„Debrecenbe kéne menni...” - szól az ismert népdal. Szokás szerint, ilyenkor télen ismét elutaztam a cívisvárosba, hogy a Kölcsey Központban az igazi jazz muzsikának hódoljak. 2007 végén Chris Botti, 2008 végén a Mike Stern Band, 2009. november 8-án pedig a Branford Marsalis Quartet adott hihetetlen koncertet. Aki szereti ezt az irányzatot, az biztosan hallott már a New Orleans-i Marsalis-családról, s a legidősebb fiúról, a szaxofonos Branfordról. A jövőre 50 éves, háromszoros Grammy-díjas muzsikus/szerző/ zenekarvezető a post bop generáció egyik legkiemelkedőbb tagja. Art Blakey, Lionel Hampton, Clark Terry, Dizzy Gillespie, Miles Davis és Herbie Hancock együttesei után szólókarrierbe kezdett, megalkotva saját zenekarát, miközben más zenei stílusok felé is kacsingatott. A '80-as évek közepétől együtt dolgozott Stinggel, majd Jay Leno show-jának zenekarában töltött be vezető szerepet, világhírnevet szerezve magának mindkét projekttel. Buckshot LeFonque hip-hop formációjával is sikereket ért el, amelyhez olyan neveket gyűjtött maga köré, mint Roy Hargrove, Mino Cinelu, Frank McComb, Darryl Jones és Victor Wooten. Mindezen kívül a klasszikus zene területén is fel-fel bukkant, hasonlóan öccséhez, a trombitás Wynton Marsalis-hoz.



A Branford Marsalis Quartetben a '90-es évek végén a detroiti bőgős Robert Hurst helyét a Los Angeles-i Eric Reeves vette át, aki korábban Betty Carterrel is turnézott. Az 1998-ban elhunyt briliáns zongorista, Kenny Kirkland utódja az olasz-amerikai Joey Calderazzo lett, aki előtte Michael Breckernél és Bob Bergnél is bizonyított. A zenekar eddigi motorja, a dobos Jeff „Tain” Watts az idén szállt ki Branford kvartettjéből, akinek helyét - nem kis meglepetésre - a Berklee első éves növendéke, a mindössze 18 éves Justin Faulkner töltötte be. A banda új lemezének, a Metamorphosen megjelenése apropójából turnézott Európában, s így jutottak el - más hazai koncerthelyszínt nem is érintve - Debrecenbe. A BMQ, azaz a Branford Marsalis Quartet legújabb formációját teltház és fantasztikusan lelkes közönség fogadta az ország egyik legnagyszerűbb koncerttermében. A kvartett tagjai lazán és magabiztosan lépdeltek ki a színpadra, s tisztán hallható volt, hogy valamiért „Oh, my God!” felkiáltások kíséretében tették mindezt. Egy rövid „Köszönöm!” után a főnök már az elején bemutatta a tagokat, s bele is vágtak új anyaguk nyitányába, a The Return Of The Jitney Man című hard bop nótába, amelyet még az előző dobos, Watts írt (a lemezen is még ő játszik végig). A leírhatatlanul dinamikus kezdet őrült jazzben bontakozott ki, olyan tenor-ugrálással, amelyhez nagy lélek és óriási tüdő kell. Calderazzo zongora-részei is elég vadak voltak, az újonc dobos pedig azonnal elnyerte a hallgatóság tiszteletét, hiszen gyakorlatilag végig szólózott a kb. 10 perces számban, nem is akárhogyan! A második nóta Thelonious Monk Teo című mókás szerzeménye volt, amelybe a muzsikusok többször ügyesen beleszőtték az 1930-as George Gershwin-szerzemény, az I Got Rhythm témáját. A zongorista kellően elborult szólókkal igyekezett fokozni a hangulatot, míg a nagybőgős egy egyedi felfogású és visszafogott walking bass-t adott elő szóló gyanánt. A harmadik dal egy csodaszép Calderazzo-ballada volt, szintén a friss albumról, a The Blossom Of Parting. Marsalis tenorszaxofonját lecserélte szopránra, mely tényleg gyönyörűen szólt. A fokozás és az érzéki játék mintapéldánya volt ez a kompozíció, klasszikus zongorabetéttel kiegészítve. Örültem volna, ha az egyik mögöttem ülő, faragatlan nézőnek nem szólal meg kétszer is a mobiltelefonja közben...



Branford nem volt a szavak embere, inkább folyamatosan, egymás után játszották a jobbnál-jobb dalokat. A folytatásban jött az In The Crease, tipikusnak mondható BMQ-szám a 2000-ben megjelent Contemporary Jazz című albumról. Emlékezetes volt benne a perka-hatású dobszóló, a zongi-impró és a latinos feelingű rész. A nóta végén, mintha Steepnél megakadt volna a lemez, s percekig ugyanazt a négy hangot fújta, miközben Faulkner csaknem szétverte a szerkóját. A rajongók részéről óriási taps volt a jutalom mindezért a nem mindennapi produkcióért. Ötödikként következett a Sir Roderick, The Aloof érdekes szerzemény a Braggtown CD-ről, amelynél kezdetben szintén a szopránszaxofon kapta a főszerepet. A darab lassan és dallamosan indult, majd bővelkedett a free elemekben, s a Bartók-szerű hatásokban. Marsalis illedelmesen a háttérbe húzódott, míg a trió csaknem lebontotta a koncerttermet. Érdekes volt hallgatni, hogy a tagok egymást bekiabálásokkal lelkesítették közben. A zenekarvezető később ismét becsatlakozott Selmerjével, kellően elvont előadásmóddal. A nóta vége olyan volt, mint amikor elül a nagy vihar... Az utóbbi két kompozíció egyébként 2007 tavaszán Budapesten is felcsendült e kvartett részéről.



Egy újabb Monk-szám, ezúttal a rettentő gyors 52nd Street Theme került terítékre, melyet korábban Joe Lovano is előszeretettel dolgozott fel. A kis Joey egy óriási zongoraszólót nyomott le, már-már ragtime-ba hajló stílusvilággal. Eric kellemes és dinamikus bőgő-futammal, Justin pedig egy újabb őrületes dobszólóval kápráztatta el a nagyérdeműt. A hamisítatlan bebop után vastaps, majd az első ráadás következett. Ez nem volt más, mint a Gloomy Sunday, azaz a Szomorú vasárnap Branford Marsalis Eternal című CD-jéről. Az 1933-ban Seress Rezső által írt szerzeményt később rengeteg sztár dolgozta fel, többek között Billie Holiday, Sarah Vaughan, Genesis, Ray Charles, Elvis Costello, Sinéad O'Connor, Marc Almond, Björk és a Kronos Quartet. A híres magyar dal azért vált hírhedtté, mert állítólag a hatására világszerte számos ember vetett véget életének. Marsalis-ék csodás verzióban adták elő a hazai közönségnek a nótát, amelyet lassú, dörmögő bass és szép zongora-rész jellemzett, közben a 'Round Midnight akkordjait frappánsan belecsempészve. Különösen gyönyörűnek bizonyult a bridge-rész... A hangulatot feloldva a St. Louis Blues-zal zárta a koncertet, amely egy igazi örömzene 1914-ből William Christopher Handy szerzőtől. Branford szopránja mintegy klarinétként szólalt meg, s felidézte a régi idők korát. Óriási taps és füttykoncert hozta a művészek tudtára, hogy egy újabb felejthetetlen estét szereztek minden jelenlévőnek, hihetetlenül változatos és professzionális muzsikával. A fellépés után lehetősége nyílt a rajongók maroknyi elszánt tagjának odaférkőznie a zenekarhoz a színfalak mögött. Branford igazi úriember volt, sokakkal beszélgetett, mindenfélét dedikált, közösen fényképezkedett, sőt az egyik újságíró kollégának még a teljes setlistet is leírta egy cetlire. Így ez a vasárnap Debrecenben végül egyáltalán nem volt szomorú.



A banda:

Branford Marsalis - tenor & szoprán szaxofon
Joey Calderazzo - zongora
Eric Revis - nagybőgő
Justin Faulkner - dob

A repertoár:

1. The Return Of The Jitney Man
2. Teo
3. The Blossom Of Parting
4. In The Crease
5. Sir Roderick, The Aloof
6. 52nd Street Theme
Ráadások:
7. Gloomy Sunday
8. St. Louis Blues



Fotók: © Greg