Alwyn Lopez Jarreau, azaz ismertebb nevén Al Jarreau a világ egyik olyan énekese, aki szinte mindent elért, amit valaha is lehetett ezen a pályán: négy évtized lefogása alatt három különböző kategóriában (jazz, pop és R&B) összesen hat Grammy-díjat nyert. 1940-ben Milwaukee-ban Wiscounsin államban született és már egész kisgyermek kora óta énekel. Végzettsége alapján pszichológus, amelyet a gyakorlatban rehabilitációs munkái során kamatoztatott. Később mégis a zene mellett döntött, ízlésére és stílusára nagy befolyással volt egy magyar származású zenész, Zimber László. Első formációja a The Indigos volt, valamint együtt dolgozott George Duke-kal is. 1975-ben jelent meg a We Got By című albuma a Warner Bros.-nál, majd az igazi siker 1981-ben érte el a Breakin' Away lemezzel. Al közben a szcientológiai egyház híve lett, élt San Franciscoban, Los Angeles-ben és New Yorkban. 1985-ben tagja volt a USA For Africa nevű szuperbandának, s így énekelt a We Are The World című világslágerben. Fellépett a Broadway-en, csillagot kapott a Hollywood Walk Of Fame-en, és részt vett több amerikai és a francia zenei tehetségkutató verseny sztárvendégeként. Talán legemlékezetesebb zenei együttműködései Joe Sample-lel, Miles Davis-szel, David Sanbornnal és George Bensonnal voltak. Jarreau egy rendkívül termékeny énekes, több tucat albuma után tavaly jelent meg a lírai válogatásokat tartalmazó Love Songs, valamint karrierje első karácsonyi albuma, a Christmas.



Al Jarreau 2009. április 16-án látogatott el hozzánk újra. A Millenárison ez alkalommal is ültetett koncertet szerveztek, de olyannyira teltház lett a vége, hogy az embereket szinte csak cipőkanállal lehetett a műsor kezdetére bezsúfolni a terembe. Számos „celeb” is tiszteletét tette a show-n: zenészek, színészek, műsorvezetők és újságírók vegyültek a néppel. A feketetorkú Annie Lennox-klón, Debbie Davis intróját követően a színpadra lépett a svájci sapkás Al Jarreau, aki rögtön belecsapott a best ofba. Volt itt scatelés, trombita imitálás, mekegés, gágogás, hápogás, kukorékolás és miegymás. Az első szám tulajdonképpen három nóta egyvelege volt, némi Tutu basszusalappal fűszerezve, majd következett a My Funny Valentine Rodgers és Hart által jegyzett standard feldolgozása. Sajnálatos módon Jarreau hangja az egykori híres orgánumot már meg sem közelíti. Számomra ezen a szomorú tényen még másik három is rontott: Al éneklési stílusa, ahogyan állandóan eltartja magától a mikrofont, majd akkor tartja ismét közel a szájához, amikor nem is énekel; a borzasztóan alulvezérelt énekhang-keverés a teremben; illetve az a tény, hogy kíváncsiságból a Teátrum legfelső és leghátsó sorában középen foglaltam helyet, ahol a koncert úgy szólt, mintha félúton egy láthatatlan falba ütköznének a hangok...



Jarreau zenészei messzemenően profik és alázatos muzsikusok voltak, akiknek a főnökük csak a keresztneveiket említette. Az együttes tagja volt a magas, szőke, rövid hajú Debbie Davis énekesnő, a Texasi-i John Calderon akusztikus/elektromos gitáros, a szigorú Mark Simmons dobos, a balkezes Los Angeles-i Stan Sargeant basszeros, valamint két billentyűs, a neves session zenész Larry Williams és a kopasz Joe Turano, aki gyakran szaxofonozott (mind szopránon, alton és tenoron is). A bandában majdnem mindenki vokálozott, ellensúlyozva Jarreau megkopott hangszálait. A medley után következett a gyönyörű Your Song, amely Elton John 1970-es szerzeménye. A You Don’t See Me című pörgős nóta után hallhattuk a híres After All balladát, valamint a pezsgőborról elnevezett Cold Duck-ot, amely egy rendkívül dinamikus szám. Sajnos egyre inkább erősödött bennem az az érzés, hogy ez a Jarreau már nem az a Jarreau, akit egykor a lemezeken hallottam. A jellegzetes grimaszok, gesztusok és poénok voltak csak a megszokottak a művész részéről. A világsztár szerencséjére azonban a hazai közönség gyakorlatilag mindenre nagyon pozitívan reagált.



Al megemlítette, hogy ez a negyedik fellépése hazánkban, mire egy vicces rajongó bekiabálta, hogy: „Take five!”, amin Jarreau is jót nevetett. Egy szép akusztikus gitárjáték után James Taylor csodás Fire And Rainjével folytatták, majd egy angolul és franciául vegyesen előadott nóta jött a sorban. A korábban emlegetett és klasszikusnak számító Paul Desmond-féle Take Five-ot hallhattuk lihegősen előadva, majd két erődemonstrációval folytatódott az előadás: egy kiadós dobszóló, illetve egy énekléssel kiegészülő basszusgitár szóló a két kigyúrt, fekete muzsikus jóvoltából. Egy slappelésre épülő instrumentális, funkos jammelés után váratlan fordulatnak számított a Black Market egy részlete a Weather Reporttól. Idén januárban Esperanza Spalding jóvoltából a MüPában már élőben előadott Midnight Sunt ezúttal Jarreau is eldalolta, de szerintem kevésbé hatásos fokozással és átéléssel. Itt viszont a szopránszaxofon szóló és a szintetizátor vibrafon hangszíne is elismerést érdemelnek. Talán az egyik legismertebb sláger, a Boogie Down zárta a show-t. Élőben szívesen meghallgattam volna még a So Goodot, a Heaven And Earth-öt és a We're In This Love Togethert. A két ráadásban először Al Jarreau és a dobos Mark Simmons beatbox-duettjének lehettünk szem- és fültanúi, majd a latinos Agua De Beber és Mas Que Nada szólamaival, valamint az elengedhetetlen közönség-énekeltetéssel ért véget a több mint másfél órás produkció.



Al Jarreau mentségére szól, hogy jövőre már 70 éves lesz, és láthatóan nagyon igyekezett jó hangulatot teremteni, azonban elgondolkoztató tény, hogy meddig érdemes, illetve szabad valakinek a színpadon állnia és szerepelnie. Véleményem szerint egészen addig, amíg például a Spyro Gyra dobosa simán le nem énekelné a színpadról... Röviden, nekem egész egyszerűen „nem jött át”.

A banda:

Al Jarreau - ének
Debbie Davis - ének & ritmushangszerek
Larry Williams - billentyűk
Joe Turano - billentyűk, szaxofon & háttérvokál
John Calderon - gitár & háttérvokál
Stan Sargeant - basszusgitár & háttérvokál
Mark Simmons - dob & háttérvokál

A repertoár:

1. Intro
2. Medley
3. My Funny Valentine
4. Your Song
5. You Don't See Me
6. After All
7. Cold Duck
8. Guitar Solo
9. Fire And Rain
10. ???
11. Take Five
12. Drum Solo
13. Bass Solo
14. Jam / Black Market
15. Midnight Sun
16. Boogie Down
Ráadások:
17. Beatbox Duet
18. Agua De Beber / Mas Que Nada

A fotóalbum lapozásához használjátok a jobb és bal nyilakat!



Fotók: (c) Nagy Attila János

Köszönet a Zene.hu-nak és a Millenáris szevezőinek!