GregJazzBlog

November jazzere az 1971. január 1-én született Chris Potter. A kanadai színésszel össze nem tévesztendő amerikai multi- instrumentalista és zeneszerző az utóbbi idők egyik legsikeresebb, feltörekvő szaxofonosa. Chicagóban született, Columbiában gyerekeskedett, s már nagyon korán elkezdett zenével foglalkozni, elsősorban gitározott és zongorázott, majd 10 évesen átváltott szoprán-, alt- és tenor szaxofonra, valamint basszusklarinétra és fuvolára. A kis csodagyerek 13 évesen adta élete első profi koncertjét. 18 esztendősen már a veterán trombitás, Red Rodney kvintettjében fújta (aki egykoron Charlie Parker együttesében játszott). Joseph Christopher Potter egyébként a New York-i New School, majd a Manhattan School of Music növendéke volt. 



A post-bop szaxofonos karrierje a '90-es évektől kezdve leginkább egy tündöklő csillagéra hasonlít. Meghatározó jelentőségű munkákat készített Paul Motiannal, John Patituccival, az újraegyesült Steely Dannel (Donald Fagen és Walter Becker), Kenny Wernerrel, a Jazz Mentality-vel, a Mingus Big Banddel és Steve Swallow-val is. Potter impresszív diszkográfiával rendelkezik: 14 saját albumot jegyez, amelyeket 1994 és 2009 között rögzített, illetve több mint 100 lemezen szerepel kísérőként. Együttműködött az alábbi művészekkel: Patricia Barber, Marian McPartland, Ray Brown, Jim Hall, James Moody, Dave Douglas, Joe Lovano, Wayne Krantz, Mike Mainieri, Dave Holland, Joanne Brackeen és Christian McBride.

Saját zenekaraihoz mindig fantasztikus érzékkel válogatta össze a muzsikusokat, 1996-ban Brad Mehldau, Larry Grenadier & Billy Hart, 1997-ben John Scofield, Dave Holland & Jack DeJohnette, 2004-ben Kevin Hays, Scott Colley & Bill Stewart, illetve 2007-től egészen napjainkig (Underground): Adam Rogers, Craig Taborn & Nate Smith. A tradicionális jazz stílust Potternél fokozatosan felváltotta a sokkal inkább elektronikus, funk-alapú megközelítés. Érett hangzása, rendkívüli kreativitása és aktív munkássága miatt sokan óhatatlanul is összehasonlítják a nagyszerű, néhai Michael Breckerrel. Chris egy Grammy-díjjal (Steely Dan: Two Against Nature, 2000), illetve egy Grammy-jelöléssel is büszkélkedhet (Joanne Brackeen: Pink Elephant Magic, 1999).

Hazánkban tavaly júliusban Veszprémben Herbie Hancockkal, decemberben pedig az A38-on saját bandájával lépett fel, mindkét alkalommal óriási sikerrel. Talán kevesen tudják, de Potter egy Ménièr szindrómának nevezett betegségben szenved, amelynek hatására sajnos a bal fülére teljesen elveszítette a hallását. Chris magyar hölgyet vett feleségül és kisbabájukkal együtt New York City-be élnek együtt, bár sok időt töltenek Magyarországon is. Tehát az idén júniusban megjelent legutóbbi albumának sem véletlenül adott magyar címet: Ultrahang.

2009. szeptember 24. és 28. között Szabó Sándor gitárművész négy alkalommal, négy különböző helyszínen lépett fel két neves külföldi előadóval közösen. A Vácott, Szegeden, Budapesten és Pécsett megrendezett koncertek az itthon kevésbé ismert, modern akusztikus gitármuzsika népszerűsítését tűzte ki célul. Az 53 éves magyar művész immár 30 éve ezen stílus képviselője, professzionalizmusát a Németországban, az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban megjelentetett albumai, lelkesedését pedig az általa szervezett koncertkörutak és fesztiválok fémjelzik. Szabó Sándor négy évvel ezelőtt döntött úgy, hogy megszervezi a szóban forgó rendezvényt, amelyre két kollégáját s egyben barátját, az amerikai Kevin Kastninget és a brit Dominic Millert is meginvitálja hazánkba.

Az első, körülbelül háromnegyed órás blokk nyitánya egy gyönyörű és szenvedélyes dal előadása volt Szabó előadásában, a Broken Soul, azaz Megtört lélek címmel, a 2007-es Deeper Reality szóló CD-jéről. Kevin Kastning egy Massachusetts-ben élő 49 éves, igazán szimpatikus zeneszerző, aki kórusműveket és kamaradarabokat ír, ugyanakkor különleges gitárjátékáról is ismert. Mellesleg a bostoni Berklee School of Music-on végzett, ahol többek között Pat Metheny tanítványa volt. Szabóhoz hasonlóan a 12-húros baritongitár a fő hangszere, s eddig együtt három lemezt adtak ki Amerikában. A baritongitár általában egy kvinttel lejjebb szól, mint a normál gitár, ennek megfelelően az ehhez tartozó hangolás: A D G C E A. A Beach Boys, Dave Matthews, John Petrucci és Pat Metheny (One Quiet Night) után így élőben is megismerkedhettünk ezen csodálatos hangszerrel.



A folytatásban Sándor és Kevin négy kompozíciót játszott el duóban, mindegyiket a közelmúltban rögzített és a jövő évben megjelenő negyedik albumukról. Az első közösen előadott, Hermitage című szerzemény egy érdekes és nyugtalan hangulatot árasztó darab volt. Kevin főként a monoton alapot játszotta, míg Sándor meggyőzően szólózott rá. Szabó elmondása szerint nem igen hangzott el még ilyen muzsika hazánkban, sőt még hasonló sem. Igaza volt! Kevin végig a 12-húros Santa Cruz hangszeren játszott, Sándor viszont néhány dalban váltott a 6- és a 12-húros között. Mindkettőjük játékán érződött a klasszikus iskola, a hangszertartásuk és körömmel való pengetésük is ennek volt megfelelő. Az Improfugue V egy disszonáns, nehezen emészthető szerzemény volt, amelyet a szintén vadonatúj Invocation követett. Ez a jó lüktetésű, blues-os darab bővelkedett a finom és kreatív megoldásokban. Az Improfugue VI egy középkori lantmuzsikára hasonlító dallammal indult, majd a nóta szétesését követően egy alternatív megoldás bontakozott ki előttünk, ezek után jött a frappáns befejezés. Szabó Sándor ismét szólóban játszott el egy művet, méghozzá egy igazi sámán-nótát, A varázslók táncát. Az igazán élvezetes kompozíciót és country stílust követően jött az est sztárvendége, aki közel 50 évesen 20 éve játszik együtt Stinggel.



„Dominic Miller egy muzsikus, aki mellesleg gitáron játszik.”, hangzott el Szabó Sándor felkonfjában. Dom egyórás szóló blokkja egy közel negyedórás, igazi csemegének számító egyveleggel kezdődött. A Baden / Eclipse / A Day In The Life / Bring On The Night / Lullaby To An Anxious Child / La Boca kombináció új és régi, gyors és lírai, saját és Sting-nótákat, sőt egy igazi meglepetés Beatles-feldolgozást is tartalmazott. A dalok közötti átkötések különösen ötletesek és spontán-hatásúak voltak. Némi lassú intró után következett a különösen szép Do You Want Me, az Eclipse-hez és a La Bocához hasonlóan szintén a First Touch című 1995-ös albumról, amelyről a legtöbb szerzemény elhangzott az est folyamán. Érdekes volt látni a kontrasztot a két klasszikus gitároshoz képest, hogy Dom mennyire laza volt, ahogyan például a hangszerét tartotta, vagy amint kivillant fekete szerelése alól piros zoknija. :) A folytatásban következett Sting franciául előadott dala, a La Belle Dame Sans Regrets a Mercury Fallingról, összekötve Johann Sebastian Bach Prestojával, amivel Dominic sajnos elég rendesen megszenvedett. Élt is az önkritikával: „Ne próbáljátok ki otthon! Kurva bonyolult!”. Gitárosunk hiába készült előre forgatókönyvvel, az egész eltervezett repertoáron végül a rögtönzés kerekedett felül. A gyönyörű Fields Of Gold a néhai Eve Cassidy-féle verzióban csendült fel egy szál gitáron, majd Dom 19 éves korában Brazíliában töltött élményeiről és egykori zenetanáráról mesélt, akinek tiszteletére eljátszotta annak egyik szerzeményét. A hamisítatlanul dél-amerikai íz után Miller bizonyítani szeretett volna nekünk és magának, s ismét nekirugaszkodott egy Bach-kompozíciónak. Az Air On A G String jól sikerült, bár ez egy könnyebb darab a korábban említett Prestonál. A klasszikus Shapes albumtól ekkor elérkeztünk a kortárs Fourth Wallig, amelyről a nyitódal, az Argentínában található vízesésről elkeresztelt nóta, az Iguazu került terítékre. Ezt követően három szerzemény következett ismét a First Touch-ról, a Ten Years, amelyet D-re lehangolva adott elő, Szabó Sándornak dedikálva. Dominic igazán nagyra értékelte a meghívást és csupa szépet és jót mondott Sándorról, Budapestről és Magyarországról. „Ha megvásároltok egy CD-met segítetek nekem abban, hogy készítsek egy újabbat. Meg közeledik a feleségem születésnapja. És egy új autó is jól jönne már...” A Pino Palladinoval közösen írt érzéki February Sun és a kemény Rush Hour zárta a szóló show-t, amelynek végére Szabó is berohant a színpadra, s csatlakozott az előadáshoz. Érdekes módon, hiányzott a Dominic Miller és Sting által jegyzett Shape Of My Heart a repertoárból. A ráadásban a három gitárművész közösen adott elő egy művet, amelynek címe Dom szerint igen találó volt, Blind Flying (Vakrepülés), hiszen Sting zenészének itt abszolút improvizálnia kellett. Miller pár mondatban még magasztalta Kastning fantasztikus harmóniáit és zeneszerzői képességeit is.



Reméljük lesz folytatása az ilyen és ehhez hasonló fantasztikus több állomásos akusztikus koncertkörutaknak a jövőben is, hogy az igényes és meditatív muzsikát kedvelő maroknyi közönség ismét új élményekkel és lélekben gazdagabban távozhasson!

A banda:

Szabó Sándor - akusztikus gitár
Kevin Kastning - akusztikus gitár
Dominic Miller - akusztikus gitár

A repertoár:

1. Megtört lélek
2. Hermitage
3. Improfugue V
4. Invocation
5. Improfugue VI
6. A varázslók tánca
7. Medley
8. Chanson I / Do You Want Me
9. La Belle Dame Sans Regrets / Presto
10. Fields Of Gold
11. Sebastian Papajos Tribute
12. Air On A G String
13. Iguazu
14. Ten Years
15. February Sun / Rush Hour
Ráadás:
16. Blind Flying



Fotók: © Petruska András

A jövő héten egy exkluzív interjút olvashattok Dominic Millerrel itt a GregJazzBlogon! :)

Adam Deitch nyerte a „kedvenc feltörekvő dobos” címet az elmúlt hónapban itt a GJB-n. Kivételesen korán, kétévesen kezdett el dobolni, első fellépése az óvodában történt, hat esztendősen már jazz, funk és R&B stílusokban utazott. Mindez teljesen érthető, hiszen édesanyja, édesapja és nagybátyja is dobosok. Ráadásul szülei mindketten profi zenészek és a Berklee-n végezték tanulmányaikat. Maga Adam is a neves bostoni intézményben tanult, ahol rengeteg azonos érdeklődésű fiatallal találkozott és dolgozott együtt, akikkel megalapították a 7-tagú funk/soul formációt, a Lettuce-t. Harmadévben Deitch a világhírű Average White Band tagja lett, amellyel két éven át turnézott, és ezen időszak alatt megismerhette testközelből a legnagyobb zenei példaképeit, az Earth Wind & Fire-t, a Tower Of Powert és Chaka Khant. Népszerű hip-hop karrierje gyerekkori Public Enemy-rajongással kezdődött és azzal, hogy magnójával loop felvételeket készített a szobájában. Adamot már egy jó ideje sikeres MC producerként, zeneszerzőként és session muzsikusként tartják számon New York City-ben, aki többek között együtt dolgozott az alábbi előadókkal és bandákkal: Snoop Dogg, 50-Cent, Redman, Wu-Tang Clan, Justin Timberlake, Wycleff Jean, Lauryn Hill, The Fugees, Pras, Macy Gray, D.J. Logic, Shakira.

Adam Deitch számos jazz-rock művésszel is részt vett közös munkákban, mint pl.: Dave Matthews, Idris Muhammed, Fats Domino, John Medeski, The John Scofield Band, Christian McBride, Meshell N'degeocello, Roy Hargrove, Dr. Lonnie Smith, Larry Coryell, Donald Harrison, George Porter, Joshua Redman, Sonya Kitchell, Vernon Reid, Kenwood Dennard, Maceo Parker stb.



Hihetetlen groove-ok, páratlan technikai tudás, rendkívül színes és egyedi zenei megoldások jellemzik a játékát. Deitch Tama dobokat és Zildjian cikenet használ. Budapesten már kétszer is járt a gitárguru John Scofield oldalán, akivel a fergeteges Überjam, illetve a szintén sikeres Up All Night lemezek turnéin virgázott. Ő az egyik társszerzője és rappere az I Brake 4 Monster Booty című nótának. A szinte mindig baseball sapkát viselő Adam jelenleg dobot oktat a New York-i New Schoolban és produceri/komponista teendői mellett saját projektjeinek szenteli mindennapjait, mint amilyen az Adam Deitch Project, a Break Science és a Fyre Dept.

„Az a célom, hogy olyan helyekre is eljussak, ahol az emberek még soha nem láttak/hallottak élő dobot. Szeretnek táncolni, de nem tudnak túl sokat az igazi hangszerekről. Próbálok beszivárogni erre a piacra.” - Adam Deitch

Richard Bona egy igazán eredeti figura. A világ egyik legjobb basszusgitárosa, fantasztikus torkú énekes és hihetetlen humorú előadó, aki imádja Magyarországot, no meg a gulyást. Az itthoni közönség iránti érzett szeretete 2004 nyarától datálódik, amikor az A38-on teljes teltház előtt eufórikus hangulatban fogadta a közönség, amikor együttesével a színpadra lépett. E lelkesedést meghálálva, rengeteg alkalommal lépett fel azóta az ország több városában, illetve Pat Metheny, Mike Stern, a Steps Ahead, Gerard Toto és Lokua Kanza, valamint Snétberger Ferenc oldalán. 2007-ben kedvenc hajóján rögzítette a Bona Makes You Sweat című anyagot, amelyet eredetileg DVD-felvételnek terveztek, majd végül audio CD formájában került világszerte a boltok polcaira. Bonát az előző napi debreceni koncertje után, 19. alkalommal, 2009. október 22-én a Millenáris Teátrumban köszönthettük a napokban megjelent, The Ten Shades Of Blues című lemezének bemutató turnéján, új zenekarral és új poénokkal felszerelkezve. Nézzük szépen sorban kronlógiailag, hogy mi is történt ezen az izgalmasnak ígérkező estén!



A háttérből Bona hangját meghallva este negyed 9-kor a közönség tapsolásba kezdett, miközben a Teátrumot szinte teljesen ellepte az Omega-koncertekre emlékeztető sűrű füstfelhő. A muzsikusok vidáman foglalták el helyeiket, s kezdtek bele egy sejtelmesen hangzó billentyű-basszusgitár-gitár-ének intróba. A rövid bevezetőt követően belecsaptak a már oly régen játszott Te Miseába, amely régen a Bonatology weboldal nyitó zenéje volt. Egy nyugis trombitaszólót és végig kellemes basszusfutamot hallhattunk a 2001-es Reverence című albumon szereplő nótában. Szünet nélkül következett az oly gyakran előadott Kalabancoro, amelyet kellemes gitár-sikálás, slap basszus és hangos dob jellemzett, és egy jól felpörgetett trombita-imprót is lelkesen díjazta a közönség. Ezen számok hangszerelései nagyjából megegyeztek az eddig megszokottakkal. Új elem volt azonban a Please Don’t Stop című sláger újszerű, zawinulos bevezetője, illetve a közönség-ijesztgetős, hangos részek, amelyek csak egy-egy hang erejéig tartottak. Az élő fúvósok nagyon-nagyot dobtak ezen szerzeményen, viszont az ének-keverés minősége sajnos közel sem volt annyira élvezhető, mint azt az A38-on már megszokhattunk. Az új bridge során a gitáros, Jean-Christophe Maillard frenetikus szólózást mutatott be, Hiram Bullocktól egészen Steve Vai-i magasságokig eljutva, mindezt ujjaival pengetve. Bona megköszönte, hogy immár „58. alkalommal” újra itt lehet velünk. A szokásosan poénosra sikerült bemutatás során Marshall Gilkes harsonás, Mike Rodriguez trombitás, Obed Calvaire dobos, ATN Stadwijk billentyűs és Jean-Christophe Maillard is rendesen megkapta a magáét. A folytatásban a friss nóták blokkja következett: „Most egy új számot fogtok hallani, amit még nem ismertek, egy olyan lemezről, ami még nincs meg nektek.”. Elsőként jött a Mbemba Mama című lassú tempójú, kellemes, visszafogott dal, amely nagyon szép billentyű- és basszusgitárszólót tartalmazott, seprűs dobbal és a fúvósok egész halkra fojtott szordínójával kísérve. A második meglepetés az „igazi indiánokkal” rögzített Shiva Manta volt, amelynek címe természetesen magyarul annyit jelent, hogy: „Shiva Mantra”. :) A keleties elemeket felvonultató kezdés után egy feszes és slágeres téma következett, ismétlődő indiai dallammal, amelyet a fúvósok adtak elő, egészen a befejezésig felfokozva azt. Sajnos a dob pergője szintén nagyon hangosan szólt. A hangmérnöknek, vagy Obednek kellett volna szólni, hogy egy kicsit fogja vissza magát. A Good Times véleményem szerint Bonához képest túlságosan is populáris szerzemény. Valószínűleg a Universal kiadó megrendelésére készülhetett, angol szöveggel. Richard a kezdés előtt még elmesélte, hogy: „Egyszer beleszagoltam egy Unicumba és majdnem szívinfarktust kaptam.”. Ebben a szerzeményben felbukkant a Miles Davis-féle muted trombita sound, valamint egy kis Santana-szerű gitárszóló is.



A folytatásban a főnök a fúvósokon viccelődött, ahogyan a következő nóta kezdését várták. Érthető volt a feszültségük, hiszen a Jaco Pastorius/Weather Report-blokk volt terítéken. Mike és Marshall hatalmasakat fújtak a kezdésnél egyszerre, majd külön-külön imprózva is. A kissé csalódott Etienne Stadwijk nem is volt a helyzet magaslatán, olyannyira elhappolták előle a lehetőségeket. A közel húszperces egyveleg a Birdland és a Black Market Zawinul-örökzöldeket is felelevenítette, igazán autentikus és alázatos megközelítéssel. A torzított, disszonáns gitár nagyon-nagyot ütött JCM jóvoltából. A nóta közben valaki felnyújtott a színpadra egy tálcányi gyümölcspálinkát. Bona természetesen csak az egyik, feltehetően vizet tartalmazó kis műanyag pohár tartamát itta meg. Nem úgy, mint Jean-Christophe, aki simán letolta az adagot, illetve később az összes többi zenekari tag is így tett. Mindezek ellenére, egyedül Bona játszotta el, hogy berúgott. Ezután egy teljesen új stand-up comedy előadás jött a világ aktuális hülyeségeiről. Az üzenet három részből állt: 1. Senki ne adassa be magának a H1N1 elleni vakcinát, mert az egész csak kamu, politika és a pénzünket akarják. 2. A NASA bombázni akarja a Holdat, hogy vizet találjon ott. „Nézzétek, nem vagyok egy nagyon intelligens ember, de ha vizet is találnak a Holdon, akkor hogyan hozzák le onnan? Astronaut motherfuckers...”. 3. A több százezer fényévnyire elküldött, idegeneknek címzett hangüzenetek értelmét és kivitelezhetőségét firtatta. A kabaré után egy csodálatos duett következett JCM és Bona előadásában. Jeac-Christophe akusztikus gitáron flamenco-futamokat játszott, míg Bona portugál nyelven énekelt egy eddig ismeretlen dalt. Tényleg gyönyörű volt! A kivételes tehetségű gitáros éppúgy játszik funk, jazz, rock vagy latin stílusokban, egészen egyedi soundokon és megközelítéssel, akárcsak pl. Dean Brown. Bona ekkor egyedül maradt a színpadon és Nagy-Magyarországot emlegetve egy 6000 éves magyar dalt énekelt el elsőként. ATN közben beszaladt a színpadra, hogy kikapcsoljon egy zavaró hangú ventilátort, s közben rászólt a főnökére, hogy megy az idő, húzzon bele. Bona egyetlen hangot adott meg a közönségnek, hogy azt kitartva adjuk alá az alapot. A végeredmény felemelő lett, s neki is nagyon tetszett, hogy a rajongók így hozzájárultak a produkcióhoz. Ezek után egy 3000 éves nóta következett, amely nem volt más, mint az idén májusban Snétberger Ferenccel előadott Kis kece lányom. A szöveget Bona fejből már nem tudta pontosan, de ez nem jelenthetett gondot a számára, hiszen a közönség szintén beszállt az éneklésbe. A modern magyar dalnak egy looper rögtönzés bizonyult: „Ami sikerül az sikerül, ami nem az nem. Erről szól az egész zene... Én tisztelem a Holdat! A NASA bekaphatja!” :) Ezúttal nem romlott el a szerkezet, real-time rögzítette amit énekelt, majd visszajátszotta saját hangját, több sávot feljátszva. A kezdeti tanácstalanság végül egy komplett Bona-együttest eredményezett, hangulatos afrikai énekkel, ütősökkel, bőgővel, csettintéssel stb. Szuper volt és egyáltalán nem a megszokott séma!



A szokásosnak mondható, befejező blokk előtt Bonayuma sérelmezte, hogy mindenki ül és senki sem áll fel táncolni. „Nem az irodában vagytok, vagy nem Oroszországban. Ott ülnek így az emberek!”. A Tikiről jött az O Sen Sen Sen, amely az élő rezes bandával igazán nagyszerűen szólt. Az ütős jelenléte viszont itt nagyon hiányzott a füleimnek. A közönség énekeltetése után jött a funky ritmusra és slap bass-re alapuló Djombwe a Scenes From My Life-ról, amely a hangulatot még tovább fokozta. A korábbiaknak megfelelően Stevie Wonder I Wish, illetve a Steps Ahead-alapító Mike Manieri Trains című nótája is felcsendült a szerzeménybe ágyazva. Obed Calvaire szólója során egyértelművé vált, hogy egy rendkívül magabiztos és tehetséges dobossal van dolgunk. A New Band a visszatapsolást követően ráadásként a Te Dikalot játszotta el. Mielőtt még belekezdtek volna, Richard mindenkit előre hívott salsázni. A hangulat tényleg a tetőfokára hágott, olyannyira, hogy váratlanul a nézők közül egy afrikai srác felpattant a színpadra, hogy lejtsen egy rövid táncot.

Richard Bona karrierjét immár tíz éve követem figyelemmel. Véleményem szerint, ezzel a kétórás koncerttel bebizonyította, hogy igenis képes a megújulásra, mind a zenét, mind a zenekarját, mind pedig a poénjait illetően. Összességben kellemes meglepetést okozott, s a hazai közönség iránti tiszteletével, szeretetével és nyitottságával minden bizonnyal ismét nyert jó néhány újabb rajongót magának. Látványosan mutatta meg az új együttese - javarészt rasztahajú - tagjainak, hogy mi vagyunk a legjobb közönség a világon. Hiányzott az egészből azonban valami, amit a beszámolóm bevezetőjében említettem: az a bizonyos A38-feeling. Szívből remélem, legközelebb viszont láthatjuk őt a hajón is, akár több koncertet lenyomva egymás után, ahogyan arra korábban már sor került. Hiszen Bonából soha nem elég! Csakúgy, mint gulyásból.



A banda:

Richard Bona – basszusgitár & ének
Jean-Christophe Maillard – gitár & háttérvokál
Etienne Stadwijk – billentyűk & háttérvokál
Michael Rodriguez – trombita
Marshall Gilkes – harsona
Obed Calvaire – dob

A repertoár:

1. Intro
2. Te Misea
3. Kalabancoro
4. Please Don't Stop
5. Mbemba Mama
6. Shiva Mantra
7. Good Times
8. Liberty City / Birdland / Black Market
9. Bona-Maillard Duet
10. Old Hungarian Song
11. Kis kece lányom
12. Looper Improvisation
13. O Sen Sen Sen
14. Djombwe / I Wish / Trains
Ráadás:
15. Te Dikalo

A fotóalbum lapozásához használd a jobb és bal nyilakat!



Fotók: © Nagy Attila János

Richard Bona egy szupersztár kultfigura, főleg Magyarországon! Az elmúlt 7 és fél év alatt immár a 18. és 19. fellépését adja hazánkban: 2009. október 21-én 19 órától Debrecenben a Kölcsey Központban (jegyárak: 2.400 Ft, 2.900 Ft), illetve 2009. október 22-én 20 órától Budapesten a Millenáris Teátrumban (jegyárak: 9.900 Ft, 10.900 Ft). A negyed annyiba kerülő debreceni show kulturált szórakozást garantál, a nézőtér ültetett lesz, az akusztika szinte tökéletes. A hangulatos A38 helyett idén sajnos kénytelenek leszünk megbarátkozni a jóval nagyobb Teátrummal, ahol állóhelyek várják az érdeklődőket. Az egy ezressel többe kerülő ülőhelyek valószínűleg csak a leghátsó tribünt jelentik majd, ahol a hangminőség és a látvány is jóval gyengébb. Reméljük, azért minden rajongó befér a bulikra!



Bona idén októberben megjelent The Ten Shades Of Blues című albumának bemutató koncertturnéját igen nagy várakozás előzi meg, mivel Tiki című előző stúdiólemeze már több mint 4 éve jelent meg. Sokan a jazzer szemére vetették (többek között itt a blogon is), hogy nem képes a megújulásra, mind a repertoárját, mind az együttese összetételét tekintve. Nemsokára személyesen is meggyőződhetünk ezen állítások helyességéről, vagy éppen helytelenségéről, hiszen az új CD anyaga és a régebbi slágerek egy vadonatúj banda által kerülnek tolmácsolásra. A New Band igazán frissnek és rendkívül erősnek ígérkezik! Természetesen a két fix tag: a frontember, a kameruni basszusgitáros és énekes Richard Bona, valamint a surinami/holland billentyűs Etienne (ATN) Stadwijk.

Az újoncokról az alábbi információkat érdemes tudni:

Jean-Christophe Maillard (Mbutu) - gitár

A 42 éves zenész Franciaország tengerentúli megyéjében, a Karib-térségben található Guadelopue-szigeteken született. Multiinstrumentalista (gitár, zongora, saz-bass, Ka drums stb.), énekes, zeneszerző, producer. Nagy hatással volt rá a karibi muzsika, a kameruni bikutsi, valamint a francia jazz. JCM jelenleg New Yorkban él, s karrierje során számos afrikai projektben vett már részt, többek között Etienne Mbappé együttesében, a Su La Takéban is. Első lemeze Ka Suite címmel 2000-ben jelent meg.



Michael Rodriguez - trombita

30 évvel ezelőtt született Queens-ben, New York City-ben. Édesapja hatására lett zenész, Wynton Marsalis ösztönzésére vált profi trombitássá. Tanulmányait a New World School of the Arts-on (Miami, Florida), a University of Miamin és a New School University-n (New York) végezte. Fiatal kora ellenére, többek között együtt zenélt Eric Reeddel, Clark Terry-vel, Quincy Jones-szal, Joe Lovanoval, Carla Bley-jel, Harry Connick, Jr.-ral, Gonzalo Rubalcabaval, Bob Mintzerrel, Charlie Hadennel, a Carnegie Hall Jazz Banddel, az Afro-Latin Jazz Orchestrával, illetve a Smithsonian Jazz Orchestrával. Bátyja, Robert Rodriguez zongorista korábban már játszott Richard Bonával.



Marshall Gilkes - harsona

A 31 éves művész Camp Springs-ben, Marylandben született, jelenleg Brooklynban, New York City-ben lakik. Zenei képzésben a Juilliard Schoolon és az Interlochen Arts Academy-n részesült. Az Edmar Castañeda Trio, a Maria Schneider Orchestra és a David Berger Jazz Orchestra tagja. Pozanozott Billy Cobham, a WDR Big Band, a Village Vanguard Orchestra, a Duke Ellington Orchestra és Benny Golson mellett. 2003-ban a Thelonious Monk International Jazz Competition egyik döntőse volt. Ezidáig két szólólemezt jelentetett meg, az elsőt Lost Words címmel kvintett-, a másodikat pedig Edenderry címmel kvartett-formációban.

Obed Calvaire - dob

Miamiban született, iskolába a New World School of the Arts-ra, valamint a Manhattan School of Music-ra járt jazzdob szakon. Pályafutása során kísérte már az alábbi neves művészeket: Wynton Marsalis, Danilo Pérez, Eric Reed, Buster Williams. Tagja volt a Clayton Brothers Quintetnek, a Village Vanguard Orchestrának, a Mingus Big Bandnek, a Bob Mintzer Big Bandnek és a Steve Turre Sextetnek. Lizz Wright énekesnő oldalán fellépett a North Sea, a Vitoria és a Montreal jazz fesztiválokon.



Yuvisney Aguilar - ütőhangszerek

A Bona Bandbe mindig kell egy kommunista! :) A jelenlegi ütős San Luis-ban, Kubában látta meg a napvilágot. 6 éves korától foglalkoztatta a zene, 9 évesen már énekesként és gitárosként muzsikált egy híres helyi gyerek együttesben. Zeneiskolába a Pinar del Rio tartományba járt, az általa képvisel zenei stílusok közé tartozik a salza, a latin jazz, az ethno jazz, az afro-kubai folk, a funk, a pop és a rock. Yuvisney együtt játszott az alábbi előadókkal és formációkkal: Beatriz Luengo, Apolo Bass, Pablo Milanes, Carlos Maza, Miguel Nuñes, Claudia Nuñes, Arsis, Trébol, Miriela Mijares és Vocal Universo.



Topic-nyitónak szántam ezt a koncert-ajánlót! Írjátok meg kommentben, ha láttátok-hallottátok már a jelenlegi turnét Bonáékkal pl. Bécsben, Debrecenben vagy épp Budapesten! Osszátok meg a véleményeteket az új lemezről, az új zenekarról, a várakozásaitokról, vagy éppen arról, hogy mit olvastatok a Bonatology-n és mit láttatok a YouTube-on!

Kíváncsian várom a megjegyzéseiteket! :))