GregJazzBlog

A basszusgitárnyűvő dalospacsirta, a legnagyobb kameruni gulyás-fan, Richard Bona jó szokásához híven, 2008. november 25-én ismét ellátogat hozzánk az A38-ra. Az este 8-ra meghirdetett show több szempontból is érdekességnek ígérkezik! Egyrészt, már több mint egy éve nem láthattuk-hallhattuk őt kedvenc koncerthelyszínén, a hajón. Másrészt, az együttesében történt személycsere (Samuel Torres helyett Roberto Quintero fog perkázni - lásd a lenti képen jobb oldalon), amley a muzsikára és valószínűleg a dalok közötti poénkodásokra is kihat majd. Például az eddig Kolumbiára vonatkozó megjegyzések egész biztosan Venezuelára lesznek átültetve... Harmadrészt, talán a Twelve Shades Of Blues munkacímet viselő, jövőre megjelenő új album dalaiból is számíthatunk egy kis ízelítőre.



A várható felállás: 

Richard Bona - basszusgitár, ének
Etienne Stadwijk - billentyűk
Adam Stoler - gitár
Taylor Haskins - trombita
Ernesto Simpson - dobok
Roberto Quintero - ütősök

A jegy ára: 6.000 Ft. A belépők már erősen fogytán vannak! Úgyhogy hajrá! :) A szervezők honlapja: SmartMusic.hu.



Még egy nagyon jó bonás-lehetőség ígérkezik aznapra! A Magyar Jazz Szövetség meghívására Richard Bona 2008. november 25-i budapesti koncertjét megelőzően délelőtt 10 órától mesterkurzust tart. Az eseménynek a Budapest Jazz Club lesz a helyszíne (1088 Budapest, Múzeum u. 7.). A belépés ingyenes!

Friss hírünk, hogy „Bonayuma” 2009. május 2-án a híres és nem kevésbé virtuóz, Berlinben élő magyar-roma származású gitárossal, Snétberger Ferenccel lép fel duettben a MüPában. Ők ketten 2005 augusztusában már találkoztak egymással személyesen, ugyanis a 2. Veszprémi Ünnepi Játékokon egymást váltották a színpadon.



Gyors áttekintés az eddigi Bona-koncikról kis hazánkban:

  1. 2002. május 31. Margitsziget (Pat Metheny Group)
  2. 2004. július 31. A38
  3. 2004. november 16. Millenáris (Mike Stern Band)
  4. 2005. július 6. MüPa (Steps Ahead)
  5. 2005. augusztus 6. Veszprém
  6. 2005. november 15. A38
  7. 2006. július 26. A38
  8. 2006. július 27. A38
  9. 2006. július 28. Szolnok (kurzus)
10. 2007. július 11. A38 (DVD)
11. 2007. július 12. A38 (DVD)
12. 2007. október 18. A38
13. 2008. április 7. Pécs
14. 2008. július 27. Veszprém (Toto Bona Lokua)
15. 2008. november 25. BJC (kurzus)
16. 2008. november 25. A38
17. 2009. május 2. MüPa (Snétberger & Bona)



Fotók: SamuelTorres.com & nAndra.

Mindenkinek nagyon jó szórakozást kívánok! :)

Írjátok meg, Ti miért szeretitek/nem szeretitek Bona mestert!

Kenneth David „Kenny” Kirkland, alias Doctone 1955. szeptember 28-án született Newportban és 1998. november 12-én hunyt el New York City-ben. A lenyűgöző tehetségű zongorista kezdetben a Manhattan School of Music-ban tanult klasszikus zenét, majd érdeklődése a jazz irányába terelődött. A '70-es évek végén kelet-európai muzsikusokkal, nevezetesen Michal Urbaniakkal, illetve Miroslav Vitoussal játszott együtt, majd jöttek sorra a hazai megbízások: Wynton Marsalis, Branford Marsalis, Jeff „Tain” Watts, Kenny Garrett, Hiram Bullock, Terence Blanchard, Michael Brecker, John Scofield stb. Nagy hatással volt rá többek között Herbie Hancock, Keith Jarrett, Thelonious Monk, McCoy Tyner és Bartók Béla munkássága, otthonosan mozgott a bebop, a blues, a funk és a calypso műfajokban.

Az igazi világhírnév mégis egy pop-rock előadóval érkezett el hozzá, amikor a szólókarrierbe kezdett Sting meghívta alakuló együttesébe. Kenny később fellépett a The Police-szal, majd Jay Leno műsorának, a The Tonight Show bandájának lett a tagja. Stinggel 1985 és 1996 között rögzítette a The Dream Of The Blue Turtles, a Bring On The Night, a ...Nothing Like The Sun, a The Soul Cages és a Mercury Falling albumokat, valamint a legtöbb világturnén részt is vett, mint billentyűs. Hazánkban 1988-ban a Népstadionban, majd 1996-ban a Kisstadionban lépett fel Stinggel, majd halála előtt pár hónappal a Hajógyári-szigeten járt Branford Marsalis Quartetjével. Egyetlen szólólemeze, amely a Kenny Kirkland címet viseli 1991-ben jelent meg a GRP Records gondozásában, és egy igazán sokszínű, zseniális alkotás.

Kenny egy rendkívül nyugodt, szerény és barátságos ember volt. 1998. november 7-én még jelen volt Branford Marsalis esküvőjén, majd november 13-án holtan találtak rá Queens-i lakásában. Szívelégtelenségben hunyt el, de más hírek heroin-túladagolásról szóltak. Legutolsó munkái a dobos Watts Citizen Tain, illetve a szaxofonos Marsalis Requiem albumain hallhatók. 


„1984. december 5-én történt. Kenny Kirkland besétált az 52. utcán lévő Sir Stúdióba sétabottal, kalappal a fején, világi mosollyal. Két napot késett. Branford könyörgött, hogy ne keressek mást amíg nem hallottam „Doctone”-t, ahogy őt mindenki ismerte. 'Úgysincs nála jobb. Majd meglátod.' Egy homályos történetet adott elő a Brooklyn Bridge-en lerobbant autójáról, noha azt, hogy egy ilyen eset hogyan emészthetett fel két teljes napot, sosem tudtuk meg. Kenny csak mosolygott, odaballagott a hangszeréhez, felakasztotta a botját és elkezdett játszani Omarral és velem egy háromakkordos rögtönzött kíséretre: C7, D7, E7. Doc mindössze négy ütemen belül szárnyalt.

Még mindig üdvözülten mosolyogva az ujjai meghosszabodni látszódtak, harmóniát keresve ebben az egyszerű kíséretben. Hamar tátva maradt a szám a mélyből érkező harmonikus és ritmikus könnyedségű dallamok hallatán. Branfordnak nem kellett mondania, hogy 'ugye megmondtam', ehelyett csak szélesen vigyorgott. Amit Kenny aznap játszott, számomra az elkövetkezendő 16 év fénypontja lett. Doc szólóját az utókor részére rögzítettük az élő albumon. A Bring On The Night a zene egy rendkívüli példája. Soha nem unom meg hallgatni a játékát. A barátom, kollégám és tanárom volt. 1998. novemberében hunyt el.” - Sting (Brand New Day Tourbook, 1999. szeptember 29.)

Köszönet Daninak a fordításért!





Nyugodjék békében!

Mike Stern és csapata Budapest és Gyula után bevette Debrecent is! Miles Davis egykori gitárosa hatalmas sikert aratott 2008. november 6-án a Kölcsey Központ Nagytermében. Stern egyedi felállású sztárzenekara idén június végén debütált Japánban, majd a Yellowjackets-szel közös projekt befejezése után októberben folytatták tovább együtt a turnézást Európában.


A bandát akár joggal nevezhetnénk „All Star Yamaha Endorsers”-nek is, hiszen mindannyian e cég hangszereit népszerűsítik. Mike Stern eredeti, 1950-ből származó Fender Telecasterjét régebben egy fegyveres rablás során tulajdonították el. Jelenlegi gitárját egy bostoni barátja, Michael Aronson készítette, amely egy Telecaster-stílusú test egy '50-es évekből származó Fender Broadcaster nyakkal. Ennek a hangszernek a másolatát a Yamaha gyártja és értékesíti Mike Stern Signature néven. Randy Brecker Yamaha YTR-8335RGS trombitát fúj, Chris Minh Doky Yamaha Silent Bass-t és négyhúros elektromos basszgitárt penget, Dave Weckl Yamaha dobokon, Remo bőrökön, Sabian cineken és Vic Firth verőkkel virgázik.


A Kölcsey Központ-Hotel Lycium-MODEM (Modern Művészeti Múzeum) létesítményre méltán lehet büszke a cívis város. A kb. 1000-1200 fő befogadására alkalmas nagyterem akusztikája kiváló, köszönhető ez többek között a speciális, teremakusztikát módosító rendszernek. A színültig megtelt nézőtéren kíváncsi várakozás lett úrrá. A 19:30-kor kezdődő fellépés felkonfjából kiderült, hogy a koncert két részes lesz. Az első felvonásban a már tavaly előtt, illetve tavaly az A38-on bemutatott repertoárt hallhattuk, az új formációból adódó hangzásbeli különbségekkel módosulva.

A nyitány egy 20 perces neo-bop nóta, a Tumble Home volt, mely legalább annyira okozott felfordulást, mint ahogyan azt a címe sugallja. Brecker effektes trombita soundjával játszott szimultán futamokat Sternnel, majd lenyűgöző szólók követték egymást. Elsőként Mike tett ki magáért, akit Chris és Dave hihetetlen sebességgel követett. Majd jött Randy csodás trombitajátéka és Chris izgalmas elektromos bőgő szólója, amelyeket Mike rövid riffekkel színesített. A befejezés felé Dave Weckl tette oda magát keményen, aztán jött újra a téma, majd egy hatalmas taps a közönség részéről. Mike rögtön megragadta az alkalmat és gyorsan bemutatta zenésztársait, s megemlítette legutóbbi albumát, a Who Let The Cats Out?-ot (amely cím akár értelmezhető úgy is, hogy: „Ki engedte ki a jazz zenészeket?”). A következő, egy fiatal és nagyon tehetséges hölgy dobosról, Kim Thomsonról elkeresztelt dal volt, a KT. Ez a lassúbb tempójú szerzemény egy meggyőző basszusgitár szólóval indult Doky részéről, majd egy újítás jött a sorban, reggae-alapra rögtönzött muted trombita szóló Randy Breckertől. A legutóbb Beyoncéval turnézó lány helyett ezúttal Chick Corea volt dobosa, Weckl mutatta meg, hogy mit tud produkálni komoly szerkóján. Vicces volt, ahogy a koncert elején Stern többször nagyokat gesztikulálva kérdezte a neki jobb oldalon ülő rajongóktól, hogy jól lehet-e hallani a gitárját. Rövid játékos gitár-bőgő intrót követően a fiúk belekezdtek a Richard Bonáról elhíresült, majd a Steps Aheaddel is előadott Wishing Well című lírai nóta előadásába. A lemezfelvételen egyébként nem Bona zenél, hanem a dán-vietnami-amerikai származású Chris Minh Doky basszusozik, illetve a görög-afrikai-francia Elizabeth Kontomanou és a New York-i Philip Hamilton énekel. Az élő verzióban kiemelkedő volt Randal Edward „Randy” induló-szerű, érzelmekkel teli trombitaszólója a befejezésben. A gyönyörű darabot Mike - számomra - több új elemet is tartalmazó improvizációja követte, amelyet Dave rögtönzött és hangulatos kézzel dobolása kísért. A folytatásban egy másik mű csendült fel a Voices albumról, mégpedig a What Might Have Been. A megható balladában szerintem kiemelkedő volt Chris szólója az elektromos bőgőn. Az 1999-es Play-ről szólt ezután az igazán húzós, már-már metálos Tipatina's. A szinte kibogozhatatlan körökből természetesen végül sikerült kikeverednie Mike-nak, majd nagyon jó funky-s akkordokat hozott. Igazából ekkor éreztem először a szaxofonos Bob Franceschini hiányát, aki ezen a ponton rendszerint elképesztő erejű tenorszólóval rukkol elő. Randy Brecker trombitája sem szólt gyengén, csak szerintem kevésbé illett ide. A befejezésben természetesen egy elmaradhatatlan, közel ötperces dobszóló szerepelt. Bámulatos volt!


A szünetben a bostoni muzsikus személyesen árulta és dedikálta a Who Let The Cats Out? CD-jét az érdeklődőknek. A dögös Slow Change-gel kezdődött meg az est második része, szintén a Voices-ról, Jimi Hendrix Voodoo Child-részlettel tarkítva. A dalból szintén a nagyszerű Franceschinit hiányoltam leginkább, de Dennis Chambers is fantasztikus szólókat szokott produkálni ebben a kőkemény blues-ban. Egy új, közönség-tapsoltatós kis intrót követően az est első igazi meglepetése következett, a Wing And A Prayer csodás szerzeménnyel, az 1996-os Between The Lines-ról. 12 évvel ezelőtt a Budai Várban hallottam ezt legutóbb élőben, szintén Dave Weckl seprűzésével. Brecker szordínóval fújta trombitáját, Doky pedig egy igazán lírai bőgő impróval jutalmazott meg bennünket (csupán egy hang csúszott el véletlenül, de arckifejezésével bevállalta a bakit). A ráadások előtt még egy pörgős nótára, a Chatterre jutott idő, a These Times című CD-ről. Doky ismét elektromos basszgitárra váltott, Brecker pedig a földre dobta hangtompítóját. A befejezés Dave Weckl óriási szólójával ért véget, volt ott szikrázó lábdob, pergő, kolomp, tamok, cinek... Csak úgy remegett a ház, miközben a gitár és a basszus mantra-szerűen ismételgette a 14 hangból álló alapot. Szegény Szendőfi Péter dobost kis híján kivezették a biztonságiak, annyira közelről szerette volna tanulmányozni példaképe előadását... Az est főhősét, Mike Sternt végül Dave Weckl mutatta be a közönségnek.


A repetára nem kellett sokat várni, Sternék szinte el sem hagyták a színpadot, máris fordultak vissza, hogy belekezdjenek az est második váratlan meglepetésébe, a Randy Brecker által írt Some Skunk Funk címet viselő klasszikusba. Ez a rendkívül gyors és nehéz darab volt tavaly májusban a Soul Bop Band koncertjének ráadása a MüPában, ahol szintén Randy és Chris is játszottak (lásd a GregJazzBlog fejlécében található fotót), a néhai Hiram Bullock gitáros fantasztikus közreműködésével. Mike nagyon köszönte mindenkinek a figyelmet és a tapsot, valamint elhangzott az elmaradhatatlan „Szíííííííííídííííííííííz” (CDs) felkiáltás, illetve az a poén, hogy szívesen játszanának még egész éjjel nekünk, de sajnos nem ismernek több dalt... :) A funk-rock őrület után mégis óriási ovációval követelte vissza a publikum a Mike Stern Bandet. Nekem feltűnt, hogy ez a ráadás már nem volt betervezve, mivel a főnök úgy hívta vissza zenekara tagjait, akik személyes cuccaikkal már elindultak az öltöző felé. A félrecsapott sapkás, laza Chris egy jól irányzott szólóval kezdett, majd belecsaptak a lecsóba, azaz Miles Davis fülbemászó szerzeményébe, a Jean Pierre-be, melyet a közönség kitörő örömmel és 2/4-es (illetve 4/4-es) tapsolással díjazott. Randy Brecker hangszerével mintegy megidézte Miles szellemét. Hátborzongatóan élethű előadásmód volt! Nem volt Ha Ha Hotel és nem volt Chromazone sem, de így is nagyon jól éreztük magunkat!

Mindegyik tagot már több alkalommal volt szerencsém élőben megcsodálni, és eddigi élményeim alapján nyugodtan állíthatom, hogy mindannyian a legjobb formájukat nyújtották aznap este. Mr. Sedgwick (ez Stern eredeti vezetékneve) és zenészeinek profi és könnyed hozzáállása, a tökéletes hangzás és a teltházas, lelkes hallgatóság mindezt az élményt csak tovább fokozta. Az utóbbi időben Mike Stern egyre jobb és jobb formációkkal játszik, mi lesz még itt a folytatásban...?! ;)


A banda:

Mike Stern - gitár
Randy Brecker - trombita
Chris Minh Doky - elektromos bőgő & basszusgitár
Dave Weckl - dob

A repertoár:

1. Tumble Home
2. KT
3. Wishing Well
4. Mike Solo
5. What Might Have Been
6. Tipatina's
(Szünet)
7. Slow Change
8. Intro
9. Wing And A Prayer
10. Chatter
Ráadások:
11. Some Skunk Funk
12. Jean Pierre


További koncertfotók: Haon.hu (Hajdú Online). 

Szeptember végén a Zenész Magazin azzal a megtisztelő felkéréssel keresett meg a Borlai-cikkem kapcsán, hogy készítsek címlap-interjút Kaltenecker Zsolttal. Mivel Zsolt szintén az itthoni nagy kedvenceim közé tartozik, nem volt nehéz dolgom. A teljes riportot a Zenész 2008. novemberi számában olvashatjátok (már kapható az újságárusoknál, az ára 595 Ft), ízelítőül íme a bevezető:

„Kaltenecker Zsolt az egyik legjelentősebb hazai jazz zongorista. Kaltenecker Trio nevű formációjával egy évtizeddel ezelőtt robbant be a köztudatba. Változó felállásban mind fúziós, mind akusztikus jazz terén kiemelekedőt alkotott, miközben játszott szólóban és duóban is. Belekóstolt a nu jazzbe és a magyar sikereken túl, bizonyított már Szlovákiában, Csehországban, Ausztriában, Lengyelországban, Oroszországban, Angliában és Japánban. Az utóbbi időben a zongora helyett kizárólag elektronikus hangszereken játszik. Zsolttal a kezdetekről, zenei példaképeiről, jelenlegi munkáiról, az európai jazz helyzetéről és még sok minden másról beszélgettünk...”


Jó olvasgatást Mindenkinek! :) 

Idén tavasszal, amikor a Fergeteges (in)formációk című bejegyzést írtam, még nem is sejtettem, hogy végül mindhárom bandát sikerül élőben látnom. A Five Peace Band koncertjére október 27-én Bécsben került sor, egy nappal az S.M.V. budapesti fellépése után.

Ez a zenekar véleményem szerint jelenleg a világ legjobb felállású fúziós bandája. A tagok talán nem is igényelnek részletes bemutatást, hiszen mind az öten saját hangszerük legnagyobb mesterei. Az egyik alapító John McLaughlin angol gitáros, a másik Chick Corea olasz-spanyol származású, amerikai zongorista. Ők ketten 1969-ben Miles Davis zenekarában játszottak először közösen, a korszakalkotó In A Silent Way című lemez felvételén. Az azóta eltelt közel 40 évben külön utakon jártak. A hindu filozófiát valló John megalapította a The Mahavishnu Orchestrát, s a Shaktival és a Guitar Trioval is világsikereket ért el, míg a szcientológus Chick a Return To Foreverrel akusztikus és elektromos bandáival, valamint megszámlálhatatlan latinos és fúziós projektjeivel beírta magát a halhatatlan jazz muzsikusok közé. Ezen új formációjukba szólistának bevették még Kenny Garrett szaxofonost, aki Miles Davis későbbi együtteséből, illetve Marcus Miller kísérőjeként lett leginkább ismert. A ritmusszekció Sting két korábbi kísérőzenészéből áll, a fantasztikus Christian McBride nagybőgős-basszusgitárosból és a félelmetes Vinnie Colaiuta dobosból. A zenekar elnevezését egyébként John McLaughlin legutóbbi CD-jét záró Five Peace Band dal címétől kölcsönözte.

A dolog pikantériája, hogy a Five Peace Band tagjai az elmúlt másfél esztendőben egymástól függetlenül mind jártak Magyarországon, de így most ezzel a turnéval sajnos nem látogatnak el hazánkba. Az október 22-én Monacóban (McLaughlin jelenleg itt él) elindult koncertsorozat ősszel Európában zajlik, jövő tavasszal pedig az USA-ban folytatódik. Az ausztriai fellépés (Írország és Románia után) sorrendben mindössze a negyedik volt a zenekar életében. Az előadásnak egy minden szempontból ideális épület, a Wiener Stadhalle F csarnoka adott otthont, amely egy 2000 fő befogadására alkalmas, jó akusztikájú, vadonatúj kongresszusi- és koncertterem. A kitűnő parkolás és profin megszervezett beengedés természetesen tükrözte az osztrák mentalitást. A közönség összetétele igen vegyes volt, a fiatal és laza zenészektől az idősebb öltönyös és kosztümös generációig. Bár az előtérben elkaptam néhány magyar szófoszlányt, de nekem úgy tűnt, hogy csak pár honfitársunk utazott ki erre a történelmi eseményre, ami azért igencsak sajnálatos tény...


A show este negyed 9-kor vette kezdetét, amikor mindenféle előzetes felkonferálás nélkül megjelent a színpadon az est két főhőse, az ősz hajú és mosolygós 66 éves McLaughlin és a copfos, kis bajuszt, szakállt és szemüveget viselő 67 éves Corea. John a 4th Dimension koncertről már ismert fekete Godin gitárjával érkezett, Corea pedig beült a Yamaha Motif XS7-es és XS8-as mögé. Első számként stílszerűen az In A Silent Way ötperces, csodálatos duett változata csendült fel. A két nagyszerű zenész a rengeteg kihagyás ellenére is elképesztő összhangban voltak egymással. A folytatásban a Raju következett McLaughlin idei Floating Point albumáról, melynek kezdő, rockos riffjei alatt bevonult a zenekar többi tagja is. Az első pillanattól kezdve hihetetlen élmény volt számomra így együtt látni és hallani őket élőben! Colaiuta gyönyörű arany színű Gretsch-szerkóján és Zildjian cinjein azonnal rettentő dinamikus virgázásba kezdett. McBride fekete, négyhúros, fretless Pensa basszgitárján dörmögött rendkívüli sebességgel. A főtéma után Corea, majd Garrett csillogtatták meg tehetségüket szólóik során. Vinnie szinte az egész nóta alatt szólózott, rendkívül színesen és gazdag díszítésekkel játszva. Ezután következett a tagok bemutatása McLaughlintól angol nyelven, majd átváltott németre, amit a közönség nagyon díjazott. Innentől kezdve John teljes este során folyékonyan németül beszélt a hallhatósághoz. Chick Corea külön tapsot kért az In A Silent Way szerzője, Joe Zawinul emlékére. Corea egy új, swinges nótája, a The Disguise következett, amelyben a zeneszerző Yamaha versenyzongorán, Christian 3/4-es méretű bőgőn játszott, Vinnie pedig seprűkkel dobolt. A lüktető ritmusú kompozíciót McBride érzéki szólója zárta. Ezt követően egy rendkívül izgalmas, blues lüktetésű, azonban 15/8-ban íródott szám, a New Blues Old Bruise következett az Industrial Zen című McLaughlin lemezről. Az eredeti verzión is Vinnie Colaiuta varázsol, és nem véletlenül ült most is a dobok mögött... Olyan volt mint a kisördög! Kenny Garrett is rendesen megdolgozott a közel negyedórás mű előadása alatt. A 45 perces első blokk után félórás szünet következett.


A második félidőben jóval hosszabb darabokat adott elő a nagyszerű kvintett. A sor Corea szintén új szerzeményével kezdődött, a Hymn To Andromedával, amely három részre tagolódott: zongora és nagybőgő intró (amely során a vonó is előkerült a klasszikus hangzás érdekében); visszafogott, lassú, lírai rész hangulatos gitárszólóval; valamint egy gyors és mozgalmas, tipikusan akusztikus coreás betét, altszaxofonnal a középpontban. A kb. 20 perces szám frappánsan zongora és bőgő párossal zárult, egy egyszerű dallamot ismételgetve. A folytatásban a zenekar a Senor C.S. McLaughlin-nótát adta elő, szintén az Industrial Zen c. lemezről. A dalban használt gitár-hangszínből, a monogramból és a John által említett réges-régi barátról hamar kitalálhattuk, hogy csakis Carlos Santanáról lehet szól. McBride eszeveszettül ropogtatott, Corea utánozhatatlanul csilingelt, McLaughlin összetéveszthetetlenül tekert, Garrett meg kifújta a lelkét is. Colaiutát harmadszorra láttam már élőben, és az a véleményem, hogy egy földöntúli jelenség! Olyan muzikalitással, intuícióval és technikai tudással rendelkezik, mint senki más. Stinggel még csak nagyon szűk keretek között zenélhetett a Mercury Falling turnén 12 évvel ezelőtt, Herbie Hancockkal már sokkal szabadabban virgázott idén nyáron, de itt a Five Peace Banddel egyszerűen zabolázatlan volt! A Dr. Jackle (nem Dr. Jackyll és Mr. Hyde) című kompozícióban Coreáék megidézték a két évvel ezelőtt elhunyt altszaxofonos, Jackie McLean szellemét, ugyanis ő írta ezt a Miles Davis által is sokszor előadott, gyors tempójú swinges darabot. McLaughlin a mostani banda számára komponált For Peace Bandben (nem azonos a korábban említett Five Peace Band szerzeménnyel) McBride pastoriusos dörmögéssel, Garrett a Jean Pierre-ből vett idézettel, Colaiuta pedig egy leírhatatlanul nagy szólóval járult hozzá a sikerhez. Olyan váltásokat produkált, amelyektől a többi tag összenézett egymással és sokszor nevetni kezdtek. Az amerikai turné során (néhány állomástól eltekintve) Vinnie helyett egyébként Brian Blade csatlakozik majd a sztárcsapathoz.


Corea és McLaughlin mindvégig hihetetlenül jól eltalált arányokkal, s a rájuk jellemző profizmussal és tökéletességre való törekvéssel zenéltek a bő két órás fellépés alatt. A ráadást Richard Rodgers 1935-ös My Romance című nótája szolgáltatta (Chick Corea korábban Gary Burton vibrafonossal adta elő), ismét duett felállásban, így keretbe foglalva ezt a kivételes estet. Aki kihagyta a bécsi show-t sajnálhatja. Aki viszont ott volt, szerintem sosem felejti el.


A banda:

John McLaughlin - gitár
Chick Corea - billentyűk & zongora
Kenny Garrett - altszaxofon
Christian McBride - basszusgitár & nagybőgő
Vinnie Colaiuta - dob

A repertoár:

1. In A Silent Way
2. Raju
3. The Disguise
4. New Blues Old Bruise
(Szünet)
5. Hymn To Andromeda
6. Senor C.S.
7. Dr. Jackle
8. For Peace Band
Ráadás:
9. My Romance


 Koncertfotók: Zolles.com és FivePeaceBand.com.