GregJazzBlog

„Debrecenbe kéne menni...” - szól az ismert népdal. Szokás szerint, ilyenkor télen ismét elutaztam a cívisvárosba, hogy a Kölcsey Központban az igazi jazz muzsikának hódoljak. 2007 végén Chris Botti, 2008 végén a Mike Stern Band, 2009. november 8-án pedig a Branford Marsalis Quartet adott hihetetlen koncertet. Aki szereti ezt az irányzatot, az biztosan hallott már a New Orleans-i Marsalis-családról, s a legidősebb fiúról, a szaxofonos Branfordról. A jövőre 50 éves, háromszoros Grammy-díjas muzsikus/szerző/ zenekarvezető a post bop generáció egyik legkiemelkedőbb tagja. Art Blakey, Lionel Hampton, Clark Terry, Dizzy Gillespie, Miles Davis és Herbie Hancock együttesei után szólókarrierbe kezdett, megalkotva saját zenekarát, miközben más zenei stílusok felé is kacsingatott. A '80-as évek közepétől együtt dolgozott Stinggel, majd Jay Leno show-jának zenekarában töltött be vezető szerepet, világhírnevet szerezve magának mindkét projekttel. Buckshot LeFonque hip-hop formációjával is sikereket ért el, amelyhez olyan neveket gyűjtött maga köré, mint Roy Hargrove, Mino Cinelu, Frank McComb, Darryl Jones és Victor Wooten. Mindezen kívül a klasszikus zene területén is fel-fel bukkant, hasonlóan öccséhez, a trombitás Wynton Marsalis-hoz.



A Branford Marsalis Quartetben a '90-es évek végén a detroiti bőgős Robert Hurst helyét a Los Angeles-i Eric Reeves vette át, aki korábban Betty Carterrel is turnézott. Az 1998-ban elhunyt briliáns zongorista, Kenny Kirkland utódja az olasz-amerikai Joey Calderazzo lett, aki előtte Michael Breckernél és Bob Bergnél is bizonyított. A zenekar eddigi motorja, a dobos Jeff „Tain” Watts az idén szállt ki Branford kvartettjéből, akinek helyét - nem kis meglepetésre - a Berklee első éves növendéke, a mindössze 18 éves Justin Faulkner töltötte be. A banda új lemezének, a Metamorphosen megjelenése apropójából turnézott Európában, s így jutottak el - más hazai koncerthelyszínt nem is érintve - Debrecenbe. A BMQ, azaz a Branford Marsalis Quartet legújabb formációját teltház és fantasztikusan lelkes közönség fogadta az ország egyik legnagyszerűbb koncerttermében. A kvartett tagjai lazán és magabiztosan lépdeltek ki a színpadra, s tisztán hallható volt, hogy valamiért „Oh, my God!” felkiáltások kíséretében tették mindezt. Egy rövid „Köszönöm!” után a főnök már az elején bemutatta a tagokat, s bele is vágtak új anyaguk nyitányába, a The Return Of The Jitney Man című hard bop nótába, amelyet még az előző dobos, Watts írt (a lemezen is még ő játszik végig). A leírhatatlanul dinamikus kezdet őrült jazzben bontakozott ki, olyan tenor-ugrálással, amelyhez nagy lélek és óriási tüdő kell. Calderazzo zongora-részei is elég vadak voltak, az újonc dobos pedig azonnal elnyerte a hallgatóság tiszteletét, hiszen gyakorlatilag végig szólózott a kb. 10 perces számban, nem is akárhogyan! A második nóta Thelonious Monk Teo című mókás szerzeménye volt, amelybe a muzsikusok többször ügyesen beleszőtték az 1930-as George Gershwin-szerzemény, az I Got Rhythm témáját. A zongorista kellően elborult szólókkal igyekezett fokozni a hangulatot, míg a nagybőgős egy egyedi felfogású és visszafogott walking bass-t adott elő szóló gyanánt. A harmadik dal egy csodaszép Calderazzo-ballada volt, szintén a friss albumról, a The Blossom Of Parting. Marsalis tenorszaxofonját lecserélte szopránra, mely tényleg gyönyörűen szólt. A fokozás és az érzéki játék mintapéldánya volt ez a kompozíció, klasszikus zongorabetéttel kiegészítve. Örültem volna, ha az egyik mögöttem ülő, faragatlan nézőnek nem szólal meg kétszer is a mobiltelefonja közben...



Branford nem volt a szavak embere, inkább folyamatosan, egymás után játszották a jobbnál-jobb dalokat. A folytatásban jött az In The Crease, tipikusnak mondható BMQ-szám a 2000-ben megjelent Contemporary Jazz című albumról. Emlékezetes volt benne a perka-hatású dobszóló, a zongi-impró és a latinos feelingű rész. A nóta végén, mintha Steepnél megakadt volna a lemez, s percekig ugyanazt a négy hangot fújta, miközben Faulkner csaknem szétverte a szerkóját. A rajongók részéről óriási taps volt a jutalom mindezért a nem mindennapi produkcióért. Ötödikként következett a Sir Roderick, The Aloof érdekes szerzemény a Braggtown CD-ről, amelynél kezdetben szintén a szopránszaxofon kapta a főszerepet. A darab lassan és dallamosan indult, majd bővelkedett a free elemekben, s a Bartók-szerű hatásokban. Marsalis illedelmesen a háttérbe húzódott, míg a trió csaknem lebontotta a koncerttermet. Érdekes volt hallgatni, hogy a tagok egymást bekiabálásokkal lelkesítették közben. A zenekarvezető később ismét becsatlakozott Selmerjével, kellően elvont előadásmóddal. A nóta vége olyan volt, mint amikor elül a nagy vihar... Az utóbbi két kompozíció egyébként 2007 tavaszán Budapesten is felcsendült e kvartett részéről.



Egy újabb Monk-szám, ezúttal a rettentő gyors 52nd Street Theme került terítékre, melyet korábban Joe Lovano is előszeretettel dolgozott fel. A kis Joey egy óriási zongoraszólót nyomott le, már-már ragtime-ba hajló stílusvilággal. Eric kellemes és dinamikus bőgő-futammal, Justin pedig egy újabb őrületes dobszólóval kápráztatta el a nagyérdeműt. A hamisítatlan bebop után vastaps, majd az első ráadás következett. Ez nem volt más, mint a Gloomy Sunday, azaz a Szomorú vasárnap Branford Marsalis Eternal című CD-jéről. Az 1933-ban Seress Rezső által írt szerzeményt később rengeteg sztár dolgozta fel, többek között Billie Holiday, Sarah Vaughan, Genesis, Ray Charles, Elvis Costello, Sinéad O'Connor, Marc Almond, Björk és a Kronos Quartet. A híres magyar dal azért vált hírhedtté, mert állítólag a hatására világszerte számos ember vetett véget életének. Marsalis-ék csodás verzióban adták elő a hazai közönségnek a nótát, amelyet lassú, dörmögő bass és szép zongora-rész jellemzett, közben a 'Round Midnight akkordjait frappánsan belecsempészve. Különösen gyönyörűnek bizonyult a bridge-rész... A hangulatot feloldva a St. Louis Blues-zal zárta a koncertet, amely egy igazi örömzene 1914-ből William Christopher Handy szerzőtől. Branford szopránja mintegy klarinétként szólalt meg, s felidézte a régi idők korát. Óriási taps és füttykoncert hozta a művészek tudtára, hogy egy újabb felejthetetlen estét szereztek minden jelenlévőnek, hihetetlenül változatos és professzionális muzsikával. A fellépés után lehetősége nyílt a rajongók maroknyi elszánt tagjának odaférkőznie a zenekarhoz a színfalak mögött. Branford igazi úriember volt, sokakkal beszélgetett, mindenfélét dedikált, közösen fényképezkedett, sőt az egyik újságíró kollégának még a teljes setlistet is leírta egy cetlire. Így ez a vasárnap Debrecenben végül egyáltalán nem volt szomorú.



A banda:

Branford Marsalis - tenor & szoprán szaxofon
Joey Calderazzo - zongora
Eric Revis - nagybőgő
Justin Faulkner - dob

A repertoár:

1. The Return Of The Jitney Man
2. Teo
3. The Blossom Of Parting
4. In The Crease
5. Sir Roderick, The Aloof
6. 52nd Street Theme
Ráadások:
7. Gloomy Sunday
8. St. Louis Blues



Fotók: © Greg

Az elmúlt hónapban a kedvenc Sting-albumotokra szavazhattatok itt a GJB-n. Személy szerint több, mint 20 éve rajongok az egykori Police-frontember zenéjéért, és azt kell, hogy mondjam, számomra is nagyon felvállalható sorrend alakult ki végeredményként. Köszönöm a szavazatokat! Ki ne ismerné - még akár a nem Sting-rajongók is - a nyertes Ten Summoner's Tales lemez dalait? A felvételek 1992 júniusa és decembere között készültek Sting középkori kastélyában, a Wiltshire-i Lake House-ban, ahol minden idők az egyik legerősebb Sting-kvartettje jött össze (Sting, Dominic Miller, David Sancious és Vinnie Colaiuta), további vendégművészek közreműködésével. 1993 márciusában ez volt életem első CD-je (amerikai kiadvány), s talán azóta is ezt a lemezt hallgattam meg a legtöbbször... Optimista, pozitív, lendületes, a zenét és a szöveget tekintve is rendkívül igényes anyag ez, amely a legkülönbözőbb történeteket meséli el. Talán ez Gordon Sumner egyik legkomplexebb lemeze, az az „igazi stinges feeling”. A kiadványt négy Grammy-díjra jelölték, amelyből kettőt el is nyert, s a szakmai berkeken kívül igazi kereskedelmi sikert is aratott, hiszen csak az USA-ban 3 millió példány fogyott belőle, a 12 dalból 7 kislemezen is megjelent. Reneszánsz hatású borítója és belső fotói már-már klasszikusnak számítanak.

Colaiuta dinamikus dobolása, Miller ügyes riffjei, Sancious brilliáns zongorakísérete és őrületes orgonaszólói mellett Sting fantasztikusan biztosítja basszusgitárjával a megbízható alapot, énekhangjával pedig a változatos melódiát. Az If I Ever Lose My Faith In You vallomásából világsláger lett, a Love Is Stronger Than Justice Sting első utazása a country stílusában, zseniális és cinikus dalszöveggel kombinálva. A Fields Of Gold ballada a természetből meríti a hasonlatot, s milliók kedvencévé vált, a Heavy Cloud No Rain egy újabb humoros alkotás. A She's Too Good For Me az önkritika csimborasszója, a 7/8-ban íródott Seven Days újfent egy poénokkal teli, mellesleg tökéletesen megkomponált nóta. A Saint Augustine In Hell egy pokoli jó szerzemény, míg a Michael Kamen, Eric Clapton és Sting által közösen írt It's Probably Me a Halálos fegyver 3. főcímdala volt (a lemezen Stingék verziója hallható Clapton és Sanborn nélkül). Az Everybody Laughed But You egy kevésbé ismert Sting-szám, de a gitáros Dominic Miller ötletére épülő Shape Of My Heart (Leon a profi filmzene) óriási sikert és számos feldolgozást megélt remekmű. A Something The Boy Said egy depressziós-vízióról szóló, szép ívvel és fokozással élő alkotás, az utolsó track, a Nothing 'Bout Me pedig az angol művész talán egyik legkönnyedebb nótája. Egyszerűen nem tudom megunni ezt a lemezt, amelyen a dalok sorrendjét is sikerült hihetetlen érzékkel eltalálni!

Meglátásom szerint Sting minden páratlan számú pop stúdióalbuma némileg egysíkúbb, negatívabb és szürkébb képet fest elénk (1. The Dream Of The Blue Turtles, 3. The Soul Cages, 5. Mercury Falling, 7. Sacred Love), szemben a páros számúakkal, amelyek telis-tele vannak változatossággal, pozitív energiával és óriási slágerekkel (2. ...Nothing Like The Sun, 4. Ten Summoner's Tales, 6. Brand New Day). Nos, éppen ezért is várom már annyira a következő szokásos (nem lantos vagy téliesített!) szólólemezét, mert az lesz sorrendben a nyolcadik. Szép, páros szám! És ráadásul ugyanez a híres kvartett mostanában ismét együtt próbál... :))

Hamarosan újra itt a karácsony! Vajon milyen ajándékot vásároljunk jazz-őrült párunknak, rokonunknak, barátunknak, ismerősünknek? Az alábbi egy tucat friss CD ehhez nyújt segítséget, mert a maga nemében mind-mind nagyszerű alkotás! Jó válogatást kívánok!

Előadó(k): Ahmad Jamal
Cím: A Quiet Time
Kiadó: Dreyfus
Megjelenés: 2009.10.20.
Komment: Miles Davis kedvenc zongoristájának legújabb alkotása, aki jövőre tölti be a 80-at
Link: http://www.amazon.com

Előadó(k): Bill Evans
Cím: Vans Joint
Kiadó: Zyx Music
Megjelenés: 2009.09.29.
Komment: A neves funk/fusion szaxofonos élő albuma a WDR Big Banddel
Link: http://www.amazon.com

Előadó(k): Gary Peacock & Marc Copland
Cím: Insight
Kiadó: Pirouet Records
Megjelenés: 2009.09.29.
Komment: Keith Jarrett nagybőgőse és egy szintén pennsylvaniai zongorista duett-lemeze
Link: http://www.amazon.com

Előadó(k): Jamie Cullum
Cím: The Pursuit
Kiadó: Verve Forecast
Megjelenés: 2010.03.02.
Komment: A brit fenegyerek énekes/zongorista soron következő nagylemeze 
Link: http://www.amazon.com

Előadó(k): Keith Jarrett
Cím: Paris/London: Testament (3 CD)
Kiadó: ECM Records
Megjelenés: 2009.10.06.
Komment: Jarrett 3 lemezes koncert-albuma Párizsból és Londonból, 160 perc hosszúságban
Link: http://www.amazon.com

Előadó(k): Living Colour
Cím: The Chair In The Doorway
Kiadó: Megaforce Records
Megjelenés: 2009.09.15.
Komment: Az afroamerikai funk-metal banda aktuális őrülete egyenesen New Yorkból
Link: http://www.amazon.com

Előadó(k): Michael Bublé
Cím: Crazy Love
Kiadó: Reprise Records
Megjelenés: 2009.10.09.
Komment: Az ügyeletes szívtipró szerelmes CD-je 2 saját nótával és 11 standarddel
Link: http://www.amazon.com

Előadó(k): Norah Jones
Cím: The Fall
Kiadó: Blue Note Records
Megjelenés: 2009.11.17.
Komment: Ravi Shankhar lányának rockos albuma, amelyen saját éneklését gitáron kíséri
Link: http://www.amazon.com

Előadó(k): Steve Vai
Cím: Where The Wild Things Are
Kiadó: Favored Nations
Megjelenés: 2009.09.29.
Komment: Minden idők egyik legjobb rock gitárosának koncertje Minneapolis-ból
Link: http://www.amazon.com

Előadó(k): The Manhattan Transfer
Cím: The Chick Corea Songbook
Kiadó: Four Quarters Ent
Megjelenés: 2009.09.29.
Komment: A 40 éve alakult vokál csapat Chick Corea feldolgozásai
Link: http://www.amazon.com

Előadó(k): Tomasz Stańko Quintet
Cím: Dark Eyes
Kiadó: ECM Records
Megjelenés: 2010.03.30.
Komment: A fantasztikus lengyel trombitás kvintett CD-je az ECM-től
Link: http://www.amazon.com

Előadó(k): Wynton Marsalis
Cím: Christmas Jazz Jam
Kiadó: Somerset Entertainment
Megjelenés: 2009.10.12.
Komment: A Marsalis-család trombitásának karácsonyi meglepetés lemeze
Link: http://www.amazon.com

Nos, Te melyik CD-t szeretnéd látni leginkább a fa alatt? :))

A szavazataitok alapján, a külföldön is sikereket elért magyar jazz muzsikusok közül a néhai Szabó Gábor lett a győztes. Szabó 1936-ban született Budapesten, 14 éves korában karácsonyra kapott egy gitárt, amin el is kezdett lelkesen gyakorolni. Gitártanárhoz mindössze 3 hétig járt, így autodidakta módon sajátított el mindent. A Szabad Európa rádiót hallgatva lett a példaképe a legendás Les Paul. Az '50-es évek elején leginkább bárokban és szállodákban lépett fel, többek között a pesti Astoria Szálló éttermében is, s közben már több hazai formáció tagja volt. 1956-ban családjával először Ausztriába, majd az USA-ba, New Jersey-be vándorolt ki, ahol a menekülttáborban Rávay Géza gitárossal és Kabók Lajos bőgőssel megalapította a Three Strings nevű együttest. Eközben egy légibázis portásaként dolgozott, ahol volt ideje a gyakorlásra, s közben elég pénzt tudott gyűjteni ahhoz, hogy 1958-ban beiratkozzon a bostoni Berklee School of Music-ra. Játékstílusában a jazz mellett ugyanúgy megtalálható volt a magyar népzene, az ír és a skót folk, a blues, valamint a country is. Szabó ezekben az években az International Youth Band tagja volt, amely fellépett a Newport-i Jazz Fesztiválon, ahol Louis Armstrongot kísérték. A Berklee-ben töltött évek alatt ismerte meg Chick Coreát, Charles Lloydot és Sadao Watanabét. Tanulmányai befejezése után 1961-ben csatlakozott Chico Hamilton dobos kvintettjéhez. Vele közösen vették fel az El Chico című albumot. 1964-től Charles Lloydnál folytatta karrierjét, a fantasztikus Tony Williams és a zseniális Ron Carter oldalán. Ugyanebben az esztendőben a DownBeat magazin az év legjobb új gitárosának választotta, megosztva az első helyet egy honfitársával, a szintén gitáros Zoller Attilával. A következő évtől Gary McFarland vibrafonos zenekarához igazolt, akivel maradandó alkotásokat rögzített. 1965-ben magalakította saját együttesét, s első három önálló albumát ugyanabban az évben, 1966-ban eredetileg az Impulse! jelentette meg: Gypsy '66, Spellbinder, Jazz Raga.

Szabó Gábor hazai, európai, de amerikai viszonylatban is szinte hihetetlennek tűnő dolgokat ért el rövidnek mondható pályafutása során. Gypsy Queen című szerzeményét először a Fleetwood Mac, majd Carlos Santana dolgozta fel (Black Magic Woman). A californiai Monterey Jazz Fesztiválon olyan művészek társaságában lépett fel, mint Jimi Hendrix, B. B. King, Dizzy Gillespie és Janis Joplin. Lena Horne zenekarával, Harry Balfontével kiegészülve koncertet adott a Las Vegas-i Caesars Palace-ban. Közös lemezen muzsikált Jack DeJohnette-tel, Billy Cobhammel, Bob James-szel és Paulinho DaCostával is. 1971-ben Bobby Womackkel közösen komponálták a Breezin' című slágert, amely később George Benson-által vált ismertté és hatalmas sikerré. Az eredeti változat Szabó Hollywoodban készített High Contrast című lemezén hallható, melynek producere a világhírű Tommy LiPuma volt.



A kritkusok szerint az egyik legjobb albuma az 1968-as Dreams, amelyen szintén varázslatos tehetséggel elegyítette a különböző zenei stílusokat. A magyar motívumokat összehozta a cigányzenével, s latin ritmusokkal egészítette ki mindezt, majd később a funkkal kacérkodott. Az album egy Kodály-kompozíciót is tartalmaz. Szabó a korát jóval meghaladva egyfajta ethno-jazz stílust alkotott, ha úgy tetszik, a world music elődjét. Elektromos és akusztikus gitáron is játszott, szinte azonnal felismerhető sounddal és fájdalmas líraisággal. 1974-ben a gitáros Magyarországra látogatott, s egyik fellépéséről TV-felvétel készült, amelyen együtt játszott Kovács Katival, Pege Aladárral, Másik Jánossal, Kőszegi Imrével és Dely Istvánnal. Későbbi szólóalbumai már saját kiadójának égisze, a Skye alatt jelentek meg. 1978-ban tért ismét haza, amikor Babos Gyula, Másik János, Lerch István, Dandó Péter, Sípos Endre és Kőszegi Imre oldalán, magyar kollégáival és barátaival adott elő felejthetetlen örömzenét.

1979-re egészségi állapota megromlott, alkohol- és kábítószer-függősége egyre nagyobb mértéket öltött. Amerikai kórházi kezelése sikertelen volt, összeütközésbe került, majd persekedett a szcientológusokkal, Chick Coreával folytatott lemezfelvételei félbeszakadtak. A Femme Fatale végül a Hungaroton gondozásában jelent meg 1981-ben. Több mint 20 lemez után ez volt az első és egyben utolsó album, amely hazánkban az ő neve alatt jelent meg. Szabó Gábor egy soha meg nem értett, negatív beállítottságú embernek jellemzet önmagát. Ekkor még nem tudhatta, hogy egy egész ország és egy egész zenei műfaj meghatározó szereplői lesznek rá büszkék. Többek között Chick Corea, Pat Metheny, Larry Coryell, Carlos Santana emítik őt mind a mai napig úgy, mint egyik nagy példaképüket. Szabó 1982-ben a László Kórházban hunyt el máj- és veseetelégtelenség következtében, 46 éves korában. A kivételes művészt Budapesten, a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra.

Dominic Miller angol gitáros, Sting első számú kísérőzenésze. 20 éve zenélnek együtt és közeli barátok. Ahogyan az egykori Police-frontember fogalmaz, Dominic az ő „jobb keze és bal keze”. Az Argentínában született hatgyermekes muzsikus viszont kettős karriert űz. Egyrészt várja őt a rivaldafény és a rengeteg színültig megtelt stadion, másrészt egy szál akusztikus gitárral, kifinomult líraiságával és fanyar humorával egy maroknyi közönséget is képes elvarázsolni. Egy öt évvel ezelőtt elkezdett beszélgetést sikerült most folytatnom Dommal. Mi történt vele 2004 óta? Milyen lett szerinte Sting legújabb albuma? Mik a tervei a jövőre nézve? Mi a véleménye a mai zeneiparról? Mit üzen a kezdő magyar zenészeknek? Hogyan látja kortárs kollégáit? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre kerestem nála a választ, és azt hiszem mindenre meg is kaptam.



Greg: 2004 júniusában a Sacred Love turné keretében Budapesten léptél fel Stinggel, úgy nagyjából 500 ezer ember előtt. A show-t egyébként egy mobilszolgáltató cég szponzorálta. Játszottál előtte vagy utána ekkora közönségnek?

Dom: Igen, egyszer adtunk egy koncertet Lengyelországban, ahol hasonló számú néző gyűlt össze. Bár nem hiszem, hogy lettek volna ennyien. Talán az általad említett fellépés volt a legnagyobb. Elég ritka ilyen hatalmas tömeg előtt játszani, de voltak azóta is hasonlóan nagy show-k, például Quebec City-ben 200 ezer ember előtt. Igazából 5000 felett már ugyanolyan érzés...

Greg: Afelett már igazából nincs különbség?

Dom: Tulajdonképpen nincs, mert nem látod az embereket. Viszont az érzés az nagyszerű. Számomra a közönség mérete nem nagyon számít, mert mindegy, hogy 10 vagy 10 ezer a nézőszám, a legjobbat akarom kihozni magamból.

Greg: Két évvel később, 2006-ban a Broken Music turnén szerepeltél Stinggel, milyen koncepció volt emögött?

Dom: A Sacred Love turné végére Sting és a zenekar egyaránt úgy érezte, hogy túlságosan sok volt már ez a produkció. Sok volt ebből a zenéből. Korlátozta már a kreativitásunkat. Éppen ezért úgy döntöttük, hogy lebontunk mindent és újra elkezdjük felépíteni az alapoktól kezdve, úgymint gitár, dob és basszusgitár.

Greg: Ez már egyfajta Police-os dolog volt, nem?

Dom: Nem igazán. Bár most így visszagondolva, valószínűleg igen. De nem hiszem, hogy Sting akkor tudatosan így tekintett volna erre. Talán inkább azt gondolta, hogy milyen jó dolog ez, s mindössze négy ember kell hozzá. Egy nagyszerű felfedezés volt ez, jó móka, és tényleg élveztem én is.

Greg: És ebben az időszakban új tagok is érkeztek hozzátok...

Dom: Igen. Shane Fontayne is gitározott, majd miután ő kilépett, Lyle Workman került a helyére. Szóval, csak két gitár volt és nem voltak billentyűs hangszerek. Nagyszerű volt! Számomra ez volt az ideális zenei megoldás. Mivel a muzsika igen kifinomult, kezdetben Sting aggódott, hogy billentyűs nélkül nem működik majd a dolog. „Persze, hogy működni fog!” – mondtam neki. Jó zenészekkel menni fog, akik fogékonyak az ilyen muzsikára. A gitár nagyon változatos hangszer. Azonban azt hiszem, hogy a billentyűs hangszerek csak a stúdióban szólnak igazán jól, élőben nem annyira. Kivéve természetesen a zongorát, ami koncerteken is mindig nagyszerű. De azok a menő hangszínek nem annyira jók élőben, egyszerűen nem ugyanolyanok. Kivéve, ha nem Herbie Hancocknak vagy Chick Coreának hívnak. Szóval, mindez egy remek lehetőségnek ígérkezett, és meg is ragadtuk azt.

Greg: És ha jól emlékszem, pár új dobosotok is volt...

Dom: Igen. Abe Laboriel, Jr., majd a fantasztikus Josh Freese is játszott velünk a Nine Inch Nails-ből. Nagyszerű dobos! Szerencsések voltunk, hogy a legjobbakkal játszhattunk. Remélem lesz még ilyen!

Greg: Ezután a budapesti koncert után tartottál egy szabadtéri after party-t is a Duna-parton.

Dom: Igen, így van!

Greg: Fantasztikus válogatás volt a szóló munkáidból, vendégművészek közreműködésével, Mike Linduppal és Lyle Workmannel.

Dom: Tényleg, emlékszem! Akkoriban a nagy koncertek után csináltam néhány szóló show-t, jó kis kontraszt volt. És most ismét visszatértem, örülök neki, mert sok idő eltelt azóta.

Greg: Ezek után megjelent az ötödik albumod, a Fourth Wall...

Dom: Igen, kijött a Fourth Wall, de nem váltotta meg a világot. Ezt a lemezt csak azért készítettem, mert muszáj volt kijönnöm vele. Jó szórakozásnak és kellemes tapasztalatnak bizonyult. Akkor épp ott tartottam, viszont ahol most vagyok, az már egy másik tér. Lassú folyamat volt a Fourth Wall felvétele. Valamikor gyorsan megy a dolog, valamikor meg lassan.

Greg: Hogyan hasonlítanád össze a Fourth Wallt a korábbi lemezeiddel?

Dom: Szerintem jobb lett, mivel ez a legutóbbi. Mindig így gondolom. De most, hogy már távolabb érzem magamtól, azt hiszem más mint a többi. Aztán így néhány év elteltével mégis hasonlónak látom, és nem különbözik annyira az eddigiektől. A kompozíciókat tekintve ugyanabból építkezik, talán a szerkezet vagy a folyamat kissé eltérő volt. Végül is, nem jobb vagy rosszabb, mint a régebbi lemezeim.



Greg: Ezek után jó néhány hónapot töltöttél külön Stingtől, mivel ő Edin Karamazovval a Songs From The Labyrinth-re, majd a kétéves Police-újraegyesülésre koncentrált. Hogyan alakult a karriered ekkor?

Dom: Nos, rengeteg emberrel dolgoztam együtt, s ez nagyszerű lehetőségnek bizonyult számomra. Kezdetben nehéz volt, mert újra fel kellett fedeznem önmagam. Sokan gondolják úgy, mivel együtt játszom Stinggel vagy más nagy névvel, akkor minden a legnagyobb rendben, és mindenki csak velem akar zenélni. De ez nem így van. Sőt, akár az ellenkezője is igaz lehet! Olyan színésznek néznek, aki csakis egyfajta szerepet képes eljátszani. Elég nehéz volt és sok ideig tartott mire megtaláltam a helyem a közösségben. Most már benne vagyok! Azóta újra együtt dolgozom Stinggel, de sokkal jobb a helyzetem, mivel megtaláltam önmagam. Közösen játszottam Sarah Jane Morris-szal, Yaron Hermannal, és rengeteg stúdiófelvételt vállaltam. Sok ajtó megnyílt előttem. És ez jó Stingnek is, mivel rengeteg új tapasztalattal tértem vissza hozzá, gazdagabbá váltam mint muzsikus. Na, nem anyagi értelemben... hanem lélekben. És ez jó érzés! Áldásos volt a számomra, hogy két évig távol voltam, mert így erősebben tértem vissza.

Greg: Eközben azért követted Sting egyéb projektjeit?

Dom: Nem igazán.

Greg: Voltál mondjuk Police-koncerten?

Dom: Igen, azon voltam! Szép volt, jó volt. Azért mentem el, mert Sting a barátom. Sosem voltam Police-fan, bár tetszett amit csináltak, de nem voltam a rajongójuk. Viszont Sting meghívott rá, mint barát és testvér, így elmentem. Tetszett!

Greg: Közben találkoztál és készítettél is egy közös albumot az amerikai billentyűssel, Peter Katerrel. Hogyan jött létre ez a projekt?

Dom: Peter Kater zongorista és filmzeneszerző egy személyben. Meghívott Los Angeles-be, hogy egy film projekten dolgozzunk együtt. Egy animációs mozihoz gitároztam, amely még nem jelent meg azóta. Jóban lettünk, megtetszett a muzsikája és egyszer rákérdeztem, hogy miért nem készítünk egy albumot közösen. Azt hitte, hogy csak viccelek. Aztán persze ő is nagyszerű ötletnek tartotta, így pár hónap múlva visszatértem L.A.-be, és felvettük az anyagot, az In A Dreamet. Mindez nagyon gyorsan történt, egy hét leforgása alatt komponáltuk és rögzítettük a lemezt.

Greg: Megünnepeltétek már Stinggel a barátságotok 20. évfordulóját?

Dom: Novemberben lesz 20 éve, hogy először találkoztunk. De valószínűleg nem ünnepelünk majd, mert nem vagyunk túl szentimentálisak...

Greg: Mit tudnál mesélni nekünk Sting új lemezéről, az If On A Winter’s Night...-ról?

Dom: Ez egy igazán érdekes album, nagyon szeretem! Szerintem egyfajta folytatása a korábbi lantos lemeznek, de mégsem ugyanolyan. A Deutsche Grammophon adta ki ezt is. Amikor belekezdtünk ebbe a projektbe, valójában olyan dalokat válogattunk össze, amelyek a telet ünneplik, leginkább klasszikus oldalról. De amikor a többi zenész csatlakozott hozzánk, segítettek minket az iránymutatásban. Olyan folk muzsikusok szerepelnek rajta, mint Kathryn Tickell, Mary Macmaster és további nagyon jó népzenészek Észak-Angliából és Skóciából. Így az album inkább ebbe az irányba kanyarodott el. Más lett a végeredmény, mint amilyennek kezdetben terveztük, de azt hiszem nagyszerű lett. Maradtak benne azért komolyzenei elemek, mint Henry Purcell nagyszerű és mély muzsikája. Egy nagyon érdekes projektnek bizonyult, bár nem gondolom, hogy népszerű poplemez lesz belőle. De azt hiszem, ez Stinget egyáltalán nem érdekli. Igazi kihívás volt. Adtunk egy koncertet a Durham katedrálisban nemrég, amely egy óriási dolog volt és rengeteg munkába telt.

Greg: Ez volt az, amelyről DVD-felvétel is készült?

Dom: Igen, DVD lesz belőle hamarosan.

Greg: Van kedvenc szerzeményed erről az albumról?

Dom: Talán a Henry Purcell-darab, a Cold Song. Igazán tetszik, nagyon mély muzsika.

Greg: Terveztek világkörüli turnét ezzel a zenei anyaggal?

Dom: Nem, biztosan nem. Néhány koncert lesz csak. Egy Párizsban, egy Németországban, egy New Yorkban, és tartottunk már egyet Angliában. Ha minden jól megy és nagy lesz az érdeklődés, akkor talán lesz még több is. De ez egy nagyon nagy produkció, rengeteg muzsikussal és sok minden mással. És mivel kisebb közönség előtt lépünk fel, a logisztika miatt nem igazán lehetséges, hogy ezt sok helyen megtegyük.

Greg: Van valamilyen híred vagy pletykád egy szokásosnak mondható, következő Sting stúdió albumról?

Dom: Sting mindig mesél egy újabb stúdió albumról, de nem kezdtünk bele még semmibe ezzel kapcsolatban. Van már néhány ötlet, voltam párszor a házában is emiatt, de igazából nem kezdődött el még semmi. Úgy gondolom, szeretne belekezdeni, viszont már elérte azt a pontot az életben, amikor már nem muszáj neki. Van egy olyan érzésem, meg fogja csinálni. Nem is az a kérdés, hogy lesz-e, hanem inkább az, hogy mikor.



Greg: Kanyarodjunk vissza a jelenbe. Hogyan találkoztál Szabó Sándorral és Kevin Kastninggel?

Dom: Sándorral egy gitárfesztiválon futottunk össze először Horvátországban két évvel ezelőtt. Hallott engem ott játszani, és meghívott most ide. Emlékszem, küldött egy e-mailt egy magyar gitáros, akit névről már ismertem. Szóval, jött egy e-mail a menedzseremnek, hogy szeretne ha eljönnék, és természetesen igen mondtam erre a lehetőségre. Szeretek különböző országokban játszani, nemcsak Amerikában, Németországban és Angliában. Mindig érdekes kihívás elutazni valahová máshová is. Tegnap volt az első közös fellépésünk, ahol úgy igazából láttuk és hallottuk egymást. Kevin is egy elképesztő gitáros. Nagyon más dolgot művelnek mint én, még életemben nem hallottam ilyen muzsikát! Jó dolog új emberekkel találkozni, új élményeket szerezni, így nagyon boldog vagyok, hogy ennek a részese lehetek.

Greg: Az alapvető koncepciója ennek a magyar mini-turnénak az akusztikus gitárzene, ugye?

Dom: Igen, az alapvető ötlet – Sándorral beszélgettem erről – inkább a zenéről szól, mintsem a gitárról. Nagyon sok jól képzett gitáros van manapság, de azt hiszem ő most nem ezt szeretné kihangsúlyozni. Sajnos mára az akusztikus gitározás egyfajta sporttá vált. De Sándor nem ilyen. Ő egy nagyon mély, igazi muzsikus, és szerencsére engem is olyannak talált, aki mindehhez hozzátehet. Nagyon megtisztelő, hogy egy ilyen ember gondolt rám. Hosszú beszélgetéseink voltak a muzsikáról. A gitár csak egy hangszer, egy eszköz a zenéléshez. Őt nem érdekli a flash gitár, a gitáron való dobolás vagy a többi őrültség, amit sokan művelnek. Mindez jelentéktelen dolog, hacsak nem vagy nagyon-nagyon jó bennük. Mi csupán zenélünk. Úgyhogy ez elsősorban egy zenei fesztivál, másodsorban gitárfesztivál.

Greg: Milyen repertoárral állsz elő ebben a műsorban?

Dom: Szólóban játszani mindig más mint duóban, trióban vagy kvartettben. Játszom dalokat a saját albumaimról, Sting-számokat, Bach-szerzeményeket, dél-amerikai zenéket, elég különböző dolgokat. Csakis olyan muzsikát, amelyet én is szeretek. Olyan muzsikát, amelyet magam is komponálok. Szóval, csak teszem a dolgom. Ha az embereknek tetszik az nagyszerű, ha meg nem, az sem számít. De általában minden rendben megy és tetszik nekik. Szeretek kapcsolatot teremteni a közönséggel. Nem gitárosoknak játszom, hanem olyan embereknek, akik szeretik a zenét. Ez kell, hogy járjon a fejemben, mielőtt egy koncertet elkezdek. Nagyon ijesztő tud lenni, hogyha tisztában vagy azzal, hogy 30-40 gitáros ül a nézők között. De nem értük csinálom, hanem azokért, akik kedvelik a zenét. Nem próbálok meg bebizonyítani semmit, mivel azt hiszem, elég jó karrierem volt eddig. Nincs szükségem rá, hogy bizonyítsak. Csak zenélek és ennyi! Nem kell bemutatnom, hogy milyen jó, milyen gyors vagy milyen ügyes vagyok. Azt hiszem, az olyanok, akik szeretik az igazi zenét, nem is reagálnak erre. Engem sem érdekel az ilyesmi. Néha azért szeretek olyan technikás gitárosokat hallgatni, mint Tommy Emmanuel. Elkápráztat az a rengeteg munka, amit belefektetnek, hogy ennyire jól szólnak. De csak néhány aspektusból foglalkoztat az effajta gitározás, általában maga a zene érdekel. Inspirációként sem gitárosokat hallgatok, hanem zongoristákat, hegedűsöket, csellistákat. Csak ritkán gitárosokat...

Greg: Dominic, tervezel új saját albumot?

Dom: Épp most fejeztem be!

Greg: Tényleg? Ez jó hír!

Dom: Most készült el, teljesen más mint az eddigiek. Főleg elektromos gitáron játszom rajta, és megváltoztattam az egész energiaszintet. Szóval, leálltam a First Touch, Second Nature, Third World, Fourth Wall-koncepcióval, annak vége. Az új lemez címe November lesz és januárban fog megjelenni. Sajnos várnom kell, mert be vagyok táblázva januárig, de már teljesen elkészült. Mark King basszusgitározik, Ian Thomas dobol – aki egyébként egy nagyon tehetséges session zenész Londonból –, Mike Lindup billentyűzik, és még pár nagyszerű vendégelőadó szólózik rajta. Sokkal több energia van benne, és én Les Paulon játszom. Ilyen albumot szerettem volna készíteni amikor 16 éves voltam. De akkor még nem tudtam hogyan kell. Több tesztoszteron lesz benne. Egy nehéz lemezt szerettem volna csinálni. Teljesen más, mint amit eddig megszokhattak tőlem. Vagy imádni vagy utálni fogod...

Greg: Lefogadom, hogy imádni fogom!

Dom: Remélem. A szerzeményeket tekintve, ugyanarról a helyről, ugyanattól a szerzőtől származnak. A hangszerelés és a kompozíciók sem eltérőek, bár mindig próbálok jobb lenni. De ez egy más stílus lesz. Sokszor a zene a stílusról szól. Attól függ, hogyan akarsz valamit közölni. Ma épp így gondoltam. Ez egyfajta tisztelgés azon albumok előtt, amelyeket a ’70-es években szerettem amikor felnőtté váltam. A lemez felvétele is ilyen módon zajlott, mindössze négy ember volt a szobában és indult a felvétel. A hibák megengedettek voltak. A „Pro Tools generáció” túl régóta létezik és megelégeltem már, hogy mindig olyan dolgokat hallgassak, amelyek mindig tökéletesek. Éppen ezért, szerettem volna egyfajta élt adni az egésznek, némi veszélyt belevinni és persze hibákat. Mert bakik mindig előfordulnak. Az emberek nem tökéletesek, én sem vagyok az. És hogyha hibázom, az elfogadható. Régebben aggódtam emiatt és kijavítottam őket. De hogyha mindig mindent csak javítgatsz, nem marad benne szépség. Nos, hát eléggé csiszolatlan lesz, már izgatottan várom.

Greg: Ez egyfajta stúdióban készült élő album?

Dom: Igen, de aztán végeztem rajta pár alakítást. A dallamokkal töltöttem némi időt, mivel a legtöbb helyen erős ritmus tracket játszom, és erre jön rá a melódia.

Greg: És az összes nótát Te írtad?

Dom: Igen, mindet én írtam.



Greg: Hát, ez nagyon jól hangzik! Milyen üzeneted van a kezdő magyar zenészek számára? Hogyan fogjanak bele a karrierjük építésébe? Mivel Te is ugyanúgy kezdted mint bárki más, a nulláról, és nagyon magasra jutottál...

Dom: Még mindig az utamat járom, és nem érkeztem meg. Az az üzenetem, hogy nagyon fontos egy jó tanár, aki segít a klasszikus játék elsajátításában. Mindezt azért mondom, mert a komolyzenészek a hangzásra koncentrálnak. A legtöbb gitáros csak gyorsan szeretne játszani, nem foglalkozik sokat a sounddal és a hangképzéssel, valamint azzal, hogy szép lassan gyakoroljon. Úgy gondolom, hogy lassan kell gyakorolni egy jó tanár mellett. Akár otthon is lehet mindezt, de az egy jó alapszabály, hogy amit a tanárod mond, azt elfogadd és bízz benne. És amit még nagyon fontosnak tartok, hogy tartsd nyitva a füledet mindenféle zenei stílusra. Mert ha csakis egyetlen fajta zene érdekel, lehetsz nagyon jó benne, vagy akár a legjobb, de az akkor is egy nagyon korlátozott dolog. Ha remek heavy metal gitáros szeretnél lenni, segíthet, hogyha mondjuk bossa novát hallgatsz, mivel abból a stílusból is bevihetsz elemeket a metálba. Ugyanez fordítva is igaz. Vagy a klasszikus, vagy a jazz esetében... Nagyon fontos, hogy nyitva tartsd a füledet, és ne légy elfogult a zenével kapcsolatban. Azt hiszem, ezek a legjobb tanácsok, amelyeket egy kezdő muzsikusnak adhatok. Tartsd nyitva a füledet és ne kerülj el egyetlen zenét sem, csakis azért mert például elvből nem hallgatsz country-t. Lehet, hogy tanulni fogsz belőle valamit. Hallgass olyan zenéket, amelyeket sohasem hallgatnál egyébként, menj el komolyzenei koncertre, menj el jazz-koncertre, menj el heavy metal-koncertre. Mindig van amit meríthetsz belőlük, vagy amit tanulhatsz. Mert kétfajta zenész létezik: amatőr és profi. Véleményem szerint, az amatőr és a profi között az a különbség, hogy amikor az amatőr megtanul egy számot, azzal elérkezik egy pontra, hogy igen, megtanultam és el tudom játszani. Amikor egy profi megtanul egy darabot, az számára csak a kezdet. A kezdethez érkezik. Sosem tanulja meg. Azt tanulja meg, hogy hogyan kell interpretálni, hogyan kezdjen vele valamit. Csakis azon múlik, hogy milyen messze akar elmenni. Hogyha profi szeretnél lenni, 100 százalékosan oda kell tenned magad, vagy még annál is jobban. Kissé őrült dolog ez! Sosem javasolnám azt senkinek, hogy tegyen fel mindent egy lapra, aztán annyi. Sokszor még saját magamnak is felteszem a kérdést, hogy jól döntöttem-e. Viszont itt tartok most – majdnem 50 évesen –, ezt választottam hivatásul. Túl késő már változtatni a karrieremen. Nem mindig olyan vidám dolog ám zenésznek lenni! Sokszor igen nehéz és küzdelmes, keményen kell dolgozni. Sokan gondolják azt, hogy sikeres vagyok, de ez számomra nem jelent nagy különbséget. Szeretnék tovább fejlődni, fenntartani mindezt. A filozófiám a kezdők számára az, hogy haladjatok szép lassan, ne akarjatok egyből gyorsak meg sikeresek lenni, anélkül, hogy megtennétek az első lépéseket. Mindez annyit tesz, hogy gyakoroljatok lassan és tartsátok nyitva a fületeket és az elméteket a legkülönbözőbb zenei lehetőségek felé, amelyek épp ott hevernek előttetek.

Greg: Milyen zenéket hallgatsz mostanában?

Dom: Hogy őszinte legyek, nem hallgatok túl sok zenét. Néha szeretek csak úgy relaxálni, és elmenekülni előle. De általában klasszikus zenét hallgatok, mert afelett nem próbálok meg ítélkezni. Ha popzenét vagy jazzt hallgatok, mindig elkezdek azon agyalni, hogy a basszusgitáros most éppen ezt és ezt játssza, a zongorista meg ezt és ezt, a hangszerelés ilyen és ilyen, és ez meg éppen milyen akkord. Túl sokat gondolkodom ilyeneken. Amit a komolyzenében szeretek az az, hogy már nagyon régóta létezik és igazából senki nem változtatott rajta. Nem ítélkezem felette, és ez nálam bejön, mert anélkül hallgatom, hogy szubjektívvé válna, s eközben ki is tudok kapcsolódni. Szeretem Johann Sebastian Bachot, és szeretem az összes zeneszerzőt, mint mindenki más. Nem háttérzeneként hallgatom mindezt, mivel szeretem, amikor egy muzsika tudat alatt átáramlik rajtam. Talán ilyenkor elcsenek néhány ötletet vagy akkordot, mert tulajdonképpen azért vannak. Na nem azért, hogy ellopjuk őket, hanem azért, hogy befolyásoljanak minket. Nem igazán okoz számomra különösebb örömet, hogyha meghallgatom a legújabb Coldplay vagy Pat Metheny albumot. Nem érdekelnek. Nagyon jó zenészek és sok remek lemez jelenik meg, de én tanulni szeretnék. Nem szoktam gitárosok lemezeit hallgatni azért, hogy ötleteket gyűjtsek magamnak. Inkább komolyzenét hallgatok az ötletekhez, mivel azt nem igazán értem. Nehéz kielemezni, és ha néha meg is próbálom, hűha, az akkord ide meg oda vándorol, és a brácsa így meg úgy... Felejtsd el! Elég mély cucc, ha bele akarsz látni, belebolondulsz. Szóval, klasszikus zenét hallgatok, de szeretem Egberto Gismontit is – mivel mindig is nagy hatással volt rám és érdekel amit játszik –, vagy meghallgatom Stevie Wondert és további jó zeneszerzőket. Aztán az emberek mindig küldenek nekem mindenféle CD-t, és meghallgatom azokat is. Talán legtöbbször azokat hallgatom, mivel sosem lehet tudni! Úgy 5-10 CD-t kapok hetente. Nem mondhatom nekik azt, hogy nem hallgatom meg a független kiadóktól származó lemezeket. Vannak nagyon jók! Volt néhány elképesztően jó közöttük! Fel is vettem velük a kapcsolatot e-mailen és barátok lettünk. Szóval, nem kockáztatok, hogy ne hallgassam meg őket. Beteszem a kocsiba és azokat játszom le.

Greg: Tervezel esetleg új klasszikus albumot? Mondjuk ismét a Budapest Film Orchestrával? Voltak ilyen elképzeléseid legutóbb...

Dom: Talán igen. De most nem látom igazi értelmét, hogy megtegyem. Akkor jó időben készítettem el a Shapes című lemezt, nagyon sikeres lett, és nagyon örültem neki. Ezt már egyszer megcsináltam. Nagyon szépen fogyott is. Nem hiszem, hogy meg szeretném ismételni ugyanezt, hacsak nem találok ismét valami érdekeset. Ez így van rendjén, mindez öt-hat évvel ezelőtt történt, és nem igazán akarom megismételni ugyanazt a folyamatot. Nem szeretem mindig ugyanazt a dolgot csinálni. Szerintem az egész iparág nagyon furcsa mostanában. A Shapes volt a legtöbb példányban elkelt lemezem, amelyet valaha is készítettem. 150 ezer példány fogyott belőle világszerte, sokkal több, mint a többi lemezemből. Mivel akkor egy nagyon nagy vállalat része voltam, nem tudtam irányítani a projektet, nem volt beleszólásom a marketingbe. A nagy lemezcégek ilyenek. Nem kerestem vele végül egy vasat sem, ami elég nevetséges. 150 ezer elkelt példány után semmi pénzt nem kaptam. Nem mintha csak azért csináltam volna, de azért ez mégiscsak őrület... Egyszerűen a hatalmas lemezcégek nem működnek többé. Olyanok mint a Titanic. Páran pezsgőt iszogatnak, akik még el tudják adni a lemezeiket. De igazából ennyi, vége. Nem akarom ezt ismét eljátszani a Deccával vagy a Universallal. Ismerem ezeket az embereket, jó fejek, de az iparáguk haldoklik. Nem akarok olyan dolog részévé válni, amely éppen süllyed. Inkább a kisebb üzleteket részesítem előnyben.



Greg: Az internetes értékesítésre szeretnél fókuszálni?

Dom: Igen, teljes mértékben! Mára a zene megváltozott. Amikor profi muzsikus lettem, a zenészeket a rögzített anyagaik alapján határozták meg. Ez árulta el rólad, hogy ki vagy. A fellépések, koncertek csak egyfajta névjegykártyák voltak kezedben. De mostanra ez az egész teljesen megfordult. Ami ma művészként meghatároz az az, hogy hogyan játszol. Mellesleg lehet CD-d is, hadd vigyék. Nem ez a meghatározó már! A felvételek váltak névjegyekké. Nincs már olyan értékük szerintem. Azt hiszem, ez egy nagyon jó és egészséges dolog! Mindenki csak panaszkodik a zeneiparra, de valójában mindenkinek ünnepelni kellene, mivel más lett, megváltozott. Több a nagyon jó zenész. Ez a legjobb időszak, amikor ebben az iparágban érdemes dolgozni. Ugyanakkor nehéz, mivel változáson megyünk keresztül, de eljött az idő. Hogyha benne akarsz lenni, csatlakozz most! Mert az élő zene ismét felébredt. Az emberek azt akarják hallani, hogy hogyan játszol és nem a lemezeidet. A technológia és az internet alapján tudják, hogy nagy részük csak kamu, Pro Tools és manipuláció. Most már a szomszédod is képes lemezt készíteni. De le tud nyomni egy koncertet? Nem hiszem! Erről szól az egész. Na, halljuk, hogyan tudsz játszani! Nem akarom meghallgatni a lemezedet, mert az ének is, a gitár is, meg minden manipulálva van...

Greg: Ez éppen olyan, mint a címlaplányok a magazinokban. Pro Tools és Photoshop.

Dom: Pontosan! Igen. És egy szép napon lehet, hogy ugyanez megtörténik majd a fotó- és divatiparban is. Felkelünk és azt mondjuk, ez egy hülyeség! Valódi embereket, igazi bőrt és tökéletlenséget szeretnénk látni, mert az sokkal érdekesebb.

Greg: Hát, pont ilyen lesz az új albumod...

Dom: Pont ilyen! Nyolc nap alatt vettük fel, más albumokhoz meg nyolc hét vagy nyolc hónap kell... Elhatároztam, hogy nem akarom én ezt csinálni, csesszétek meg! A zeneszerzés némi időbe telt, de amikor bevonultam a stúdióba egy forgatókönyvet adtam a zenészek kezébe. Olyanok voltak, mint a színészek. Itt van egy forgatókönyv, egy ötlet, és ezt szeretném elmondani vele. Segítenél eljátszani? Úgy választottam ki a muzsikusokat, akik jók ebben, akik mindezt tolmácsolni tudják. Rengeteg különböző ötletem volt, ezért kértem fel hozzá stúdiózenészeket.

Greg: Engedd meg, hogy megosszam Veled egyik friss zenei élményemet! Nemrég láttam élőben az Oregont Ralph Townerrel és arra gondoltam, hogy Te biztosan szereted a zenéjüket...

Dom: Szeretem Ralph Townert! Ő az egyik hősöm! Mivel ő elsősorban zenél, és a gitár egy hangszer a számára. Épp ezért nagyszerű! De ugyanezért szeretem John Abercrombie-t is, és még pár gitárost. De Ralph Towner az egyik legjobb! Egyszerűen játszik, ami igazából egyáltalán nem egyszerű, nagyon is összetett. Elsősorban zenében gondolkodik és a gitárt csak eszközként használja.

Greg: És még zongorázik is...

Dom: Zongorázik és nagyszerű zeneszerző, minden elismerésem az övé!

Greg: Nemrég együtt dolgoztál Billy Cobhammel is?

Dom: Igen, játszottam az egyik albumán, de ő nem volt ott a stúdióban, csak felvettünk pár számot. Nagyszerű dobos! Fantasztikus!

Greg: Még egy kérdésem lenne Hozzád egy muzsikussal kapcsolatban. Ismered Richard Bona zenéjét?

Dom: Igen.

Greg: És szereted is?

Dom: Richard Bona zenéjét vagy basszusgitározását? Melyiket kérdezed?

Greg: Mindkettőt.

Dom: Richard Bona a lehető legmagasabb színvonalon basszusgitározik. Ha mindez olimpiai szám lenne, akkor biztosan érmet szerezne belőle. De Richard Bona zenéjével kapcsolatban egyáltalán nincs összehasonlítási alapom. Azt hiszem, nem jelent sokat a számomra. Szép dalok, egy kicsit afrikai, egy kicsit popos... Számomra két Richard Bona létezik, a basszusgitáros és az előadó. Ez két különböző ember. Én a basszusgitárost kedvelem. Hallgattam a lemezeit, de nincs összehasonlítási alapom. Számomra egy olyan fickó benyomását kelti, aki készített pár szép, némileg kommersz albumot, amelyek kissé unalmasak. Lehet, hogy ő ugyanezt mondaná az én lemezeimről... Nem hiszem, hogy az erőssége a zeneszerzés. Nagyszerű zenészei vannak, de kicsit olyan, mint összehozni a legjobb színészeket, míg a forgatókönyv nem túl erős.

Greg: Láttam egy olyan videót, amelyben franciául nyilatkoztál. Azzal tisztában voltam, hogy tudsz spanyolul, mivel Argentínában születtél, de hogy franciául is, nem tudtam. Milyen nyelveken beszélsz még?

Dom: Csak franciául, spanyolul és angolul.

Greg: Hogy van a családod, a feleséged és a gyerekeid? Azt hiszem született egy újabb babátok...

Dom: Amióta nem találkoztunk született még egy kisbabánk, egy kislány.

Greg: Gratulálok!

Dom: Hat gyermekem van. Több már nem lesz!

Greg: Akkor annyi van Neked is, mint Stingnek.

Dom: Igen, de nem lesz több! Itt megálltunk. A legfiatalabb egy nagyon aranyos kislány, 3 éves, Evának hívják. Nagyon szerencsés vagyok, a kislányom egészséges és boldog. És egy ideje már vidéken élek. Amióta utoljára beszéltünk, már Franciaországban lakom. Nem lakom Londonban.

Greg: Tényleg? Nem tudtam.

Dom: Egy kis ezer lelkes francia faluban élek.

Greg: Szereted?

Dom: Imádom! Abszolút imádom! Már nincs szükségem rá, hogy nagyvárosban lakjak. Nem befolyásolja a munkámat. Kellett némi tér, mind a fejemben, mind a kertemben. Nem szeretem már a nagyvárost. Nem kell. Nem igazán értem a metropoliszt. Nem látom az értelmét. Talán azért van így, mert öregszem. Nem tudom. Az egyszerű életet szeretem. Nem bánom, hogyha ezres tömegek előtt játszom és benne vagyok a sodrásban. Ez rendben van, de nem akarok olyan életet élni, ahol mindenütt csak emberek vannak, mindenki stresszel, senki nem bízik a másikban. London nagyon bonyolult város lett. Csakúgy mint New York vagy Párizs. Nem ismerem eléggé Budapestet, de már elég nehéz nagyvárosokban élni. Legalábbis számomra. Talán a számodra nem...

Greg: Köszönöm szépen az interjút!

Dom: Köszönöm én is!



Hotel Belvedere Budapest, 2009. szeptember 25.

Fotók: © Petruska András

Köszönet az interjú létrejöttéért Tardi Hajnalkának (Zene.hu), Orbán Péternek (Zene.hu) és Belev Péternek (Millenáris)!