Mike Stern és csapata Budapest és Gyula után bevette Debrecent is! Miles Davis egykori gitárosa hatalmas sikert aratott 2008. november 6-án a Kölcsey Központ Nagytermében. Stern egyedi felállású sztárzenekara idén június végén debütált Japánban, majd a Yellowjackets-szel közös projekt befejezése után októberben folytatták tovább együtt a turnézást Európában.


A bandát akár joggal nevezhetnénk „All Star Yamaha Endorsers”-nek is, hiszen mindannyian e cég hangszereit népszerűsítik. Mike Stern eredeti, 1950-ből származó Fender Telecasterjét régebben egy fegyveres rablás során tulajdonították el. Jelenlegi gitárját egy bostoni barátja, Michael Aronson készítette, amely egy Telecaster-stílusú test egy '50-es évekből származó Fender Broadcaster nyakkal. Ennek a hangszernek a másolatát a Yamaha gyártja és értékesíti Mike Stern Signature néven. Randy Brecker Yamaha YTR-8335RGS trombitát fúj, Chris Minh Doky Yamaha Silent Bass-t és négyhúros elektromos basszgitárt penget, Dave Weckl Yamaha dobokon, Remo bőrökön, Sabian cineken és Vic Firth verőkkel virgázik.


A Kölcsey Központ-Hotel Lycium-MODEM (Modern Művészeti Múzeum) létesítményre méltán lehet büszke a cívis város. A kb. 1000-1200 fő befogadására alkalmas nagyterem akusztikája kiváló, köszönhető ez többek között a speciális, teremakusztikát módosító rendszernek. A színültig megtelt nézőtéren kíváncsi várakozás lett úrrá. A 19:30-kor kezdődő fellépés felkonfjából kiderült, hogy a koncert két részes lesz. Az első felvonásban a már tavaly előtt, illetve tavaly az A38-on bemutatott repertoárt hallhattuk, az új formációból adódó hangzásbeli különbségekkel módosulva.

A nyitány egy 20 perces neo-bop nóta, a Tumble Home volt, mely legalább annyira okozott felfordulást, mint ahogyan azt a címe sugallja. Brecker effektes trombita soundjával játszott szimultán futamokat Sternnel, majd lenyűgöző szólók követték egymást. Elsőként Mike tett ki magáért, akit Chris és Dave hihetetlen sebességgel követett. Majd jött Randy csodás trombitajátéka és Chris izgalmas elektromos bőgő szólója, amelyeket Mike rövid riffekkel színesített. A befejezés felé Dave Weckl tette oda magát keményen, aztán jött újra a téma, majd egy hatalmas taps a közönség részéről. Mike rögtön megragadta az alkalmat és gyorsan bemutatta zenésztársait, s megemlítette legutóbbi albumát, a Who Let The Cats Out?-ot (amely cím akár értelmezhető úgy is, hogy: „Ki engedte ki a jazz zenészeket?”). A következő, egy fiatal és nagyon tehetséges hölgy dobosról, Kim Thomsonról elkeresztelt dal volt, a KT. Ez a lassúbb tempójú szerzemény egy meggyőző basszusgitár szólóval indult Doky részéről, majd egy újítás jött a sorban, reggae-alapra rögtönzött muted trombita szóló Randy Breckertől. A legutóbb Beyoncéval turnézó lány helyett ezúttal Chick Corea volt dobosa, Weckl mutatta meg, hogy mit tud produkálni komoly szerkóján. Vicces volt, ahogy a koncert elején Stern többször nagyokat gesztikulálva kérdezte a neki jobb oldalon ülő rajongóktól, hogy jól lehet-e hallani a gitárját. Rövid játékos gitár-bőgő intrót követően a fiúk belekezdtek a Richard Bonáról elhíresült, majd a Steps Aheaddel is előadott Wishing Well című lírai nóta előadásába. A lemezfelvételen egyébként nem Bona zenél, hanem a dán-vietnami-amerikai származású Chris Minh Doky basszusozik, illetve a görög-afrikai-francia Elizabeth Kontomanou és a New York-i Philip Hamilton énekel. Az élő verzióban kiemelkedő volt Randal Edward „Randy” induló-szerű, érzelmekkel teli trombitaszólója a befejezésben. A gyönyörű darabot Mike - számomra - több új elemet is tartalmazó improvizációja követte, amelyet Dave rögtönzött és hangulatos kézzel dobolása kísért. A folytatásban egy másik mű csendült fel a Voices albumról, mégpedig a What Might Have Been. A megható balladában szerintem kiemelkedő volt Chris szólója az elektromos bőgőn. Az 1999-es Play-ről szólt ezután az igazán húzós, már-már metálos Tipatina's. A szinte kibogozhatatlan körökből természetesen végül sikerült kikeverednie Mike-nak, majd nagyon jó funky-s akkordokat hozott. Igazából ekkor éreztem először a szaxofonos Bob Franceschini hiányát, aki ezen a ponton rendszerint elképesztő erejű tenorszólóval rukkol elő. Randy Brecker trombitája sem szólt gyengén, csak szerintem kevésbé illett ide. A befejezésben természetesen egy elmaradhatatlan, közel ötperces dobszóló szerepelt. Bámulatos volt!


A szünetben a bostoni muzsikus személyesen árulta és dedikálta a Who Let The Cats Out? CD-jét az érdeklődőknek. A dögös Slow Change-gel kezdődött meg az est második része, szintén a Voices-ról, Jimi Hendrix Voodoo Child-részlettel tarkítva. A dalból szintén a nagyszerű Franceschinit hiányoltam leginkább, de Dennis Chambers is fantasztikus szólókat szokott produkálni ebben a kőkemény blues-ban. Egy új, közönség-tapsoltatós kis intrót követően az est első igazi meglepetése következett, a Wing And A Prayer csodás szerzeménnyel, az 1996-os Between The Lines-ról. 12 évvel ezelőtt a Budai Várban hallottam ezt legutóbb élőben, szintén Dave Weckl seprűzésével. Brecker szordínóval fújta trombitáját, Doky pedig egy igazán lírai bőgő impróval jutalmazott meg bennünket (csupán egy hang csúszott el véletlenül, de arckifejezésével bevállalta a bakit). A ráadások előtt még egy pörgős nótára, a Chatterre jutott idő, a These Times című CD-ről. Doky ismét elektromos basszgitárra váltott, Brecker pedig a földre dobta hangtompítóját. A befejezés Dave Weckl óriási szólójával ért véget, volt ott szikrázó lábdob, pergő, kolomp, tamok, cinek... Csak úgy remegett a ház, miközben a gitár és a basszus mantra-szerűen ismételgette a 14 hangból álló alapot. Szegény Szendőfi Péter dobost kis híján kivezették a biztonságiak, annyira közelről szerette volna tanulmányozni példaképe előadását... Az est főhősét, Mike Sternt végül Dave Weckl mutatta be a közönségnek.


A repetára nem kellett sokat várni, Sternék szinte el sem hagyták a színpadot, máris fordultak vissza, hogy belekezdjenek az est második váratlan meglepetésébe, a Randy Brecker által írt Some Skunk Funk címet viselő klasszikusba. Ez a rendkívül gyors és nehéz darab volt tavaly májusban a Soul Bop Band koncertjének ráadása a MüPában, ahol szintén Randy és Chris is játszottak (lásd a GregJazzBlog fejlécében található fotót), a néhai Hiram Bullock gitáros fantasztikus közreműködésével. Mike nagyon köszönte mindenkinek a figyelmet és a tapsot, valamint elhangzott az elmaradhatatlan „Szíííííííííídííííííííííz” (CDs) felkiáltás, illetve az a poén, hogy szívesen játszanának még egész éjjel nekünk, de sajnos nem ismernek több dalt... :) A funk-rock őrület után mégis óriási ovációval követelte vissza a publikum a Mike Stern Bandet. Nekem feltűnt, hogy ez a ráadás már nem volt betervezve, mivel a főnök úgy hívta vissza zenekara tagjait, akik személyes cuccaikkal már elindultak az öltöző felé. A félrecsapott sapkás, laza Chris egy jól irányzott szólóval kezdett, majd belecsaptak a lecsóba, azaz Miles Davis fülbemászó szerzeményébe, a Jean Pierre-be, melyet a közönség kitörő örömmel és 2/4-es (illetve 4/4-es) tapsolással díjazott. Randy Brecker hangszerével mintegy megidézte Miles szellemét. Hátborzongatóan élethű előadásmód volt! Nem volt Ha Ha Hotel és nem volt Chromazone sem, de így is nagyon jól éreztük magunkat!

Mindegyik tagot már több alkalommal volt szerencsém élőben megcsodálni, és eddigi élményeim alapján nyugodtan állíthatom, hogy mindannyian a legjobb formájukat nyújtották aznap este. Mr. Sedgwick (ez Stern eredeti vezetékneve) és zenészeinek profi és könnyed hozzáállása, a tökéletes hangzás és a teltházas, lelkes hallgatóság mindezt az élményt csak tovább fokozta. Az utóbbi időben Mike Stern egyre jobb és jobb formációkkal játszik, mi lesz még itt a folytatásban...?! ;)


A banda:

Mike Stern - gitár
Randy Brecker - trombita
Chris Minh Doky - elektromos bőgő & basszusgitár
Dave Weckl - dob

A repertoár:

1. Tumble Home
2. KT
3. Wishing Well
4. Mike Solo
5. What Might Have Been
6. Tipatina's
(Szünet)
7. Slow Change
8. Intro
9. Wing And A Prayer
10. Chatter
Ráadások:
11. Some Skunk Funk
12. Jean Pierre


További koncertfotók: Haon.hu (Hajdú Online).