Richard Bona egy igazán eredeti figura. A világ egyik legjobb basszusgitárosa, fantasztikus torkú énekes és hihetetlen humorú előadó, aki imádja Magyarországot, no meg a gulyást. Az itthoni közönség iránti érzett szeretete 2004 nyarától datálódik, amikor az A38-on teljes teltház előtt eufórikus hangulatban fogadta a közönség, amikor együttesével a színpadra lépett. E lelkesedést meghálálva, rengeteg alkalommal lépett fel azóta az ország több városában, illetve Pat Metheny, Mike Stern, a Steps Ahead, Gerard Toto és Lokua Kanza, valamint Snétberger Ferenc oldalán. 2007-ben kedvenc hajóján rögzítette a Bona Makes You Sweat című anyagot, amelyet eredetileg DVD-felvételnek terveztek, majd végül audio CD formájában került világszerte a boltok polcaira. Bonát az előző napi debreceni koncertje után, 19. alkalommal, 2009. október 22-én a Millenáris Teátrumban köszönthettük a napokban megjelent, The Ten Shades Of Blues című lemezének bemutató turnéján, új zenekarral és új poénokkal felszerelkezve. Nézzük szépen sorban kronlógiailag, hogy mi is történt ezen az izgalmasnak ígérkező estén!



A háttérből Bona hangját meghallva este negyed 9-kor a közönség tapsolásba kezdett, miközben a Teátrumot szinte teljesen ellepte az Omega-koncertekre emlékeztető sűrű füstfelhő. A muzsikusok vidáman foglalták el helyeiket, s kezdtek bele egy sejtelmesen hangzó billentyű-basszusgitár-gitár-ének intróba. A rövid bevezetőt követően belecsaptak a már oly régen játszott Te Miseába, amely régen a Bonatology weboldal nyitó zenéje volt. Egy nyugis trombitaszólót és végig kellemes basszusfutamot hallhattunk a 2001-es Reverence című albumon szereplő nótában. Szünet nélkül következett az oly gyakran előadott Kalabancoro, amelyet kellemes gitár-sikálás, slap basszus és hangos dob jellemzett, és egy jól felpörgetett trombita-imprót is lelkesen díjazta a közönség. Ezen számok hangszerelései nagyjából megegyeztek az eddig megszokottakkal. Új elem volt azonban a Please Don’t Stop című sláger újszerű, zawinulos bevezetője, illetve a közönség-ijesztgetős, hangos részek, amelyek csak egy-egy hang erejéig tartottak. Az élő fúvósok nagyon-nagyot dobtak ezen szerzeményen, viszont az ének-keverés minősége sajnos közel sem volt annyira élvezhető, mint azt az A38-on már megszokhattunk. Az új bridge során a gitáros, Jean-Christophe Maillard frenetikus szólózást mutatott be, Hiram Bullocktól egészen Steve Vai-i magasságokig eljutva, mindezt ujjaival pengetve. Bona megköszönte, hogy immár „58. alkalommal” újra itt lehet velünk. A szokásosan poénosra sikerült bemutatás során Marshall Gilkes harsonás, Mike Rodriguez trombitás, Obed Calvaire dobos, ATN Stadwijk billentyűs és Jean-Christophe Maillard is rendesen megkapta a magáét. A folytatásban a friss nóták blokkja következett: „Most egy új számot fogtok hallani, amit még nem ismertek, egy olyan lemezről, ami még nincs meg nektek.”. Elsőként jött a Mbemba Mama című lassú tempójú, kellemes, visszafogott dal, amely nagyon szép billentyű- és basszusgitárszólót tartalmazott, seprűs dobbal és a fúvósok egész halkra fojtott szordínójával kísérve. A második meglepetés az „igazi indiánokkal” rögzített Shiva Manta volt, amelynek címe természetesen magyarul annyit jelent, hogy: „Shiva Mantra”. :) A keleties elemeket felvonultató kezdés után egy feszes és slágeres téma következett, ismétlődő indiai dallammal, amelyet a fúvósok adtak elő, egészen a befejezésig felfokozva azt. Sajnos a dob pergője szintén nagyon hangosan szólt. A hangmérnöknek, vagy Obednek kellett volna szólni, hogy egy kicsit fogja vissza magát. A Good Times véleményem szerint Bonához képest túlságosan is populáris szerzemény. Valószínűleg a Universal kiadó megrendelésére készülhetett, angol szöveggel. Richard a kezdés előtt még elmesélte, hogy: „Egyszer beleszagoltam egy Unicumba és majdnem szívinfarktust kaptam.”. Ebben a szerzeményben felbukkant a Miles Davis-féle muted trombita sound, valamint egy kis Santana-szerű gitárszóló is.



A folytatásban a főnök a fúvósokon viccelődött, ahogyan a következő nóta kezdését várták. Érthető volt a feszültségük, hiszen a Jaco Pastorius/Weather Report-blokk volt terítéken. Mike és Marshall hatalmasakat fújtak a kezdésnél egyszerre, majd külön-külön imprózva is. A kissé csalódott Etienne Stadwijk nem is volt a helyzet magaslatán, olyannyira elhappolták előle a lehetőségeket. A közel húszperces egyveleg a Birdland és a Black Market Zawinul-örökzöldeket is felelevenítette, igazán autentikus és alázatos megközelítéssel. A torzított, disszonáns gitár nagyon-nagyot ütött JCM jóvoltából. A nóta közben valaki felnyújtott a színpadra egy tálcányi gyümölcspálinkát. Bona természetesen csak az egyik, feltehetően vizet tartalmazó kis műanyag pohár tartamát itta meg. Nem úgy, mint Jean-Christophe, aki simán letolta az adagot, illetve később az összes többi zenekari tag is így tett. Mindezek ellenére, egyedül Bona játszotta el, hogy berúgott. Ezután egy teljesen új stand-up comedy előadás jött a világ aktuális hülyeségeiről. Az üzenet három részből állt: 1. Senki ne adassa be magának a H1N1 elleni vakcinát, mert az egész csak kamu, politika és a pénzünket akarják. 2. A NASA bombázni akarja a Holdat, hogy vizet találjon ott. „Nézzétek, nem vagyok egy nagyon intelligens ember, de ha vizet is találnak a Holdon, akkor hogyan hozzák le onnan? Astronaut motherfuckers...”. 3. A több százezer fényévnyire elküldött, idegeneknek címzett hangüzenetek értelmét és kivitelezhetőségét firtatta. A kabaré után egy csodálatos duett következett JCM és Bona előadásában. Jeac-Christophe akusztikus gitáron flamenco-futamokat játszott, míg Bona portugál nyelven énekelt egy eddig ismeretlen dalt. Tényleg gyönyörű volt! A kivételes tehetségű gitáros éppúgy játszik funk, jazz, rock vagy latin stílusokban, egészen egyedi soundokon és megközelítéssel, akárcsak pl. Dean Brown. Bona ekkor egyedül maradt a színpadon és Nagy-Magyarországot emlegetve egy 6000 éves magyar dalt énekelt el elsőként. ATN közben beszaladt a színpadra, hogy kikapcsoljon egy zavaró hangú ventilátort, s közben rászólt a főnökére, hogy megy az idő, húzzon bele. Bona egyetlen hangot adott meg a közönségnek, hogy azt kitartva adjuk alá az alapot. A végeredmény felemelő lett, s neki is nagyon tetszett, hogy a rajongók így hozzájárultak a produkcióhoz. Ezek után egy 3000 éves nóta következett, amely nem volt más, mint az idén májusban Snétberger Ferenccel előadott Kis kece lányom. A szöveget Bona fejből már nem tudta pontosan, de ez nem jelenthetett gondot a számára, hiszen a közönség szintén beszállt az éneklésbe. A modern magyar dalnak egy looper rögtönzés bizonyult: „Ami sikerül az sikerül, ami nem az nem. Erről szól az egész zene... Én tisztelem a Holdat! A NASA bekaphatja!” :) Ezúttal nem romlott el a szerkezet, real-time rögzítette amit énekelt, majd visszajátszotta saját hangját, több sávot feljátszva. A kezdeti tanácstalanság végül egy komplett Bona-együttest eredményezett, hangulatos afrikai énekkel, ütősökkel, bőgővel, csettintéssel stb. Szuper volt és egyáltalán nem a megszokott séma!



A szokásosnak mondható, befejező blokk előtt Bonayuma sérelmezte, hogy mindenki ül és senki sem áll fel táncolni. „Nem az irodában vagytok, vagy nem Oroszországban. Ott ülnek így az emberek!”. A Tikiről jött az O Sen Sen Sen, amely az élő rezes bandával igazán nagyszerűen szólt. Az ütős jelenléte viszont itt nagyon hiányzott a füleimnek. A közönség énekeltetése után jött a funky ritmusra és slap bass-re alapuló Djombwe a Scenes From My Life-ról, amely a hangulatot még tovább fokozta. A korábbiaknak megfelelően Stevie Wonder I Wish, illetve a Steps Ahead-alapító Mike Manieri Trains című nótája is felcsendült a szerzeménybe ágyazva. Obed Calvaire szólója során egyértelművé vált, hogy egy rendkívül magabiztos és tehetséges dobossal van dolgunk. A New Band a visszatapsolást követően ráadásként a Te Dikalot játszotta el. Mielőtt még belekezdtek volna, Richard mindenkit előre hívott salsázni. A hangulat tényleg a tetőfokára hágott, olyannyira, hogy váratlanul a nézők közül egy afrikai srác felpattant a színpadra, hogy lejtsen egy rövid táncot.

Richard Bona karrierjét immár tíz éve követem figyelemmel. Véleményem szerint, ezzel a kétórás koncerttel bebizonyította, hogy igenis képes a megújulásra, mind a zenét, mind a zenekarját, mind pedig a poénjait illetően. Összességben kellemes meglepetést okozott, s a hazai közönség iránti tiszteletével, szeretetével és nyitottságával minden bizonnyal ismét nyert jó néhány újabb rajongót magának. Látványosan mutatta meg az új együttese - javarészt rasztahajú - tagjainak, hogy mi vagyunk a legjobb közönség a világon. Hiányzott az egészből azonban valami, amit a beszámolóm bevezetőjében említettem: az a bizonyos A38-feeling. Szívből remélem, legközelebb viszont láthatjuk őt a hajón is, akár több koncertet lenyomva egymás után, ahogyan arra korábban már sor került. Hiszen Bonából soha nem elég! Csakúgy, mint gulyásból.



A banda:

Richard Bona – basszusgitár & ének
Jean-Christophe Maillard – gitár & háttérvokál
Etienne Stadwijk – billentyűk & háttérvokál
Michael Rodriguez – trombita
Marshall Gilkes – harsona
Obed Calvaire – dob

A repertoár:

1. Intro
2. Te Misea
3. Kalabancoro
4. Please Don't Stop
5. Mbemba Mama
6. Shiva Mantra
7. Good Times
8. Liberty City / Birdland / Black Market
9. Bona-Maillard Duet
10. Old Hungarian Song
11. Kis kece lányom
12. Looper Improvisation
13. O Sen Sen Sen
14. Djombwe / I Wish / Trains
Ráadás:
15. Te Dikalo

A fotóalbum lapozásához használd a jobb és bal nyilakat!



Fotók: © Nagy Attila János