei 1-től (legrosszabb) 5-ig (legjobb) tartó skálán - az alábbi szempontok szerint átlagosan - a következőképpen alakulnak: témaválasztás: 4,2; stílus: 4,4; terjedelem: 4,3; design: 3,9; összhatás: 4,3.

Milyen aktivitásokat szoktatok kifejteni a blogon?



Leginkább hazai jazzről (33%), DVD-ajánlókból (13%), valamint akusztikus jazzről (10%) szeretnétek olvasni még többet a honlapon.

Az idei GoldenBlog versenyen az alábbi helyezéseket szánnátok a GregJazzBlognak:



Szöveges kommentekből az alábbi erősségeket emeltétek ki leginkább: egyedülálló, professzionális, közvetlen, nyitott, hozzáértő, változatos, bennfentes, alapos, minőségi és őszinte. Többek között a következő gyengeségeket neveztétek meg: design, átláthatóság, hosszú cikkek, kevesen ismerik, napi szintű frissítés hiánya, lehetne könnyedebb, túl bulváros, megengedő hangnem, Richard Bona, illetve kár, hogy a szerzőnek mással is kell foglalkoznia... :)

Röviden ennyi a 30 kérdésre adott válaszok összegzése, az elmúlt egy év tanulságai. Minden egyes kitöltött kérdőív nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a jövőben a vélményeitekre fókuszáljak, építsek a meglévő erősségekre és fejlesszem a gyenge pontokat. A változásokat folyamatosan tapasztaljátok majd az elkövetkezendő hónapokban.

Ismételten köszönöm az együttműködést, és további jó olvasást és szórakozást kívánok Nektek!