Mike Stern egy fáradhatatlan gitáros. Karrierjének két olyan sajátossága van, amellyel leköröz más fáradhatatlan gitárosokat: mindig a legjobbak vették maguk mellé, de később fordult a kocka, s ő vette maga mellé a legjobbakat. Gondoljunk csak bele, hogy kiknél kezdte a pályafutását? Blood, Sweat & Tears, Miles Davis, Jaco Pastorius, Brecker Brothers, Steps Ahead, Bob Berg stb. Azután kikkel folytatta, immár szólóban? Dave Weckl, Dennis Chambers, Bob Franceschini, Richard Bona, Vinnie Colaiuta, Chris Minh Doky, Yellowjackets stb. Az viszont nem mondható el róla, hogy 1985-ös első önálló albuma, a Neesh óta mindig teljesen meg tudott újulni, s soha nem ismételte volna saját magát... Viszont nyitottsága, alázata, kitartása és zsenialitása révén továbbra is ott van a topon, és személy szerint mindig nagyon várom az új megjelenéseit!

„A muzsika olyan mint egy nagy szomszédság - egy olyan környék, ahol bármi és minden megtörténhet.” - Mike Stern



Az idén augusztusban megjelent Big Neighborhood 11 trackje 2008 decembere és 2009 márciusa között került rögzítésre három helyszínen (New York, Los Angeles, Austin). Mindegyik szerzeményt Mike Stern írta, s a teljes albumot barátjának, a tavaly nyáron elhunyt Hiram Bullock emlékének ajánlja. Azonban - véleményem szerint - Stern ezen a lemezen kissé túlvállalta magát, már ami a „szomszédokat” illeti. Ugyanis olyan kaliberű előadókat hívott meg vendégszereplőként a lemezére, akik a fejére nőttek... De ne szaladjunk ennyire előre, lássuk, illetve halljuk a dalokat sorrendben (ez a cikk real-time CD-hallgatás közben íródott):

1. Big Neighborhood: Nagyon dögös rock-szám, Jimi Hendrix Voodoo Child-feelinggel. Stern rendesen teker, de kicsit uncsi rajta, a vendég Steve Vai viszont fantasztikus soundot és pazar virtuozitást prezentál. UFO a hapsi! Nem hiába alkalmazta Frank Zappa is... Mike próbál utána menni, de nem igazán sikerül neki. A doboknál Dave Weckl feszes tempót diktál, a régi társ, Lincoln Goines is on bass.

2. 6th Street: Nyugodtabb, visszafogottabb nóta, a Texas-i rock-gitáros Eric Johnson közreműködésével. Eléggé elnyújtott szerzemény. Az ő stílusa már jobban simul Stern játékához. A hangszíne és a skálázgatása is fergeteges. Az orgonánál a producer, Jim Beard parádézik.



3. Reach: Bona mester valószínűleg „reach”-en belül volt New Yorkban és felénekelte, illetve feljátszotta basszusgitárján ezt a dalt Mike-nak. Kellemesen bonás, multitrack vokállal, tenorszaxofonnal, ügyes dobbal, jó gitárszólóval. Egészen a Voices Stern-lemezre hajaz, de azon mégiscsak jobb nóták sorakoznak szerintem...

4. Song For Pepper: A lemez női-trilógiájának első darabja. A ritmusszekció nagyon bejön, Esperanza Spalding bőgőzik és énekel, valamint Herbie Hancock kedvence, Terri Lyne Carrington seprűzik. Stern végig visszafogottan kísér majd egy lírait imprózik, zongorán ismét Beard játszik. Kissé zavaróak számomra Esperanza mély lélegzetvételei a sorok között. Dehát, levegőt muszáj venni néha...

5. Coupe De Ville: Na, végre egy kis swing! A nagybőgőn ismét Esperanza, a doboknál továbbra is Terri. A szaxofon (Bob Malach) és a gitár felváltva szólózgatnak, a zongi hangulatos aláfestést szolgáltat. Ez igazi Stern-jazz, kb. mint amilyen a Give And Take-en hallható.



6. Bird Blue: Spalding kisasszony ismét a hangszálait (is) dolgoztatja. A csodálatos végeredmény egy érzéki vokál-gitár páros. Itt már nincsenek zavaró sóhajtások, a szintin Jim Beard kísér. A középrész is gyönyörű. Sajnálom, hogy Mike már régen vette elő az akusztikus hangszerét. Ide nagyon passzolt volna!

7. Moroccal Roll: Akár lehetne Way Out East folytatásaként is aposztrofálni a Voices-ről. Vibráló, nyugtalan, keleties stílusú hangzás. Steve Vai ismét nagyon kemény benne a szitár gitárral. Mike „CDs” Stern hozza a szokásosat. A Weckl is nagyon komolyan nyomja. Na, az a rövid szinti-szaxi rész azért nem kellett volna ott a közepénél... Mindegy, így is jó kis progresszív muzsika ez! A befejezésnél a szólópárbajt szerintem Vai nyeri újra.

8. Long Time Gone: A leghosszabb szerzemény a lemezen, s talán egyben a legvontatottabb is. Sok minden nem történik benne. A blues-os line-up: Mike Stern - gitár, Eric Johnson - gitár, Lincoln Goines - basszusgitár, Lionel Cordew - dob, Jim Beard - Hammond orgona.



9. Check One: Hihetetlen nagy ötlet volt összeereszteni Mike Sternt és Bob Franceschinit a Medeski Martin & Wood trióval! Az eredmény önmagáért beszél: funk-fusion ezerrel. Minden a helyén van! Ahogyan Billy Martin dobolása beindul, John Medeski clavinetezik, Chris Wood penget... Nagyon pazar! Öt csillag!

10. That's All It Is: A hajmeresztő MMW-s felállással játsszák ezt a számot is, amelyet Stern régebben csak I Don't Know-ként emlegetett. A jamelős slágert először 2007 októberében tolták bele az arcunkba az A38-on, és elég húzósan szólt már akkor is Miles Davis Jean Pierre-jével összeillesztve. Jó kis egyszerű téma és igazi örömzene! Egy orgona vs. gitár jelenet is szerepet kap benne. Franceschini ismét nagyot fúj. Tetszik, na! Ennyi az egész... :)

11. Hope You Don't Mind: De igenis bánom! Hiszen ezzel a darabbal sajnos vége a lemeznek! :( Randy Brecker muted trombitája Davist idézi. A főszerep emellett a gitáré és a zongorájé. A kicsit vicces refrén akár egy burlesk filmbe illő téma is lehetne. Brecker szordínó nélküli hosszabb szólója fenomenális. A bőgőnél a dán-vietnami Chris Minh Doky, a dobos pedig egy újabb csaj: Cindy Blackman, Lenny Kravitz egykori zenésze. A nóta legvége pedig egy igazi koncertszerű megoldás.

Elgondolkoztam azon, milyen lett volna ez a lemez, ha beteljesülnek Stern korábbi tervei, amiket egy tavalyi villáminterjúban említett nekem Gyulán. Hová fért volna még rá erre az anyagra John McLaughlin és John Scofield? Sehová! Így is túlzsúfolt a banda... Nem baj, talán majd legközelebb! Az a rövid véleményem, hogy a Big Neighborhood sokkal jobban sikerült, mint a Who Let The Cats Out?, de nem jobb mint a Voices vagy a Between The Lines. Mindenesetre, szerintem ez az idei év eddigi legjobb fusion albuma!