GregJazzBlog

A legutóbbi szavazás eredményét az alábbiakban olvashatjátok.

Közel kilenc hónappal ezelőtt fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy saját blogot indítsak kedvenc zenei stílusom, a fúziós jazz témakörében. A havonta több mint ezer látogató, az eddigi 55 bejegyzés és a velük kapcsolatban érkezett pár száz komment arról ad tanúbizonyságot, hogy talán nem volt rossz döntés ennyi időt és energiát szánnom a GregJazzBlog építésére és szépítésére. Az érdeklődés szerencsére továbbra is töretlen, sőt! :) Mivel számomra minden visszajelzés rendkívül fontos, így az elmúlt hónapban a Jazzvéleménykutatást a blog rovatai köré szerkesztettem.

A végeredmény meglepetést okozott számomra, hiszen az Olvasók kedvenc rovata „A hónap jazzere” lett. Mindez azért ért kicsit váratlanul, mert szerintem egy exkluzív interjú vagy egy koncert-beszámoló sokkal összetettebb és nagyobb kihívást jelentő feladat. A szóbanforgó sorozat ötlete egyébként a blog indulásával egyidőben született. A célja, hogy minden hónapban más-más jazz előadót mutassak be, az általános tudnivalókon kívül a leginkább aktuális és érdekes témákra fókuszálva. Eddig a muzsikusokat majdnem mindig magam választottam, de ez a jövőben változhat... Lásd lejjebb! ;) A hónap jazzerei sorrendben a következők voltak az idei év során:

Február: Herbie Hancock (billentyűk)
Március: Richard Bona (basszusgitár & ének)
Április: Jonathan Butler (gitár & ének)
Május: Leszek Możdżer (zongora)
Június: Andy Narell (steel pan)
Július: Jamie Cullum (zongora & ének)
Augusztus: Lionel Loueke (gitár & ének)
Szeptember: Esperanza Spalding (nagybőgő & ének)
Október: Manu Katché (dob)

Nagyon köszönöm Mindenkinek, aki szavazott és aki ezután is szavazni fog! :)

Itt és most a kommentekbe várom a véleményeiteket, hogy kit szeretnétek látni novemberben a hónap jazzerének! Hajrá!

Idén ősszel ismét begyűrűznek hozzánk a legjobb nemzetközi jazz előadók turnéi. Többek között hatalmas tehetségű gitárosok és basszusgitárosok látogatnak el hozzánk! Hogy mely bulikat nem lesz érdemes kihagyni október és november folyamán? Íme:

Előadó(k): S.M.V.
Komment: Stanley Clarke, Marcus Miller és Victor Wooten egy színpadon
Időpont: 2008.10.26. vasárnap, 20:00
Helyszín: Budapest, Millenáris Teátrum
Jegyárak: 7.500 Ft, 8.500 Ft
Link: http://www.millenaris.hu/

Előadó(k): Five Peace Band
Komment:
John McLaughlin,
Chick Corea,
Vinnie Colaiuta,
Christian McBride és
Kenny Garrett
Időpont: 2008.10.27.
hétfő, 20:00
Helyszín: Bécs, Wiener Stadthalle, Halle F
Jegyárak:28 EUR, 38 EUR, 43 EUR, 53 EUR, 63 EUR, 73 EUR, 93 EUR
Link: http://www.stadthalle.at/

Előadó(k): Scott Kinsey Band
Komment: Scott Henderson, Matthew Garrison & Gary Novak
Időpont: 2008.10.28. kedd, 21:00
Helyszín: Budapest, A38 Hajó
Jegyárak: 5.000 Ft
Link: http://www.a38.hu/

Előadó(k): Mike Stern Band
Komment: Feat. Randy Brecker, Chris Minh Doky & Dave Weckl
Időpont: 2008.11.06. csütörtök, 19:00
Helyszín: Debrecen, Kölcsey Központ, Nagyterem
Jegyárak: 3.400 Ft, 3.900 Ft
Link: http://www.fonixinfo.hu/

Előadó(k): Freddy Cole
Komment: Nat „King” Cole öccse zongorázik és énekel
Időpont: 2008.11.06. csütörtök, 20:00
Helyszín: Budapest, Millenáris Teátrum
Jegyárak: 7.900 Ft
Link: http://www.millenaris.hu/

Előadó(k): Bill Frisell Trio
Komment: Feat. Tony Scherr & Kenny Wollesen
Időpont: 2008.11.07. péntek, 19:30
Helyszín: Budapest, Művészetek Palotája
Jegyárak: 1.700 Ft, 2.600 Ft, 3.600 Ft, 4.500 Ft
Link: http://www.mupa.hu/

Előadó(k): John Scofield - Piety Street Band
Komment: Feat. Jon Cleary, George Porter Jr., Ricky Fataar
Időpont: 2008.11.12. szerda, 20:00
Helyszín: Budapest, Millenáris Park
Jegyárak: 6.900 Ft, 7.500 Ft
Link: http://www.millenaris.hu/

Előadó(k): Horgas Eszter & Al Di Meola
Komment: Ő és Carmen c. előadás
Időpont: 2008.11.14. péntek, 20:00
Helyszín: Budapest, SYMA Csarnok
Jegyárak: 3.500 Ft, 5.900 Ft, 7.900 Ft, 10.900 Ft
Link: http://www.danubiusmusic.com/

Előadó(k): Richard Bona
Komment: Új dalokkal a készülő Twelve Shades Of Blues c. albumról
Időpont: 2008.11.25. kedd, 19:00
Helyszín: Budapest, A38
Jegyárak: 6.000 Ft
Link: http://www.a38.hu/

 

Jó szórakozást Mindenkinek! :)

A 24 éves bőgős-énekes-zeneszerző, Esperanza Spalding mindenképpen figyelemre méltó jelenség. Keresztneve spanyolul „reményt” jelent, ennél találóbb névválasztás nem is juthatott volna neki. A Portlandben, Oregon államban született kislányt édesanyja egyedül nevelte fel, s zenei taníttatása már igen korán elkezdődött. Esperanza először hegedűn, oboán és klarinéton tanult, majd a középiskola zenetermében egy véletlen folytán találkozott a nagybőgővel. 15 évesen egy helyi blues klub veteránokból álló zenekarában muzsikált, elmondása szerint, akkor még csak egyetlen basszus futamot ismerve. Egy év múlva már hat-hét formációban lépett fel Portland-környékén, többek között két szeptettben, egy trióban, illetve egy Noise For Pretend nevezetű fúziós bandában.


A Portland State University-n főiskolai diplomát szerzett bőgő szakon, majd felvételt nyert a Berklee College of Music-ra. Esperanza pénz, szálláshely és önbizalom nékül vágott neki a bostoni iskolai éveknek. Barátai titokban jótékonysági koncertet szerveztek neki és ezer dollárt gyűjtöttek össze, hogy megkezdhesse tanulmányait. A törékeny, vékony lány a nehéz hangszerét nap mint nap 3 kilométert volt kénytelen oda-vissza cipelni a városban. Jelenlegi bőgőjét, egy kétszáz éves, 3/4-es méretű francia készítésű hangszert Portugáliában vásárolta és anyja kölcsönből finanszírozta a felújíttatását. Mindössze 20 évesen már órákat adott a neves iskolában. Az intézmény alelnöke, a vibrafonos Gary Burton így nyilatkozott róla öt évvel ezelőtt:

„Nagyszerű a ritmusérzéke, magabiztosan játssza kottából a legbonyolultabb szerzeményeket, és vidám személyiségét mindenbe beleszövi, amit éppen előad. Sikeres karrier előtte áll a közeljövőben.” – Gary Burton

A művésznő első szólóalbuma, a trió formációban rögzített Junjo, amely a spanyol Ayva Music kiadó gondozásában jelent meg 2006-ban. A két kubai kísérőzenész közreműködésével, Francisco Mela dobossal és Aruán Ortiz zongoristával előadott standardek között szerepel saját szerzemény is, valamint az angolon kívül spanyol és portugál nyelveken előadott dalok, többek között az 5/4-ben játszott Body And Soul. Idén májusban Spalding a Heads Upnál debütált, Esperanza címet viselő CD már sokkal inkább az egyéni hangzás- és stíluskeresésről szól, világklasszis zenészek közreműködésével. Az anyag tulajdonképpen egy önarckép.



„Egészen biztos vagyok abban, hogy a lehető legjobb lemezt sikerült elkészítenem, és az is biztos, hogy mindez csak a kezdet. Sok mindenről szólnak ezek a dalok, rengeteg a szín bennük, és az egyetlen konzisztens dolog az albumon én vagyok. (...) Ezáltal olyan közel lehet jutni hozzám, amennyire csak lehetséges.” – Esperanza Spalding

Esperanza Ron Cartert és Dave Hollandet tekinti legnagyobb zenei példaképeinek, és többek között játszott élőben vagy lemezen a következő előadókkal: Patti Austin, Pat Metheny, Joe Lovano, Herbie Hancock, Stanley Clarke, Teri-Lynn Carrington, Michel Camilo, Horacio „El Negro” Hernandez, Donald Harrison Jr.


Esperanza Spalding üde színfoltja a modern akusztikus jazz világának. Magas és csengő énekhangját stílusosan mély és virtuóz bőgő futamokkal egészíti ki, jellemző rá a scat és a finom groove-ok ötletes kombinálása. Kellemes, könnyed és egyedi hangzása mindenképpen izgalmas jelenséggé teszi a fiatal előadót. Spalding kisasszony 2007 márciusra tervezett A38-beli koncertje sajnos az utolsó pillanatban meghiúsult, azonban reméljük, hogy hamarosan megcsodálhatjuk őt hazánkban élőben is!

Egyik kedvenc számom az új albumról, amelynek címe Precious:

Josef Erich Zawinul 1932. július 7-én született Bécsben. Az osztrák-magyar-roma származású billentyűs-zeneszerző a fúziós jazz egyik legmeghatározóbb alakja volt. A sors furcsa fintora, hogy a közel ötven évig az USA-ban élő (de mindig is osztrák állampolgár) muzsikus tavaly augusztusban, az ausztriai güssingi koncertjét követően kórházba került, és 2007. szeptember 11-én hunyt el szülővárosában.

„A tehetség az embert hálásnak és nem büszkének kell, hogy tegye. A tehetség mellett dolgozni kell. (...) Számomra a zene mindig természetes dolog volt. Olyan magától értetődő valami, mint a lélegzetvétel.” – Joe Zawinul


Zawinul szülei nagyon muzikális munkásemberek voltak. Josef ikertestvére, Erich három és fél éves korában egy betegség következtében meghalt. A kis Joe öt évesen fogott először hangszert a kezében, egy tangóharmonikát, amelyet nagyapjától kapott. Már akkor is az foglalkoztatta a legjobban, hogy hogyan tudja megváltoztatni a megszokott hangzást. Hallomás után gyakorlatilag bármit képes volt eljátszani, abszolút hallással rendelkezett. Zawinul a bécsi konzervatóriumban kezdett klasszikus zenét tanulni. Anyja még egy állást vállalt és napi 16 órát dolgozott, hogy megvegyen fiának otthonra egy igazi hangversenyzongorát, de azt sem érezte igazán magáénak, mivel az is csak egy fajta hangzással rendelkezett. Harmadik hangszere a hegedű volt, amelyet szintén nem kedvelt, kötelező gyakorlásainak a violinnal történt „véletlen” kis baleset vetett véget. Az iskolából végül kirúgták, mert nem járt be az órákra. A második világháború szörnyűségeit gyermekként átélő Joe, később az amerikai zenébe vetette bele magát hatalmas rajongással. 1949-ben egyik tanára benevezte a genfi zongoraversenyre, ahol kitűnő esélyekkel indult volna, azonban ő nem vett részt rajta, inkább egy country zenét játszó hillbilly bandával kezdett turnézni Ausztriában, majd az Austrian All Stars, illetve a Fatty George Band tagja lett.

„A jazzhez sokkal okosabbnak kell lenni, mint a rockhoz. Egész életemben jazz zenész akartam lenni.” – Joe Zawinul

Zawinult a jazz kezdte el leginkább foglalkoztatni, s Ausztria nem jelentett számára további lehetőséget, így megpályázta a Downbeat magazinban olvasott bostoni Berklee College of Music ösztöndíjáról szóló kiírást, amelyet sikeresen el is nyert. 1959 januárjában, mindössze 800 dollárral a zsebében, hajóval érkezett New Yorkba, ahol még az első este ellátogatott a Broadway-en található híres jazzklubba, a Birdlandbe. Később ott ismerkedett meg feleségével, az első fekete Playboy-modellel, Maxine-nal, és egyik legnevesebb zenésztársával, Miles Davis-szel is. A Berklee-n mindössze két hetet tanult, mert Ella Fitzgerald zenekarával koncertkörútra indult. A későbbiekben, többek között a trombitás Maynard Fergusonnal, a dobos Art Blakey-vel, a blues énekesnő Dinah Washingtonnal, valamint a szaxofonos Cannonball Adderley-vel játszott együtt. Ekkoriban Zawinult, mint „Joe Vienná”-t ismerte a publikum. 1966-ban megírta azt a darabot, ami meghozta számára a világsikert, a Mercy, Mercy, Mercy-t, mely a Billboard slágerlista 11. helyéig jutott és több millió kislemezt adtak el belőle. Innentől kezdve már családjával nem élt szegénységben. Zawinul ekkor már elektromos zongorákat is használt, Fender Rhodes-ot és Wurliztert. 1969-ben Miles Davis többszöri megkeresésére végül elvállalta a közös munkát, nevezetesen az In A Silent Way című lemez felvételein való közreműködést. A dobos Tony Willams, a gitáros John McLaughlin, a bőgős Dave Holland, a másik két billentyűs Herbie Hancock és Chick Corea voltak. 

„Ő az a fehér jazz zenész, akinek játéka a jellegzetes fekete zeni stílushoz a legjobban közelít. (...) Joe Zawinult a Cannonball Adderely Band zongoristájaként hallottam az elektromos zongoráján játszani és imádtam a hangzását. Ebben rejlett a jövőm.” – Miles Davis


Az In A Silent Way stúdió munkálatai 1969 februárjában kezdődtek meg, amelynek címadó dala, egy gyönyörű Zawinul-ballada lett. A következő Davis-album, az 1970-es Bitches Brew jelentette a hangzás forradalmát. A rockos ritmus és az elektronika a jazz stíluseszközei közé kerültek. A fúziós korszak megkezdődött. A lemezt egy nappal Jimi Hendrix Woodstock-beli sikere után kezdték el rögzíteni. A dupla album első száma szintén Joe szerzeménye, a Pharaoh's Dance volt. A Miles Davistől kapott turnéajánlatot azonban ismét visszautasította (Davis-szel egy színpadon először és utoljára a trombitás halála előtt nem sokkal, 1991-ben lépett fel Párizsban). Az Amerikában eltelt első tíz év alatt Joe Zawinul háromgyermekes apa lett, és az egykori zöldfülű zenészből az egyik legkeresettebb jazz zongoristává vált. Legelső, Zawinul címet viselő szólóalbuma 1971-ben jelent meg, melynek anyagát Bécsben írta, amikor családjával ott tartózkodott. Maga Zawinul inkább visszapillantásként jellemzi a lemezt, bár az albumon már szerepelt Joe későbbi, meghatározó zenésztársa és barátja, Wayne Shorter szaxofonos is. Nem sokkal később együtt hozták létre a Weather Report nevű, világhírű jazz-rock formációt.

„Wayne, Miroslav Vitous és én akkoriban naponta találkoztunk a lakásomon New Yorkban, a 104. utca és a West End sugárút sarkán. (...) Egyszer azt kérdeztem tőlük: 'Újfajta zenét akarunk játszani. Mi az, amit az emberek naponta meghallgatnak, és sosem ugyanaz, állandóan változik?' Ekkor szólt Wayne: 'Weather Report.' Két-három kupica szilvapálinkával koccintottunk és elmentünk a Wienerwald étterembe. (...) Ott ünnepeltük meg a Weather Report névadóját - bécsi sült csirkével.” – Joe Zawinul

Az 1971-ben alakult zenekar az első albumával még nem aratott kirobbanó sikert. Egy évre rá, a szintén bécsi zongorista és zeneszerző, Friedrich Gulda segítségével, közösen indultak koncertkörútra Dél-Amerikába. Azonban New Yorkba visszatérve volt úgy, hogy csak 14 ember volt kíváncsi rájuk egy jazz klubban. Zawinul és Shorter jelentette az állandóságot, a basszisták, a dobosok és az ütőhangszeresek azonban nagyon gyakran cserélődtek. Akadt olyan dobosuk, aki később börtönőr lett, volt aki pedig idegsebész. Miamiban egy fellépést követően egy rajongó lépett oda Zawinulhoz, és a következőket mondta: „Mr. Zawinul, szeretem a zenéjét, még ha ma nem is volt olyan jó a show, de Ön nagy zenész. Egyébként III. John Francis Pastorius-nak hívnak és a világ legjobb basszistája vagyok.”. Mivel Joe aznap nem volt jó kedvében, csúnyán elküldte a fiatal zenészt. De Pastorius nem adta fel, állandóan leveleket küldözgetett Zawinulnak, s végül 1975 júliusában, Tony Williams ötletére meginvitálták Jacot a Cannon Ball című nóta lemezfelvételére. Kezdetben a bandatagok azonos véleménnyel voltak róla: „Figyeljetek, ilyen fazonnal nem léphetünk színpadra!”. Ugyanebben az évben kezdődtek meg a Weather Report igazi nagy turnéi, amikor is Carlos Santanával, az Earth, Wind & Fire-rel, B. B. Kinggel és Frank Zappával is adtak dupla koncerteket. Az 1976-ban megjelent Black Market és az 1977-es Heavy Weather lemezeken már Jaco Pastorius is közreműködött, s ez egybevágott az együttes igazi áttörésének időszakával.

„Jaco nyomot hagyott a világban. Mind a mai napig. Egy géniusz volt.” – Joe Zawinul

A Heavy Weatherből abban az időben csak az USA-ban 500 ezer példány kelt el. Zawinul szerzeménye, a Birdland lett minden idők legnagyobb jazz slágere, s három évtized alatt három Grammy-díjat nyert. „A valaha írt legsikeresebb darabom a Birdland. És egyúttal a legnehezebb darab, amit valaha játszottam.” Jaco javaslatára került be a Weather Reportba Peter Erskine dobos és Bobby Thomas, Jr. ütőhangszeres is. 1982-ben az ismételten Weather Report-nak keresztelt albumot Zawinul és Shorter már lezárásnak szánta. Végül Pastorius idáig maradt a bandával, s 15 lemezből 6-on játszott és alkotott maradandót. Azonban a következő esztendőben hamar összeállt egy új formáció, két ifjú tehetséggel: Omar Hakim dobossal és Victor Bailey basszusgitárossal kiegészülve. Ebben a felállásban készült el a zenekar utolsó négy albuma: a Procession, a Domino Theory, a Sportin' Life és a This Is This!. Két vezető. Hét basszista. Tizennégy dobos és ütőhangszeres. 15 év és 15 lemez. Ezt volt a Weather Report.

„Nincs még egy olyan zenész a világon, akit jobban tisztelnék mint Wayne-t, de a szívem mélyén nem akarom a régi bandát új felállásban látni, mert ma már zeneileg sokkal szabadabb vagyok.” – Joe Zawinul


Joe „Pepe” Zawinul ezután életre hívta a Weather Update-et, amelyben Victor Bailey, Peter Erskine és Bobby Thomas Jr. is játszott, s Wayne Shorter helyét a gitáros Steve Khan foglalta el. 1987-ben pedig létrejött a Zawinul Syndicate, amelyről az alapító így vélekedett: „Egy nagy zenész-családot akartam alapítani, amelynek tagjai nemcsak a színpadon, hanem a magánéletükben is szorosan kötődnek egymáshoz.”. Az új zenekarral a mester 1988 és 2005 között három stúdiólemezt és két koncertalbumot jelentett meg, amelyeken zseniálisan ötvözte az európai, amerikai, ázsiai és afrikai zenei stílusokat. Zawinul a Syndicate-ben fedezte fel a világnak a két fantasztikus tehetségű kameruni énekes-basszusgitárost, Richard Bonát és Etienne Mbappét is, akik Joe szerint mindketten a ma élő legjobb zenészek közé tartoznak.

„De mi a világzene? A lemezen az én zeném hallható, amelyre a világ történései rányomták a bélyegüket. Az első zenekar, amelynek zenéjét teljesen egyedülálló karakter jellemzett, a Weather Report volt.” – Joe Zawinul

Joe a szintetizátorok nagy imádója volt, kedvenc zenészének Duke Ellingtont tartotta, a boksz nagy rajongója és művelője volt, valamint jellegzetes kötött fejfedőit mindig a feleségétől kapta. 1994-ben Joe és Maxine 22 év kaliforniai élet után 4 évre ismét New Yorkba költöztek, majd vissza Malibuba. Joe legnagyobb fia, Anthony nemzetközi szintű távolugró volt, majd filmesként dolgozott Milánóban. Erich-ből bécsi koncertszervező, Ivanból pedig apja egyetlen alkalmazottja, hangmérnök és producer lett. 1996-ban a Philips-nél megjelent Zawinul The Stories Of The Danube című szimfóniája, amelyben egy sor rövid történetet mesélt el a tájról, az emberekről és a Duna mentének történelméről. A darabot Josef két nap alatt improvizálta, majd három hónapig hangszerelte nagyzenekari művé. A Duna-szimfóniát először élőben 1993-ban Linzben adták elő, csak később rögzítették stúdióban hanghordozóra.

„Szívesen írnék a Bécsi Filharmonikusok számára. Nagyon jól tudom, hogy a Filharmonikusok remekül játsszák Beethovent és Mozartot, az olyan nekik, mint az ABC, de megnézném, hogy az én zenémet is tudják-e játszani egy olyan műben, mint a Duna-szimfónia.” – Joe Zawinul


Zawinul a '90-es évektől kezdve számos alkalommal járt Magyarországon a Zawinul Syndicate formációjával, többek között a Petőfi Csarnokban, a New Orleans Klubban, a Millenárison és Körmenden. Több mint negyven éven át szeretett felesége, Maxine Zawinul 2007. július 26-án hunyt el. Joe Zawinul 2007. augusztus 1-én adott koncertet Veszprémben, ahol a következő nap fellépőjével, Wayne Shorterrel utoljára szerepeltek együtt közös színpadon. Két nappal később, élete utolsó koncertjét Ausztriában adta. Pár napra rá egy igen ritka és súlyos bőrrák típus miatt kórházba került, és 2007. szeptember 11-én hajnalban meghalt. Napra pontosan húsz évre rá, hogy Jaco Pastorius egy utcai verekedést követően kómába került, és később életét vesztette.

„Joe Zawinul becsületes ember volt, aki nem félt újat alkotni és attól sem, hogy kinyissa a száját. A sírkövemre felírhatják: Becsületes ember volt.” – Joe Zawinul


Irodalomjegyzék:
Gunther Baumann: Zawinul – Életem a jazz (Aposztróf Kiadó, 2007), Wikipedia.com

A szavazás győztese augusztusban a Ti véleményetek alapján ismét a felülmúlhatatlan Vinnie Colaiuta lett!

Vinnie 1990-ben csatlakozott Sting, a The Soul Cages turnéra szerződtetett új zenekarához, majd az azt követő hét évben is az együttes dobosa maradt. 1999-ben azonban már nem vállalta el a munkát a hihetetlenül fárasztó és szokatlanul hosszúra nyúló világkörüli turnék miatt. Stinggel együtt játszott a Ten Summoner's Tales (1993) és a Mercury Falling (1996) lemezeken, valamint három nótában a Brand New Day (1999) és két dalban a Sacred Love (2003) albumokon. 2003. szeptemberében viszont egy rövid időre ismét visszatért Stinghez, akivel néhány fellépés erejéig a Sacred Love promó koncertjein működött közre, azonban a világkörüli koncertkörutat ismét visszautasította.

„Mindig is a stúdió volt a munkahelyem. Session zenészként építettem fel a karrieremet, és ebből a szempontból szerencsésnek érezhetem magam, mivel éjszakánként haza mehetek és mindig ugyanott alhatok, ami nagyon jó dolog ennyi év turnézás után.” – Vinnie Colaiuta

Íme még néhány érdekes sztori Colaiutától:

„Robben Ford egyszer megkérdezte, hogy szeretnék-e Stinggel együtt játszani. ’Viccelsz? Csakis Sting vagy Peter Gabriel kedvéért tenném ki a lábamat ebből a városból!’ - válaszoltam. Teltek-múltak a hónapok de nem történt semmi, úgyhogy már le is tudtam magamban a dolgot. Aztán egyszer csak felhívott Sting menedzsere, aki megkérdezte, hogy volna-e kedvem részt venni egy meghallgatáson Angliában, viszont a repülőjegyet saját magamnak kell megvennem. ’Ha meghallgatásra megyek, csakis akkor fizetem ki a jegy árát, hogyha nem engem választanak.’ - feleltem. Végül nem nekem kellett fizetnem...” – Vinnie Colaiuta

„Amikor odaértem, az első dolgunk az volt, hogy ettünk egy lasagnét. Aztán a menedzser adott nekem egy DAT-ot a The Soul Cages mixeivel, ami kb. egy 45 perces anyag volt. Egyszer meghallgattam, majd leültünk és elkezdtünk játszani. Először az Every Breath You Take-et nyomtuk, meg még egy pár Police-számot. Ezután belekezdtünk a The Soul Cages dalaiba. Úgy másfél órán keresztül zenéltünk, csak Sting, a gitáros Dominic Miller és jómagam. Nagyszerű volt! Hasonló, mint amikor Frank Zappánál megkaptam a melót. Sting azt mondta: ’Tiéd az állás, de van még néhány előre megbeszélt időpontom, amelyeket tiszteletben kell tartanom!’.” – Vinnie Colaiuta

„Nem szóltam senkinek, mivel még nem tűnt véglegesnek a dolog. De másfél napra rá ismét felhívott a menedzser és hivatalosan is megerősítette. Így elutaztam Angliába, ahol öt napot próbáltunk és a második napon megjelent Peter Gabriel. A dél-amerikai Amnesty International koncertekre készültünk és Peter is velünk próbált, majd Chilében együtt léptünk fel. Hatalmas volt! Végül mindkettejükkel játszhattam; azzal a két pasassal, akikkel bármikor elindultam volna turnézni.” – Vinnie Colaiuta

„Amikor az első két albumot, a Ten Summoner’s Tales-t és a Mercury Fallingot vettük fel, legtöbbször rögtönözni kezdtünk Sting ötleteire, amelyeket Synclavieren vagy sequenceren mutatott meg nekünk. Ezekre az alapokra építkeztünk, s megnéztük kisül-e belőlük valami. Volt amikor Sting előállt egy groove-ötlettel, vagy csak úgy elkezdett játszani. Szólt, ha nem tetszett neki valami, vagy mást szeretett volna hallani, aztán elénekelte nekem, hogy mire is gondolt. Például az, hogy a páratlan ütemű nótákban a cinekkel és a lábcinnel a taktus felett negyedeket játsszak, az ő ötlete volt és nem az enyém! Ennek a koncepciónak a segítségével aztán sikerült a közönséget is rávezetni a páratlan ütemre. Micsoda briliáns megoldás!” – Vinnie Colaiuta

„Sting egy igazán nagyvonalú pasas és nagyon jól elvan mindenkivel. Rendkívül okos, nagyszerű zenekarvezető és remek muzsikus. Az igen szűk énekes-dalszerző-basszusgitáros réteghez tartozik. Az egész olyan volt, mint egy nagy csapat: ő, mi, a technikusok, így mindannyian együtt, mind egyenrangú felekként. Barátok voltunk és nem az ment, hogy: ’Hé, majd a beálláson esetleg látjuk egymást!’, amikor a főnöknek megvan a saját külön világa. Ő egyáltalán nem ilyen volt.” – Vinnie Colaiuta

„Mindig a lehető legjobb szeretnék lenni az adott muzsika és előadóművész számára. Nemrég az a hatalmas megtiszteltetés ért, hogy egy Steve Gadd számára adott koncerten játszhattam Bostonban. Eleve izgatott voltam, mivel Steve-ről szólt mindez, ráadásul elkövettem azt a hibát, hogy kilestem a nézőtérre mielőtt felmentem volna a színpadra. Megláttam Louie Bellsont, Roy Haynes-t és Elvin Jones-t, akik mind ott ültek a közönség soraiban! Nem is emlékszem, hogy mikor voltam utoljára annyira ideges. Ezek az emberek mind a hőseim voltak, a jazz történelmének és a dobolás kiemelkedő egyéniségei!” – Vinnie Colaiuta

Colaiuta 18-szor nyerte el a Modern Drummer magazin olvasói felmérését, az úgynevezett „Év dobosa" díjat. Ezek közül 10-szer az „Összességében a legjobb” kategória győztese lett. Szintén a Modern Drummer jóvoltából Vinnie „Hall of Fame", azaz örökre szóló tagságot kapott a Zenei Hírességek Csarnokában 1996-ban. A kiadvány Colaiutát a jelenkor legjelentősebb dobosának nevezte. A brit Rhythm magazin pedig minden idők 50 legfontosabb dobosa közé választotta.


Vinnie Colaiutát legközelebb élőben 2008. október 27-én láthatjuk/hallhatjuk a világ egyik legnagyszerűbb formációjával, a Five Peace Banddel (John McLaughlin, Chick Corea, Christian McBride, Kenny Garrett) a bécsi Stadthalléban. Kihagyhatatlan! :)

Köszönet Kardos Zsuzsinak (RitmusDepo) a veszprémi fotókért!