GregJazzBlog

A néhai, legendás Joe Zawinul szerint Etienne Mbappé és Richard Bona kameruni basszusgitárosok mindketten a világ legjobb zenészei közé tartoznak. Mbappé két fúziós jazz együttese, az Ultramarine és a Chic Hot után, valamint a The Zawinul Syndicate-et és a Steps Aheadet követően jelenleg saját projektjére, a Su La Takéra koncentrál, 2010-től viszont John McLaughlin 4th Dimension kvartettjét erősíti majd. A 45 esztendős művésszel budapesti koncertje előtt az A38 fedélzetén találkoztunk, s kezdeteiről, sikereiről, terveiről, fekete kesztyűjéről és honfitárs kollégájáról, Richard Bonáról is kérdeztünk.



Greg: Hogyan lett belőled zenész Kamerunban?
Etienne: Mindig is nagyon érdekelt a zene. Mivel keresztény családból
              származom, a nővérem, az anyám és az apám is a
              templomi kórusban énekeltek. Az egész család egyházi
              muzsikát hallgatott, s én meg belenőttem ebbe. Aztán
              megtetszett a gitár mint hangszer, volt nekünk egy
              otthon, valaki megmutatott pár akkordot és elkezdtem
              játszani rajta. Azokat próbálgattam, amiket a rádióban
              hallottam: afrikai, kameruni zenéket.
Greg: Milyen egyéb hangszeren játszol a basszusgitáron és az
          éneklésen kívül?
Etienne: Gitározom és nagybőgőzöm. Nagyjából ennyi.
Greg: Mikor és miért költöztél Párizsba?
Etienne: Családi oka volt, mivel az apám megbetegedett és csak
              Európában lehetett gyógyíttatni. Mivel Kamerun részben
              francia gyarmat volt, így természetes, hogy
              Franciaországban kezeltette magát. Magával hozhatta a
              családját, ott maradhattunk vele. Nos, így kerültem francia
              honba ’78-ban.
Greg: Eddigi pályafutásod mely része volt a legérdekesebb
          számodra? Melyikre vagy a leginkább büszke?
Etienne: Őszintén megvallva, mindegyik részére büszke vagyok,
              mert a saját együttesem már majdnem tíz éve létezik, és
              nem tudnám most ezt csinálni, ha nem játszottam volna
              korábban a jazz, az afrikai, a francia vagy a pop muzsika
              világában. Igazából, ezek vezettek engem oda, hogy a
              saját zenémet játszhassam. Úgyhogy mindet szeretem, de
              talán ezt a jelenlegit a legjobban, mivel itt önmagamat
              adhatom.
Greg: Mi a helyzet a francia fúziós zenekaraiddal? Léteznek még?
Etienne: Igen, a tagok megvannak, de már nem játszunk annyit
              közösen. Mindannyiunknak már külön karrierje van. Ha
              valamelyikünk egyszer ismét összehozná valamelyik bandát,
              akkor újra együtt muzsikálunk majd. Nincs kétségem efelől.



Greg: Fantasztikus zenészekkel dolgoztál együtt, Dee Dee
          Bridgewatertől kezdve, Joe Zawinulon át, egészen Ray
          Charles-ig. Milyen érzés volt mindez számodra?
Etienne: Ahogy az előbb említettem, igazán büszkeséggel tölt el.
              Mert ezek a dolgok vezettek oda, ahol most éppen vagyok.
              Ezek a nagyszerű muzsikusok mind igazi hőseim voltak, így
              olyan volt számomra ez az egész, mint egy álom. Például
              találkoztam Quincy Jones-szal ’89-ben, amikor a nemzeti
              jazz orchestrát vezényelte, ahol épp én basszusgitároztam.
              Olyan ez, mint a lépcsőn egyre feljebb lépkedni, amely
              elvezet valahová. És én most itt tartok.
Greg: Tervezted-e valaha is, hogy az USA-ba költözöl? Mondjuk New
          Yorkba.
Etienne: Nem. Nem igazán, mivel nagyon szeretem Franciaországot.
              Tetszik New York is, voltam ott sokszor, laknak ott
              barátaim, rokonaim, de jól érzem magam itt. New Yorkba
              valamilyen projekt kapcsán szoktam utazni, meg máshová
              is. Félig francia vagyok, és mindkét kultúrát a sajátomnak
              tartom. De ha van valamilyen projekt New Yorkban, miért is
              ne mennék?
Greg: Hogyan hasonlítanád össze az eddigi két szólóalbumodat, a
          Misiyát és a Su La Takét?
Etienne: Nem hasonlítom össze őket. Szokták mondani, hogy valaki
              például az utóbbit, a Su La Takét szereti, mert abban talán
              egyszerűbb a hangszerelés. Az első lemez igazán
              kifinomult, vonósokkal és sok hangszerrel. Mindkettőt
              szeretem, de a harmadik megint más lesz. Nem szeretnék
              mindig ugyanolyan CD-t készíteni. Szeretem megváltoztatni
              a hangszerelést, de a stílust nem, mivel az a sajátom. Más
              hangzást szeretnék elérni, mint a többiek. Máshogy akarok
              szólni, mint a Misiya. Kevesebb vonóssal, kevésbé
              bonyolult hangszerelésekkel és új hangszerekkel, mint
              amilyen a vibrafon. Már hallottam is magamban, amolyan
              blues-os... De aztán olvastam, hogy Richard Bona
              barátom is valami hasonló albumot tervez, The Ten Shades
              Of Blues címmel, úgyhogy már nem szeretnék blues-t.
              Amikor megtudtam, mondtam is, hogy a francba! (nevet)
Greg: Lelőtte a poénodat...
Etienne: Mindenképpen másféle hangszerekkel szeretném
              megvalósítani mint az előzőket.
Greg: És mikorra tervezed a megjelenését?
Etienne: Jövőre. De lehet, hogy még az idén felvesszük, csak jövő
              év elején adjuk ki. Nem szeretnék vele sokat várni, mert
              tudod, öregszem... (nevet) A Misiya és a Su La Také között
              négy év telt el, de most másfél-két év is elég lesz. Az anyag
              tulajdonképpen már elkészült. Sokan nem fogják fel, hogy
              milyen nehéz mostanában lemezt kiadni. Néha sok időbe
              telik összeszedni hozzá a pénzt. Saját magam vagyok a
              producer, csak a terjesztést végzi más, magam
              finanszírozom a lemezeimet. Nem szerződtem egyik
              lemezkiadóhoz sem.
Greg: Engedj meg még két gyakori kérdést így a végére. Miért
          viselsz fekete selyemkesztyűt basszusgitározás közben?
Etienne: Ja, igen! Mert tulajdonképpen ez már a hangzásom részévé
              vált. Ez a saját soundom. A kesztyű tisztábbá teszi a
              húrokat, és kevesebb lesz a zaj. Amikor kesztyű nélkül
              játszom, nem érzem magam olyan kényelmesen.



Greg: Már az előbb említetted Richard Bonát. Sok a közös
          vonásotok van... Jóban vagytok?
Etienne: Igen, persze! Abszolút. Gyakran próbálnak minket
              összehasonlítani egymással, de régebben volt egy basszus
              triónk: ő, én és Guy Nsangué, Jean-Luc Ponty zenésze.
              Ez a banda jóval a Stanley Clarke-Marcus Miller-Victor
              Wooten (S.M.V.) formáció előtt jött létre Párizsban.
              Szerintem ezek a srácok hallottak róla és megcsinálták a
              saját triójukat, de nem baj... Bonával mi olyanok vagyunk
              mint a testvérek. Ha Párizsban jár felhív, hogy menjünk és
              együnk valami jó kis afrikai kaját, és néha összefutunk
              Kamerunban is. Közeli barátok vagyunk és nincs közöttünk
              versengés. Ragyogó muzsikus... Teszi a dolgát, én is az
              enyémet. Amikor kijött a lemezem, mindenki mondta, hogy
              na, itt van Bona kihívója. Micsoda? Ez meg mit jelent?
              Kihívó? Amúgy én voltam itt előbb, mert idősebb vagyok
              nála, és ő is tisztában van ezzel... (nevet) Tényleg nagy
              ember lett, és nagyon örülök, mert ez jó Kamerunnak, jó
              Afrikának. Elmesélem majd neki, hogy itt jártam, mert úgy
              tudom, itt rögzítette az egyik CD-jét, nem?
Greg: Igen, és az A38 az egyik kedvenc koncerthelyszíne! Itt vette
          fel a Bona Makes You Sweat című lemezt, ami eredetileg
          DVD-nek készült, de a kiadója, a Universal úgy döntött, hogy
          csak az audio verziót adja ki...
Etienne: Komolyan? Tényleg?
Greg: Igen. És kóstoltad már a gulyáslevest? Bona kedvencét?
Etienne: Az a baj, hogy hússal készül, én meg nem eszem húst...
Greg: Akkor próbáld ki a vegetáriánus változatot, a hamis gulyást!
Etienne: Rendben, meglesz!
Greg: Köszönöm szépen a beszélgetést!
Etienne: Szívesen! Nagyon köszönöm én is!

Fotók: © Temesvári Gergely

2009. szeptember 24-én egy régi álmom vált valóra, Etienne Mbappé és zenekara, a Su La Také az A38-on vendégeskedett. A basszusgitáros-énekes pályafutása sokban mutat közös vonásokat Richard Bonáéval. Mindketten Kamerunban születtek, majd Párizsba költöztek, közös példaképük Jaco Pastorius, s együtt játszottak Salif Keitával, Manu Dibangoval, Joe Zawinullal, valamint az újjáalakult Steps Aheaddel. A session zenészkedés után mindkét előadó saját karrierje építésébe kezdett, s azóta sikert sikerre halmoznak. Bár Bona inkább populáris irányba mozdult el, Mbappé továbbra is az igen bonyolult, gazdag hangszerelésű és nehezebben emészthető kompozíciók hagyományait követi. Énekhangja ércesebb, basszusgitár-játéka keményebb, s nótái nemcsak az élet örömeiről, hanem éppúgy a világ gondjairól is szólnak. A fekete frontember négy rendkívül tehetséges fiatal, fehér, francia muzsikussal lépett fel a hajón, – a szerény jegyárak ellenére – sajnos viszonylag enyhe érdeklődés mellett.



A nyitódal a Su La Také címmel tavaly megjelent, sorrendben második album egyik vidám hangulatú szerzeménye, az Aye (Yen’ Etomi) volt, amely a harmadik világ óriási adósságáról szól. A zenekar felállása valódi unikumnak számított: férfi és női ének, basszusgitár, gitár, hegedű és dob. A Mbappé lemezekről eddig megszokott hangszerek, mint pl. a szaxofon, a trombita, a harsona, a billentyűk, a cselló, a perka vagy a vibrafon mind hiányoztak a színpadról, mégsem lehetett érezni a hiányukat. Számomra érdekesség volt, hogy a folytatásban nyolc szám csendült fel egymás után, s mindegyik a Misiya című 2004-es debütáló CD-ről. A sorrendben második dal egy dob virgázással, és – egész nyugodtan Bona-alázónak nevezhető – basszer-szólóval indult. Mr. Mbappé kék testű öthúros hangszerén, rikító színű húrokon muzsikált, az immár védjegyévé vált fekete selyemkesztyűjében. A Mukanbilan (Remegés) kezdetben nyugis tempója gyors énekes résszel folytatódott, a speedy walking bass és újabb durva szóló mellett egy találó gitár-rögtönzés is helyet kapott. Az embernek a sok tempó- és stílusváltás hatására már-már olyan érzése támadt, mintha 4-5 dal lenne összegyúrva egyetlen szerzeménybe. A Malinga Ma Loba (Az istenek haragja) kissé zavaros startját felejtette a rockos folytatás, s a letisztultabb, slágeres refrén. A nagyon gyors éneket egy disszonáns hegedű-szóló, majd egy humoros basszus- kontra szólógitár párharc követte. A lassú és gyors betétek váltakozása végül egy egyszerű fináléban ért véget. Egy újabb M betűs című szerzemény, a Miso Ma Munami (A fiam szemei) lihegős kezdése hatalmas basszus groove-val párosult. Az énekesnő, Cate Petit sokat dalolt douala nyelven Mbappét kiegészítve, s ismét egy virtuóz, folkos hegedű-imprót hallhattunk Clément Janinet részéről, Nicolas Viccaro-féle csodás dob kísérettel. A gitáros Cédric Baud akusztikus hangszerén egy pár perces Pat Metheny-re hajazó intrót adott elő, mely egy nagyon szép lírai folytatásba, az O Mwititibe (Sötétségben) torkollott. Ezúttal nem volt sem dob, sem hegedű kíséret, Cate viszont végig szenvedélyesen énekelt, míg Etienne biztosította a háttérvokált és a visszafogott basszus-alapot, amely később egy rendkívül komoly technikai tudást felvonultató szólóban teljesedett ki.



A népszerű kameruni zenei stílust, a makossát tapasztalhattuk meg élőben a hangulatos Ambass előadása során. Perkás hangzású dob, slap bass és egy rövid hegedű megvillanás jellemezte a dalt. Ezután autentikus afrikai beatbox következett E.M. jóvoltából a Bewouki Bongoban (Nevetséges kérkedés). Az induló-szerű, törzsi-jellegű dobolás és a speckó basszus-technika kellemes sodrásúvá tette a nótát, melyet a közönség ritmusos tapsa segített, s valódi bonás vonásokat muatott. „Budapest, are you guys, OK?” – kérdezte Mbappé, aggódva a hangulat felől. Ők mindenesetre jól érezték magukat, s egy szuper groove-val folytatták a műsort, amely az első album első dala, az Ee To Kem (Igen vagy nem) volt. Leszámítva az eredeti verziót tarkító pénztárgép-scanner csipogást, a banda ismét jól ötvözte a stúdió verziót, valamint az ötletes élő hangszerelést. Volt itt rock-gitár és keleties női vokál is egyszerre. A Su La Také együttes ismét, szinte pihenés nélkül kezdett bele a következő nótába. Az Olo Iyot egy nagyon izgalmas harmóniákat felsorakoztató basszusgitár-intró nyitotta, amit egy annál is érdekesebb hegedű-nyúzás követett. A nehéz kezdet után már könnyedebb folytatást hallhattunk, keleties stílust árasztó, majd gyors reggae-ben kiteljesedő blokkot. A csúcspont mindenképpen a hatalmas hegedű produkció volt, óriási hangulatot teremtve. Szakadt farmeres előadótól én ilyet még nem hallottam! A fáradt közönségnek dedikált utolsó előtti szám (a koncert amúgy éjjel fél 11-kor kezdődött!) a fülbemászó Mangledi (Rozsda) volt, bonás bass-zel és dúdolással. A dal előadása során Cate Petit zavarba ejtő hastáncát és közben Paul Viccaro ötcsillagos dobszólóját csodálhattuk meg. Az egyetlen ráadást egy számomra idegesítően gyors és ismeretlen szerzemény jelentette, amely szerencsére nem felejtette az elmúlt több mint másfél órát.



Sajnálatos módon, a set listből kimaradtak az olyan alapvető slágerek, mint a Su La Také, a Your House, az Alane vagy a Misiya, és számomra érthetetlenül kevés track szólt a frissebb lemezről. A szerény, ugyanakkor profi tagokból álló zenekar – akik közül eddig csakis az énekesnő játszott korábban Mbappé-albumon – ötletes megoldásai igazán nagyra értékelendők. A frontember kivételes tehetségű zeneszerzői, basszusgitáros és énekes kvalitásai felejthetetlen élményt nyújtottak a jelenlévők számára. Richard Bonához képest egy nagyban eltérő jellegű, sokkal nehezebben emészthető, melankolikusabb hangulatú, ugyanakkor szintén hamisítatlan kameruni jazzt élvezhettünk, ezernyi más stílussal ötvözve. Bár a poénok nem repkedtek úgy a számok között mint Bonánál, s a hajó sem volt dugig tele rajongókkal, de kompromisszumoktól mentes, ősi erejű, gazdag és értékes muzsikát kaphattunk mindannyian útravalóul.

A banda:

Etienne Mbappé – basszusgitár & ének
Cate Petit – ének & tánc
Clément Janinet – hegedű
Cédric Baud – gitár
Nicolas Viccaro – dob

A repertoár:

1. Aye (Yen' Etomi)
2. Mukanbilan
3. Malinga Ma Loba
4. Miso Ma Muami
5. O Mwititi
6. Ambass
7. Bewouki Bongo
8. Ee To Kem
9. Olo Iyo
10. Mangledi
Ráadás:
11. ???

A fotóalbum lapozásához használd a jobb és bal nyilakat!



Fotók: © Greg

A koncert előtt Etienne Mbappéval készített interjúmat hamarosan elolvashatjátok itt a GregJazzBlogon! :)

Gary Willis amerikai születésű basszusgitáros 1957. március 28-án látta meg a napvilágot, s leginkább a Tribal Tech nevezetű fúziós bandájáról lett híres. A Bass Player magazin „a '90-es évek legfontosabb basszusgitár hangja”-ként említi, a brit Bassist Magazin szerint ő „az egyik legnagyszerűbb a világon”. 1978-tól a North Texas State University jazz képzésén tanult zeneszerzést és improvizációt, s ekkortájt váltott át gitárról basszusra. 1982-ben Los Angeles-be költözött, ahol kurzusvezető lett a hollywoodi Musicians Institute-on, valamint a neves valenciai California Institute of the Arts-on is oktatott. 1993-ban a Warner kiadta a Lessons with the Greats: Bass Guitar könyvet, amely külön fejezetet szánt Willis egyedi improvizációs megközelítésének. További kiadványai: Progressive Bassics, Fingerboard Harmony for Bass, The Gary Willis Collection, Ultimate Ear Training for Guitar and Bass, 101 Tips for Bass stb. Az elismert muzsikus és zenetanár eddig több mint 20 országban tartott mesterkurzusokat, tanítványai közül talán a legismertebb, a svéd-skót származású session zenész, David Hughes.

Sokak szerint Gary Willis tulajdonképpen ott folytatta, ahol a legendás Jaco Pastorius abbahagyta. A fretless basszgitáron mutatott egyedi technikája és stílusa, valamint fejlett improvizációs képességei és példaértékű harmóniái a legnagyobbak közé emelte az utóbbi pár évtizedben. Willis Ibanez hangszereken játszik, mint például az öthúros GWB35-ös és GWB1005-ös. Az évek során szólóban együtt dolgozott Wayne Shorterrel, Dennis Chambers-szel, Allan Holdsworth-tel, Robben Forddal, Bob Berggel, Steve Tavaglione-val, Szendőfi Péterrel és a Loop Doctors-szal. Önálló diszkográfiája: No Sweat (1997), Bent (1998), Slaughterhouse 3 (2007), Actual Fiction (2007), Shaman (2008).



A Tribal Tech volt az egyik leginnovatívabb fúziós együttes a Weather Report óta. A progresszív zenekar tizenhat éves fennállása során tagjaik névsora változatlan maradt: Gary Willis - basszusgitár, Scott Henderson - gitár, Scott Kinsey - billentyűk, Kirk Covington - dob. 1984 és 2000 között 9 meghatározó albumot jelentettek meg, amely jócskán feszegette a jazz, a blues, a rock és az elektronikus muzsika határait. Legutolsó anyaguk a Rocket Science volt, amely után a kvartett szuper tehetségei az önálló karrier reményében mind külön utakon indultak el. Későbbi próbálkozások ellenére sem játszottak azóta újra egy színpadon, de figyelemre méltó formáció a Vital Tech Tones (Steve Smith, Scott Henderson és Victor Wooten), a Slaughterhouse 3 (Gary Willis, Kirk Covington és Llibert Fortuny), valamint a 2008. október 28-án az A38-on szereplő Tribal Tech 3/4-e, a Scott Kinsey Band feat. Scott Henderson, Kirk Covington (Gary Novak helyett) és az egykori Zawinul Syndicate-tag, Matthew Garrison. Előadásaikban messzemenően megjelenik Joe Zawinul mély tisztelete és stílusának továbbvitele.

Willis gyakori vendége hazánknak, fellépett már Budapesten, Székesfehérváron, Pécsen, Debrecenben és Szegeden.

Az Oregon a világ egyik legnagyszerűbb world music/jazz fusion kvartettje. Ha a banda neve nem is, de Ralph Towner alapító, zeneszerző, gitáros és zongorista neve minden bizonnyal sokaknak ismerősen csenghet. Az akusztikus jazz formáció 1970-ben kezdte el működését. Az eredeti felállás a következőképpen alakult: Ralph Towner (gitár és zongora), Paul McCandless (fafúvósok), Glen Moore (nagybőgő és hegedű) és Collin Walcott (ütőhangszerek és szitár). A csapat tagjaira a jazz mellett éppúgy komoly befolyással volt az avantgard és az indiai muzsika, mint a folk és a klasszikus zene. 1984-ben turnébuszuk karambolja következtében elhunyt az ütős Collin Walcott és a menedzser Jo Härting. Towner és McCandless is súlyos sérüléseket szenvedtek. A tragédiát követően a banda három éves szünetre kényszerült, majd Trilok Gurtuval folytatták tovább a munkát. Gurtut később a chicagoi Mark Walker váltotta, aki mellesleg a Berklee egyik oktatója. Rendkívüli termékenységükről és kreativitásukról szám szerint eddig 26 album tanúskodik. Számomra valahol ők az összekötő kapocs Béla Fleck, Pat Metheny, Jan Garbarek és Keith Jarrett muzsikája között.



Az együttes tagjai 2009. szeptember 21-én európai turnéjuk második állomásaként érkeztek fővárosunkba, s szemmel láthatóan rendkívül jól érezték magukat. A közel két órás produkció előtt még azt gondoltam, hogy az A38 Hajó semmilyen szempontból nem lesz megfelelő helyszín egy ilyen nemes előadás számára, de hamar rájöttem, nem volt igazam. A családias és ültetett bulin - amelyet egyébként a televízió is rögzített - mind a hangulat, a hangminőség, s természetesen a muzsika is fantasztikusnak bizonyult. A négytagú zenekar igazi arzenált vonultatott fel a színpadon, összesen 17 hangszert számoltam meg a kezdés előtt...

A nyitódal a 2005-ös Prime című lemezről a nagyon kellemes If című Towner-szerzemény volt, amelyben a szerző mesterien játszott akusztikus gitáron, Paul McCandless gyönyörű szopránszaxofon szólóval kápráztatta el a nagyérdeműt. Másodikként a szintén ezen az albumon szereplő Toledo következett, amelynek során a seprűs dob és a perka, valamint a biztos bőgő alapjára leginkább ismét a gitáros és a szaxofonos brillíroztak. A rendkívül pozitív atmoszférájú, folkos-hatású kompozíció után egy igazi swing jött a sorban, a The Glide. Towner egy hirtelen varázslattal klasszikus gitárosból átváltozott bebop zongoristává, s hihetetlen futamokat mutatott be a Yamahán. „Jó újra itthon lenni Budapesten!” – mondta McCandless viccesen a banda bemutatásakor. A felkonfjaiban néha összekeverte a számok címeit, de ezen a többi tag csak mosolygott. Az Ecotopián szereplő Redial alatt Walker a dobszerkóján ütőzött kézzel, Towner továbbra is a hathúrosán pengetett, majd a dalt rövid free jazz zárta. Legutóbbi lemezük gyönyörű címadó dala, a 1000 Kilometers csendült fel a folytatásban, amely néhai turnémenedzserük, Thomas Stoewsand emlékére íródott. A csodálatos tízperces kompozíciót McCandless oboán kezdte, majd később átváltott szopránszaxofonra, miközben a közel 70 éves Towner zongorán kísért. A közönség részéről óriási vastaps volt a jutalom. A „mezítlábas szekció” duettjét hallhattuk mindezek után, méghozzá a Hoedown című Moore-nóta kapcsán, amely egy izgalmas és humoros bőgő vs. dob/ütős párbajnak bizonyult.



Miután az együttes másik két tagja is visszatért a színpadra, a Beyond Words-ről játszották el a már-már klasszikusnak mondható, szintén csodás Green And Golden Towner-szerzeményt. Tényleg felemelő érzés volt élőben hallani a kortárs zene ekkora remekműveit. A megható dallamokat követően eljött az idő egy kis szabad szárnyalásra. Jött a szokásos és várva-várt improvizációs rész, amelyet Towner sejtelmes és űrbéli szintetizátor-, illetve gitárszintetizátor hangokkal indított, McCandless basszusklarinéton kezdett, Walker az összes perkás kütyüjét bevetette a hangzás érdekében, míg Moore az elektromos bőgőjét nyúzta. A hihetetlen rögtönzés alatt Paul több sípot is megszólaltatott – sokszor egyszerre kettőt is –, s Mark dobgéppel adta a lüktető alapot. A kiteljesedő, nagyon is tudatos folytatásban Ralph Towner egyik új szerzeménye, a rendkívül pozitív és slágeres In Stride volt, melynek legvégén Mark Walker dobos/zenetanár hatalmas szólózását csodálhattuk meg.



Az első ráadásban az indián zeneszerző, Jim Pepper nótája – a Jan Garbarek és sok mindenki más által is feldolgozott – Witchi-Tai-To bontakozott ki előttünk, a négy muzsikus elképesztően professzionális, ugyanakkor érzelmekkel teli előadásmódja révén. Ralph Towner már-már emberfeletti módon zongorázott, Paul McCandless fúvós pedig szinte az összes hangszerét megszólaltatta a koncert végéhez érve. A második visszatapsolást követően az utánozhatatlanul szép The Silence Of A Candle szólalt meg, Ralph flamencos hangzású gitárjátékával és McCandless szívből jövő szólóival.

A ’70-es években már Debrecenben, később Szegeden, s több ízben Budapesten is járt Oregon rendkívül szimpatikus tagjai mély meghajlással köszönték meg a hallgatóság hozzáértő és hálás figyelmét. Véleményem szerint ez a show az idei év eddigi legkiemelkedőbb koncertélménye volt, tökéletes zenével! Reméljük hamarosan ismét viszontláthatjuk őket hazánkban!



A banda:

Ralph Towner – akusztikus gitár, gitárszintetizátor, zongora & billentyűk
Paul McCandless – szopránszaxofon, klarinét, basszusklarinét, oboa & sípok
Glen Moore – nagybőgő & elektromos bőgő
Mark Walker – dob, ütőhangszerek & dobgép

A repertoár:

1. If
2. Toledo
3. The Glide
4. Redial
5. 1000 Kilometers
6. Hoedown
7. Green And Golden
8. Free Improvisation
9. In Stride
Ráadások:
10. Witchi-Tai-To
11. The Silence Of A Candle


A fotóalbum lapozásához használd a jobb és bal nyilakat!



Fotók: © Greg

Zakir Hussain 58 éves indiai tabla-játékos, zenei producer, filmszínész és zeneszerző. Augusztusban ő kapta a legtöbb szavazatot Tőletek, mint a kedvenc ütőhangszeres. A mezőny ismét igen erős volt, s most így a voksot negyedét begyűjtő művész karrierjét mutatom be Nektek röviden.

Hussain Mumbaiban született, édesapja a legendás tablás, Ustad Alla Rakha volt, aki 2000-ben szívinfarktus következtében hunyt el, lánya halálhírét meghallva. Zakir csodagyerekként már 12 éves korában turnézni járt, 1970-ben az USA-ba költözött, hogy nemzetközi karriert jusson be. Évente átlagosan 160 koncertet ad mind a mai napig. John McLaughlin brit gitárossal és L. Shankar indiai hegedűssel megalapította a Shakti nevű zenekart, majd 20 évvel később részt vett a Remember Shakti projektben is. Többek között együttműködött még Mickey Harttal, Airto Moreiraval, George Harrisonnal, Van Morrisonnal, Charles Lloyddal, Kazumi Watanabeval és Bill Laswellel. Legfrissebb munkája a bendzsós Béla Fleckkel és a bőgős Edgar Meyerrel közösen készített produkció, a The Melody Of Rhythm. Diszkográfiája 40 lemezből áll, eddog 5 filmben szerepelt és további 5 filmhez komponált zenét. 2009-ben Grammy-díjat kapott világzene kategóriában. A Priceton és a Stanford Egyetemek professzora.