Idén tavasszal, amikor a Fergeteges (in)formációk című bejegyzést írtam, még nem is sejtettem, hogy végül mindhárom bandát sikerül élőben látnom. A Five Peace Band koncertjére október 27-én Bécsben került sor, egy nappal az S.M.V. budapesti fellépése után.

Ez a zenekar véleményem szerint jelenleg a világ legjobb felállású fúziós bandája. A tagok talán nem is igényelnek részletes bemutatást, hiszen mind az öten saját hangszerük legnagyobb mesterei. Az egyik alapító John McLaughlin angol gitáros, a másik Chick Corea olasz-spanyol származású, amerikai zongorista. Ők ketten 1969-ben Miles Davis zenekarában játszottak először közösen, a korszakalkotó In A Silent Way című lemez felvételén. Az azóta eltelt közel 40 évben külön utakon jártak. A hindu filozófiát valló John megalapította a The Mahavishnu Orchestrát, s a Shaktival és a Guitar Trioval is világsikereket ért el, míg a szcientológus Chick a Return To Foreverrel akusztikus és elektromos bandáival, valamint megszámlálhatatlan latinos és fúziós projektjeivel beírta magát a halhatatlan jazz muzsikusok közé. Ezen új formációjukba szólistának bevették még Kenny Garrett szaxofonost, aki Miles Davis későbbi együtteséből, illetve Marcus Miller kísérőjeként lett leginkább ismert. A ritmusszekció Sting két korábbi kísérőzenészéből áll, a fantasztikus Christian McBride nagybőgős-basszusgitárosból és a félelmetes Vinnie Colaiuta dobosból. A zenekar elnevezését egyébként John McLaughlin legutóbbi CD-jét záró Five Peace Band dal címétől kölcsönözte.

A dolog pikantériája, hogy a Five Peace Band tagjai az elmúlt másfél esztendőben egymástól függetlenül mind jártak Magyarországon, de így most ezzel a turnéval sajnos nem látogatnak el hazánkba. Az október 22-én Monacóban (McLaughlin jelenleg itt él) elindult koncertsorozat ősszel Európában zajlik, jövő tavasszal pedig az USA-ban folytatódik. Az ausztriai fellépés (Írország és Románia után) sorrendben mindössze a negyedik volt a zenekar életében. Az előadásnak egy minden szempontból ideális épület, a Wiener Stadhalle F csarnoka adott otthont, amely egy 2000 fő befogadására alkalmas, jó akusztikájú, vadonatúj kongresszusi- és koncertterem. A kitűnő parkolás és profin megszervezett beengedés természetesen tükrözte az osztrák mentalitást. A közönség összetétele igen vegyes volt, a fiatal és laza zenészektől az idősebb öltönyös és kosztümös generációig. Bár az előtérben elkaptam néhány magyar szófoszlányt, de nekem úgy tűnt, hogy csak pár honfitársunk utazott ki erre a történelmi eseményre, ami azért igencsak sajnálatos tény...


A show este negyed 9-kor vette kezdetét, amikor mindenféle előzetes felkonferálás nélkül megjelent a színpadon az est két főhőse, az ősz hajú és mosolygós 66 éves McLaughlin és a copfos, kis bajuszt, szakállt és szemüveget viselő 67 éves Corea. John a 4th Dimension koncertről már ismert fekete Godin gitárjával érkezett, Corea pedig beült a Yamaha Motif XS7-es és XS8-as mögé. Első számként stílszerűen az In A Silent Way ötperces, csodálatos duett változata csendült fel. A két nagyszerű zenész a rengeteg kihagyás ellenére is elképesztő összhangban voltak egymással. A folytatásban a Raju következett McLaughlin idei Floating Point albumáról, melynek kezdő, rockos riffjei alatt bevonult a zenekar többi tagja is. Az első pillanattól kezdve hihetetlen élmény volt számomra így együtt látni és hallani őket élőben! Colaiuta gyönyörű arany színű Gretsch-szerkóján és Zildjian cinjein azonnal rettentő dinamikus virgázásba kezdett. McBride fekete, négyhúros, fretless Pensa basszgitárján dörmögött rendkívüli sebességgel. A főtéma után Corea, majd Garrett csillogtatták meg tehetségüket szólóik során. Vinnie szinte az egész nóta alatt szólózott, rendkívül színesen és gazdag díszítésekkel játszva. Ezután következett a tagok bemutatása McLaughlintól angol nyelven, majd átváltott németre, amit a közönség nagyon díjazott. Innentől kezdve John teljes este során folyékonyan németül beszélt a hallhatósághoz. Chick Corea külön tapsot kért az In A Silent Way szerzője, Joe Zawinul emlékére. Corea egy új, swinges nótája, a The Disguise következett, amelyben a zeneszerző Yamaha versenyzongorán, Christian 3/4-es méretű bőgőn játszott, Vinnie pedig seprűkkel dobolt. A lüktető ritmusú kompozíciót McBride érzéki szólója zárta. Ezt követően egy rendkívül izgalmas, blues lüktetésű, azonban 15/8-ban íródott szám, a New Blues Old Bruise következett az Industrial Zen című McLaughlin lemezről. Az eredeti verzión is Vinnie Colaiuta varázsol, és nem véletlenül ült most is a dobok mögött... Olyan volt mint a kisördög! Kenny Garrett is rendesen megdolgozott a közel negyedórás mű előadása alatt. A 45 perces első blokk után félórás szünet következett.


A második félidőben jóval hosszabb darabokat adott elő a nagyszerű kvintett. A sor Corea szintén új szerzeményével kezdődött, a Hymn To Andromedával, amely három részre tagolódott: zongora és nagybőgő intró (amely során a vonó is előkerült a klasszikus hangzás érdekében); visszafogott, lassú, lírai rész hangulatos gitárszólóval; valamint egy gyors és mozgalmas, tipikusan akusztikus coreás betét, altszaxofonnal a középpontban. A kb. 20 perces szám frappánsan zongora és bőgő párossal zárult, egy egyszerű dallamot ismételgetve. A folytatásban a zenekar a Senor C.S. McLaughlin-nótát adta elő, szintén az Industrial Zen c. lemezről. A dalban használt gitár-hangszínből, a monogramból és a John által említett réges-régi barátról hamar kitalálhattuk, hogy csakis Carlos Santanáról lehet szól. McBride eszeveszettül ropogtatott, Corea utánozhatatlanul csilingelt, McLaughlin összetéveszthetetlenül tekert, Garrett meg kifújta a lelkét is. Colaiutát harmadszorra láttam már élőben, és az a véleményem, hogy egy földöntúli jelenség! Olyan muzikalitással, intuícióval és technikai tudással rendelkezik, mint senki más. Stinggel még csak nagyon szűk keretek között zenélhetett a Mercury Falling turnén 12 évvel ezelőtt, Herbie Hancockkal már sokkal szabadabban virgázott idén nyáron, de itt a Five Peace Banddel egyszerűen zabolázatlan volt! A Dr. Jackle (nem Dr. Jackyll és Mr. Hyde) című kompozícióban Coreáék megidézték a két évvel ezelőtt elhunyt altszaxofonos, Jackie McLean szellemét, ugyanis ő írta ezt a Miles Davis által is sokszor előadott, gyors tempójú swinges darabot. McLaughlin a mostani banda számára komponált For Peace Bandben (nem azonos a korábban említett Five Peace Band szerzeménnyel) McBride pastoriusos dörmögéssel, Garrett a Jean Pierre-ből vett idézettel, Colaiuta pedig egy leírhatatlanul nagy szólóval járult hozzá a sikerhez. Olyan váltásokat produkált, amelyektől a többi tag összenézett egymással és sokszor nevetni kezdtek. Az amerikai turné során (néhány állomástól eltekintve) Vinnie helyett egyébként Brian Blade csatlakozik majd a sztárcsapathoz.


Corea és McLaughlin mindvégig hihetetlenül jól eltalált arányokkal, s a rájuk jellemző profizmussal és tökéletességre való törekvéssel zenéltek a bő két órás fellépés alatt. A ráadást Richard Rodgers 1935-ös My Romance című nótája szolgáltatta (Chick Corea korábban Gary Burton vibrafonossal adta elő), ismét duett felállásban, így keretbe foglalva ezt a kivételes estet. Aki kihagyta a bécsi show-t sajnálhatja. Aki viszont ott volt, szerintem sosem felejti el.


A banda:

John McLaughlin - gitár
Chick Corea - billentyűk & zongora
Kenny Garrett - altszaxofon
Christian McBride - basszusgitár & nagybőgő
Vinnie Colaiuta - dob

A repertoár:

1. In A Silent Way
2. Raju
3. The Disguise
4. New Blues Old Bruise
(Szünet)
5. Hymn To Andromeda
6. Senor C.S.
7. Dr. Jackle
8. For Peace Band
Ráadás:
9. My Romance


 Koncertfotók: Zolles.com és FivePeaceBand.com.