GregJazzBlog

Az 52 éves svéd harsonás, Nils Landgren és a 69 éves amerikai billentyűs, a Joe Sample zenekarainak közös koncertjére 2008. július 21-én hétfőn este került sor a Millenárison. Landgren a klasszikus zenétől, a folkon és a popon át, a big banden keresztül jutott el a jazz-funk stílusig, amelyet Funk Unit nevű formációjával 1992 óta működtet. Pozanjátéka meghatározó jelentőségű, de nemcsak fújja a dalt, hanem énekli is, valamint Skandináviában színészként is ismert. A Texas-i születésű Sample 1960-ban a legendás Jazz Crusaders egyik alapító tagja volt, melynek 1971-ben rövidítették a nevét The Crusaders-re. Az együttesben még Larry Carlton gitáros is játszott egykoron... A két nagyszerű muzsikus jelenlegi turnéjának apropóját eddigi munkáik, illetve a 2006-ban megjelent a Creole Love Call című lemezük ihlette. A koncert rengeteg húzós funky témát és fergeteges bulit kínált mindenkinek.

Joe Sample Kurzweilen játszott, jellegzetesen gyors futamait élőben is megcsillogtatta. Sample kedves és beszédes ember (csak a mikrofonja mondta fel állandóan a szolgálatot), aki a számok között előszeretettel mesélt saját és zenekara karrierjéről egészen a ’60-as évekig visszamenően. A konkrét évszámok és helyszínek felidézésével bebizonyította, hogy a memóriája is remekül működik. Tenorszaxofonon a másik alapító Crusader, a szintén Texas-i Wilton Felder játszott fergetegesen. A The Crusaders jelenlegi felállásának további tagjai a következők voltak: a detroiti Ray Parker, Jr. hihetetlen riffeket szolgáltatott Gibsonjával, Joe Sample kedvenc basszusgitárosa, Nick Sample (Joe fia) biztosította Fenderjével a stabil alapot, Forrest Robinson raszta hajú dobos-fenomén (és mellesleg a Karizma tagja) végig mosolyogva, könnyeden virgázott, és természetesen a svéd showman, Nils Landgren harsonás-énekes volt a legtöbbet a középpontban. A rendszerint feszes jazz és funk nóták között felbukkant néhány igazi klasszikus, mint a Free As The Wind, az I Felt The Love, az A Ballad For Joe, a Sweet N’ Sour, a Way Back Home és a Put It Where You Want It, de volt pár egészen új szerzemény is mint pl. a Get Out Of My Life Woman és a Same Old Story.

A hangulat épp a tetőfokára hágott, amikor négy újabb zenész érkezett a színpadra, méghozzá Landgren Funk Unitjából: a konok tekintetű Magnum Coltrane Price basszusgitáros-rapper (akinek még a hangszerének húrjai is feketék voltak), Sebastian Studnitzky billentyűs-trombitás (a Mezzoforte egyik kísérőzenésze), Jonas Wall az új tenorszaxofonos, valamint Adam Karsnas dobos. A tíz fősre nőtt banda hatalmas partit csapott a színpadon, később még Joe Sample-lel kiegészülve, majd egyedül a Funk Unit folytatta az előadást. Főként legújabb lemezükről, a License To Funkról hangzottak el szerzemények mint pl. a House Party, a Freak U, a Stuff Like That és a For Those Who Like To Party. Szinte minden dal során volt valami érdekes momentum: Magnum rappelt és megénekeltette a közönséget (így megtarthatta az állását), de szárnykürtön is játszott, Sebastian Rhodes-on billentyűzött, Jonas pedig fuvolán is brillírozott. Nils Landgren az egyik nóta közben lejött a színpadról és végigmasírozott a zsúfolt nézőtéren, miközben szólózott. Nils végig hihetetlenül fújta piros Yamaha harsonáját és az énekhangja is kiváló volt. Hatalmas tüdeje van, az biztos! A ráadás előtt még egy nagy basszus-, és dobszólót is hallhattunk a The Crusaders két tagjától. A visszatapsolás után újra összeállt a két zenekar, és előadták Ray óriási filmslágerét, amely a ’80-as években a világ 52 országában került a toplisták élére, a Ghostbusters-t. A refrénben „szellemirtók” helyett természtesen mindenki „Crusaders”-t, illetve „Funk Unit”-ot énekelt, a közönség aktív közreműködésével. A második ráadással, a Street Life című híres nótával azonban tényleg vége lett a fantasztikus koncertnek.

A csaknem két és fél órásra sikerült funky-est, olyan volt mint egy hatalmas házibuli világsztár vendégekkel, amit egy ideig egész biztosan megemlegetünk...

A két banda:

The Crusaders:
Joe Sample - billentyűk
Wilton Felder - tenorszaxofon & ének
Nils Landgren - harsona & ének
Forrest Robinson - dob
Nick Sample - basszusgitár & ének
Ray Parker, Jr. - gitár & ének

Funk Unit:
Nils Landgren - harsona & ének
Sebastian Studnitzky - trombita, billentyűk & ének
Jonas Wall - tenorszaxofon, fuvola & ének
Adam Karsnas - dobok & ének
Magnum Coltrane Price - basszusgitár, szárnykürt, ének & rap
Ray Parker, Jr. - gitár & ének


Fotók: (c) Hekli Andi

Köszönet Hekli Andinak és a Zenesz.info-nak a koncertfotókért!

S.M.V. - Jó lesz, ha ezt a három betűt most mindenki jól megjegyzi egy időre! A jelentése: Stanley (Clarke), Marcus (Miller) és Victor (Wooten). A három basszer-király és slap-mester augusztus közepétől közös turnéra indul, azonban előtte még megjelentetik mennydörgő albumukat, Thunder néven. A CD Bár jóvoltából pár napja megvettem és meghallgattam a lemezt, amit most itt, a szokásosnál lazább stílusban kivesézek Nektek. Így aki nem szeretné, hogy lelőjjek akár egyetlen poént is, az most kérem ne olvasson tovább! :)

Úgysem bírod megállni... ;)

Ugye megmondtam??? :-D

Nos, CD betesz, play lenyom. Lássuk (halljuk) a medvét számról-számra haladva, amolyan kritikus szemüvegen keresztül:


1. Maestros De Las Frecuencias Bajas: Stanley Clarke szerzeménye és hangszerelése a nóta, Hollywood-i mozifilmeket megszégyenítő nyitánnyal. Már a lemez borítója is nagyon design-os, az első pár másodpercről nem is beszélve, annyira hatásos! El tudom képzelni az őrjöngő tömeget október 26-án vasárnap este a Millenárison, amikor a színpadon feltűnnek a "három királyok"... Marcus szokásához híven erőlteti a basszusklarinétot, sőt már azt alt- és tenorszaxofont is. De végül is, nem rossz! A közös basszus-virgázás azonban sokkal szórakoztatóbb, mert lehet tippelni, hogy ki kicsoda. :)

2. Thunder: A lemez címadó dala Marcus Miller funk-metálja, hangeffektekkel tarkítva. Jó nóta, de talán nem eléggé fülbemászó... Keménykedés van benne ezerrel, főleg MM részéről. Az alap is tök Marcus-os, talán azért, mert épp ő játszotta fel szintin.

3. Hillbillies On A Quiet Afternoon: Mucsai parasztok egy csendes délután. Nem én mondtam... :) A vidám, játékos kis nóta Victa és Stanley munkáját dícséri. A felváltva hallható bass szólók is elég hangulatosak. A doboknál a derék Derico Watson, klavineten pedig a híres George Duke. Röviden: bejön a téma!

4. Mongoose Walk: Menyét-séta. Ezt sem én találtam ki! :) Hanem valszeg az S.M.V. három tagja közül valamelyik. Kellemes sodrású, funk-jazz elemekben bővelkedő szerzemény, Chick Corea nem akármilyen zongora szólójával. Itt már úgy érzem, kezd kicsit sok lenni Marcus-ból...

5. Los Tres Hermanos: Azaz, a három tesó. "Molnár Márk" szerzeménye, külön bejáratú funky drummerjével, azaz Poogie Bell bácsival. Egy lassú táma. Hát, izé... Itt most már nekem tényleg unalmas MM állandó villongása. Mi lenne, ha hagyná a két másik (szerintem sokkal jobb) basszusgitárost is érvényesülni? Na, talán majd a következőn...

6. Lopsy Lu - Silly Putty (Medley): Vagy mégsem? Már megint! :( Marcus a csapból is... Pedig állítólag M és V szerzeménye. De legalább Patches Stewart fújja a trombitát, őt szeretem. A refrén kísértetiesen hasonlít a Telesport egykori szignáljára. Vannak még csodák?! Miller is Vitray Tamást nézte kiskorában??? ;))

7. Milano: Stanley nagybőgőn játszik vonóval, a másik két figura pedig obligato basszeron küldi. (Valaki írja már meg mi az!) Lassú dal, komolyzenei motívumokkal. Marcus fretlessen is feszít. De ezt most inkább hagyjuk...

8. Classical Thump (Jam): Victa klasszikusa, Marcus Miller tipikus szétbarmolásával. Muszáj ezt, kérem?! A legkisebb Wooten gyerek legalább poénkodik benne mindenféle UFO-hangokkal. Jól teszi! :) Marcus visz bele a vége felé egy kis rock 'n' rollt, dehát az eredeti azért mégiscsak jobb a A Show Of Hands-en!

9. Tutu: Marcus anno fusiban írta Miles-nak. Ennél erőltetettebb feldolgozását még az életben nem hallottam... Már ezért érdemes volt! :) Majdnem disco-feeling. Viszont akad még egy ismerős név itt a credits-ben: "Karlton Taylor on the keys!" :))

10. Lil' Victa: Kisviktorka. Végre egy jó téma! Stanley írta, jó benne az ív, no meg az üveghangok.

11. Pendulum: Inga. "No drum machines were used anywhere on this recording". Ezt meg minek kell kiírni? Talán azért, mert a 23 éves Butterscotch művésznevű, gigasztáros csajszi szájdobol... Hát, az egész nem valami nagy szám. Bocs, fiúk-lányok!

12. "Lemme Try Your Bass" (Interlude): Stanley és Marcus. Kicserélték egymás gitárjait és a másik stílusában kezdtek el játszani rajta. Ilyen egyperceset szerintem bármikor lenyomnak a fiúk, nemcsak itt az uccsó előtti közjátékként.

13. Grits: Kis gyémántok ipari célra. :) Marcus állandó gurgulázásától már forog a gyomrom... Jó lenne ez a nóta is, hogyha a többiek többet játszanának benne. Ennyi. Vége lett a lemeznek. Pedig az elején még nagyon pozitívan álltam hozzá. Komolyan. Olvassátok csak vissza! :)

Összegzés: Nekem a közepénél ellaposodott az album, és utána nem is emelkedett ki újra semmi. Sokszor találtam ötlettelennek, és nem győzöm hangsúlyozni, hogy túl sok benne Marcus Miller önzősége. A másik két zenész szerintem kifogástalan, de Millernek voltak már jobb időszakai is. Mostanában nagyon a kommersz felé húz. Pedig anno Miles Davis egyik kedvenc zenésze és zeneszerzője volt...

Zárszó: Megnéztem a borítót. Producer: Marcus Miller, co-producerek: Stanley Clarke és Victor Wooten. Ja, értem!!! S.M.V. Management: Danette Albetta és Bibi Green (Victa és Marcus managerinjei). Kiadó: Dreyfus Jazz (MM kiadója). S a végén hulljon le a lepel: Tulajdonképpen ez nem más, mint egy Marcus Miller lemez, két vendégbasszerossal. Nem baj, azért nem olyan rossz ez, csak tudni kellett volna előre... :) Hát, ez van, de azért nincs harag és a koncin ott leszek!!! Szorítsatok még egy helyet legelöl! :)

A XVII. Gyulai Vár Jazz Fesztivál igazi fúziós legendákat hozott össze a Vár Színpadra 2008. július 19-én. A karrierjét 1976-ban kezdő Mike Stern, és az öt évvel később alakult Yellowjackets külön-külön is személyes kedvenceim közé tartoznak, de így együtt, mindenképpen a „kihagyhatatlan” kategóriába soroltam koncertjüket. Az est programja magyar fellépőkkel indult, sorrendben: a Gyulai Big Band, a Fekete-Kovács Kornél Quintet és a Borbély Műhely játszottak kb. egy-egy órát. Az utolsó hazai előadás alatt megjelent Mike Stern is a színpad mögött, aki láthatóan nagyon élvezte a népzene-klasszikus-jazz stílusban előadott muzsikát.


Rövid átszerelést követően, éjjel negyed 11-kor foglalták el a hangulatos környezetben található, a vár belsejében felállított színpadot az est világsztárjai. A hangoláskor Stern egyből a Borbély Mihálytól ellesett Bartók-témát kezdte el játszani gitárján, a közönség nagy örömére. Közvetlenül a kezdés előtt Jimmy Haslip basszusgitárosnak technikai problémái adódtak, amelyet egy laza két perces intróval hidalt át a magával már nem bíró Mike Stern és a dobos Marcus Baylor.

A koncert repertoárja főként a kvintetté avanzsált Yellowjackets legújabb albumáról, a Lifecycle számaiból állt, bár a kezdő dal, a Statue Of Liberty eredetileg a Mint Jam dupla koncertlemezen jelent meg. Stern végig legelöl állva játszott, így sokszor átvéve a vezető szerepet a szaxofonos Bob Mintzertől. Mindketten jócskán megcsillogtatták tehetségüket szólóik során, ugyanakkor székre ülve figyeltek és pihentek, amikor épp a másik volt soron. Mike kétségkívül sokat szerepelt, így az embernek időnként óhatatlanul olyan érzése támadt, mintha a legújabb felállású Mike Stern Bandet látná-hallaná élőben. Természetesen azért hamar előjött az igazi, hamisítatlan Yellowjackets-feeling is... A második nóta az Aha volt, melyet Mintzer írt, és gyakorlatilag két hangra építkezik benne a basszus-kíséret. A balkezes Jimmy Haslip hathúros basszusgitárján szinte végig csukott szemmel kísért. A soundja sokszor inkább hasonlított nagybőgőre, mint elektromos basszusgitárra. Haslipnek volt egy emlékezetes Pastorius-os megnyilvánulása az I Wonder című szerzeményben. A lírai Dreams Go előtt egy néhány perces gitárbevezetőben gyönyörködhettünk a már szokásosnak mondható futamokkal. Russell Ferrante Yamaha Motifján és kis Korg keyboardján gyönyörűen tette az együttes alá a harmóniákat, és alkalomadtán hihetetlen futamokat játszott szólóiban, hol csengő zongora, hol eszeveszett orgona hangszíneken. Bob Mintzer tenorszaxofonja gyönyörűen szólt, EWI loopjával és szólójával pedig mindenkit ámulatba ejtett a pörgős Yahoo című nóta elején. A zenekar legifjabb tagja, Marcus Baylor dobos hihetetlen muzikalitásáról tett tanúbizonyságot, s csodálatos érzékkel használta a cinjeit. Stern viccesen rakosgatta ide-oda a pár oldalas, gyűrött és szakadt kottáját, amelyre igazából csakis egyszer volt szüksége, amikor szimultán játszott Bobbal. Az egész show rendkívül színvonalas, minőségi fúziós jazz volt a legjavából! Az összjáték és az egyéni megvillanások aránya is ideálisak volt. A közönséggel való szóbeli kommunikáció az utolsó szám előttig váratott magára, amikor is Bob Mintzer bemutatta a csapatot. Az egész koncert mintegy másfél óráig tartott, s záró darabként Stern klasszikusát, az 1987-es Chromazone-t adták elő. A rendkívül húzós szám Marcus eszméletlen tempójú virgázásával ért véget. Sajnálatos módon a fáradt, pár száz fős közönség már nem követelt ráadást, bár a fiúk valószínűleg szívesen tettek volna eleget ennek is... Így többek között lemaradtunk Ferrante híres, Revelation-interpretációjáról.


A koncertet követően a gyulai vár előtt rögtönzött CD-árusítás, dedikálás, fényképezés és beszélgetés vette kezdetét, amikor a rajongóknak alkalmunk volt a zenekari tagokkal személyesen találkozni. Nemcsak a színpadon, hanem a civil életben is nagyon szimpatikus és közvetlen művészek mindannyian. Egyszóval, az egész este egy életre szóló élmény volt!

A banda:

Bob Mintzer - tenorszaxofon & EWI
Russell Ferrante - billentyűk
Jimmy Haslip - basszusgitár
Marcus Baylor - dob
Mike Stern - gitár

A repertoár:

1. Statue Of Liberty
2. Aha
3. I Wonder
4. Mike Solo / Dreams Go
5. Bob Solo / Yahoo
6. Country Living
7. Chromazone


Fotók: (c) Hír6.hu & Greg

Köszönet a Hír6.hu-nak a koncertfotókért!

A koncerten készített további saját képeimet itt találtok!

A Mike Sternnel készített interjúmat itt olvashatjátok/hallhatjátok!

A Yellowjackets és Mike Stern tegnap este felejthetetlen produkcióval lépett fel Gyulán. Mielőtt még leközölném a részletes koncert-beszámolómat, gondoltam megosztok egy igazi csemegét a blogom olvasóival! A fellépés utáni dedikálás során egy rögtönzött kis riportot készítettem a gitáros Mike Sternnel, készülő új albumával kapcsolatban. Érdeklődésemre nagyon készségesen válaszolt és szenzációs hírekkel szolgált:


Greg: Mikor jelenik meg a következő CD-d, a következő szóló
         albumod?
Mike: Decemberben és januárban kell majd elkészítenem. Szóval,
         még nincsen kész. De már vannak hozzá nótáim!
Greg: Hallottam már, az A38-on játszottál egy új dalt tavaly.
         Eszméletlen jó volt!
Mike: Igen, lehet! Köszönöm.
Greg: Tavaly volt, tavaly októberben.
Mike: Ja, tudom már! Tin-gin-gun-gin-gyííííííín... (dúdol)
Greg: Ez az! És a Jean Pierrel együtt nyomtátok...
Mike: Igen! (nevet) Köszönöm szépen!
Greg: Akkor decemberben és januárban készül el...
Mike: Valószínűleg.
Greg: És valamikor 2009 közepén jelenik majd meg?
Mike: Igen, pontosan!
Greg: És van terved arra, hogy milyen zenészekkel fogod
         rögzíteni az albumot?
Mike: Még nincs. De remélhetőleg John McLaughlinnal veszem fel
         az egyik számot.
Greg: Tényleg?
Mike: Talán Eric Johnsonnal a másikat. Ismered Eric Johnsont?
Greg: Ő is gitáros, ugye?
Mike: Igen, blues gitáros. Aztán lehet, hogy Scofielddal is.
Greg: Scofield? Hűha!
Mike: Ő már játszott egy korábbin is, a Play-en. De talán ezen is
         szerepel majd John.
Greg: Igen, a Play-en. Bill Frisell is játszott rajta.
Mike: És még más gitárosokkal, de még nem tudom kikkel.
Greg: Nagyon klassz lesz! Alig várom, hogy többet hallhassak róla!
Mike: Köszi szépen!

Aki kíváncsi az eredeti hangfelvételre, az meghallgathatja itt:
Villáminterjú Mike Sternnel (1 MB, 1:26)

A 28 éves Jamie Cullum Essexben született angol-burmai és zsidó szülők gyermekeként, komolyabb zenei örökség nélkül. A szemtelenül fiatal fenegyerek énekes, zongorista, gitáros, ütőhangszeres és zeneszerző egy személyben. Gyakran emlegetik őt a „jazz világ David Beckhamjének”.

Cullum elsősorban jazz zenésznek tartja magát, bár tizenéves korában különféle hip hop, drum’n’bass és rock bandákban is játszott. Zenei inspirációi Miles Davis-től egészen Tom Waits-ig terjednek. Bátyja, Ben Cullum, valamint állandó szerző- és zenésztársa a nagybőgős és basszusgitáros, Geoff Gascoyne mind a mai napig meghatározók számára.

Míg első önálló albuma 1999-ben mindössze 500 példányban kelt el, négy évvel később harmadik, Twentysomething című lemeze a Universal gondozásában már több mint 2 milliós eladást ért el, mellyel dupla platina lett és a jazz kategória listavezetője az Egyesült Királyságban. Valójában olyan dalokkal került reflektorfénybe, mint a fülbemászó, ironikus saját szerzemény, a Next Year Baby, s még számos ismert dal modern feldolgozása, mint a Singin’ In The Rain, a God Only Knowns (Beach Boys), a The Wind Cries Mary (Jimi Hendrix) vagy az Everlasting Love (Bridget Jones 2. filmzene). Előadott további számokat Kanye Westtől, Elton Johntól, John Legendtől és a Massive Attacktól, s többek között együtt zenélt Toots Thielemans-szal is.


Jamie szereti a zenei stílusok elegyítését, a jazz alapra történő dance, pop, rock, klasszikus vagy funk elemek építését. Énekhangja igen érett és képzett, zongorajátéka kellően laza és szellős, ugyanakkor fellépései közben az egyik fő látványosság a hangszerén történő extrém dolgok művelése. Feláll a versenyzongorájára és azon lépdel, dobol rajta, majd rugdosni kezdi, aztán a zongoraszékkel kezdi ütni a billentyűket. Minderre tanúbizonyság Live At Blenheim Palace című koncert DVD-je. Persze mindezt nem úgy teszi, mint a legnagyobbak, Chick Corea vagy Keith Jarrett, az improvizáció hevében... Hanem szánt szándékkal! A hangszer iránti tiszteletlensége semmiképp nem szimpatikus része előadásmódjának. Arról nem szóltak a hírek, hogy II. Erzsébet brit királynő privát fogadásán adott koncertjén hogyan és miként viselkedett...

„Mikor elkezdtem fellépni, párhuzamosan adtam jazz- és rock-koncerteket. Az egyik fellépésen bőrdzsekiben voltam, beugrottam a közönség közé, sört locsoltam, rugdostam össze-vissza és felgyújtottam dolgokat - a másik koncerten meg öltönyt viseltem és lenyaltam a hajam, mert azt gondoltam, hogy egy jazz klubban így kell játszanom. Aztán fokozatosan a két stílus kezdett összeolvadni...” - Jamie Cullum

Azonban Jamie Cullum javára írható, hogy egy igazán széles, fiatal réteg számára hozta közelebb a könnyen emészthető jazz-pop stílust, akik később esetleg továbblépnek, és az olyan érettebb és értékesebb előadók felé fordulnak, mint például Diana Krall vagy Harry Connick, Jr.