GregJazzBlog

Januári jazzerünk Lars Danielsson, 50 éves svéd bőgős, zeneszerző és producer. A göteburgi konzervatóriumban végzett, nagybőgőn, basszusgitáron és csellón játszik. 1985-ben alapította meg kvartettjét Dave Liebman szaxofonossal, Bobo Stenson zongoristával és Jon Christensen dobossal. 1983 óta ezidáig 13 saját albummal jelentkezett, ugyanakkor számos alkalommal dolgozott együtt szimfonikus zenekarokkal és big bandekkel is.

A szimpatikus művész különféle nemzetközi jazz projektekből is jócskán kivette a részét. Együtt játszott számos neves gitárossal: John Scofielddal, Mike Sternnel, Pat Metheny-vel és John Abercrombie-val, zongoristákkal: Joey Calderazzoval és Dave Kikoskival, szaxofonosokkal: Michael Breckerrel, Bob Berggel és Bill Evans-szal, trombitásokkal: Randy Breckerrel és Kenny Wheelerrel, dobosokkal: Jack DeJohnette-tel, Peter Erskine-nel és Adam Nussbaummal, ütősökkel: Trilok Gurtuval, Alex Acuñával és Marilyn Mazurral.

Természetesen elmaradhatatlan az örömzenélés a honfitársakkal, valamint más északi szomszédokkal is. Lars gyakori muzsikustársa Victoria Tolstoy énekesnőnek, Nils Landgren harsonásnak, Ulf Wakenius gitárosnak, valamint Niels Lan Doky, Lars Jansson és a néhai Esbjörn Svensson zongoristáknak.

ACT Music gondozásában megjelent két legutóbbi lemeze, a 2004-ben megjelent zseniális Libera Me, illetve a 2006-os modern hangzású Mélange Bleu.

„Számomra mindig is természetes volt, hogy a zenémet összekapcsoljam a komolyzenei hangzással. Amikor hangszerelelek, sokkal inkább a klasszikus komponisták megközelítését alkalmazom a fekvést illetően, mintsem a jazz zeneszerzőkét. (...) Johann Sebastian Bach például a walking bass mestere volt.” - Lars Danielsson

Lars Danielsson és a Festival Symphony Orchestra:



Mindenképpen említésre méltóak Danielsson közös munkái a lengyel zongoristával, Leszek Możdżerrel és a török származású, Izraelben élő ütőhangszeressel, Zohar Frescoval. Trió felállásban három lemezük született: a 2005-ös The Time, a 2006-os Between Us And The Light, illetve a 2007-es Live. Az ugyancsak 2007-ben kiadott, 14 gyönyörű nótát tartalmazó Pasodoble című CD-n viszont már Lars és Leszek csak ketten muzsikálnak.

„Leszek számomra a tökéletes zongorista. Zeneileg 'ugyanarról a bolygóról' származunk. Ezt a lemezt azután kezdtük el tervezni, amikor már néhány nótát duóban előadtunk a turné során. Ezután keresett meg minket Siegfried Loch egy album ötletével. A zongora és a nagybőgő között erős kapcsolat jött létre. Az effajta muzsikálás számomra olyan, mint egy álom. Leszekkel bármely irányba el tudok mozdulni, amerre csak a zene megkívánja. Remélem mások is annyira fogják élvezni, mint amennyire én.” - Lars Danielsson



„A legelső koncertünk óta úgy érzem, hogy Lars az a nagybőgős, akivel zenélni szeretnék. Nem is kell a muzsikára gondolnom, amikor ő itt van. Érzem azt. Akár hiszik, akár nem, kicsit izgultam mielőtt a stúdióba vonultunk volna így ketten. Azt hittem, hogy valamilyen koncepcióval kell odamennünk, varázslatos és karizmatikus aurát szükséges teremtenünk ahhoz, hogy ne legyünk unalmasak vagy túlságosan mesterkéltek. Lars ezen csak mosolygott és annyit mondott: 'Zenélni fogunk, ennyi az egész!'. Mindez számomra olyan önbizalmat és inspirációt adott, hogy még aznap éjjel megírtam két darabot a szállodai szobámban. Mindkettő rákerült a lemezre. Amikor Lars-szal adok elő, sokkal jobban játszom, mint általában. Szeretném, ha ez az együttműködés még sokáig tartana.” - Leszek Możdżer

Lars Danielsson Trio (a zongoránál Leszek Możdżer):



Lars Danielsson nem összetévesztendő az ugyancsak svéd Lars Gunnar Danielsson politikussal, illetve a fiatal dán Lars Larry Danielsson basszusgitárossal. 

Aki kedveli a skandináv bőgősökre jellemző igazán lírai, ugyanakkor groovy stílust, az emberére talál Danielssonban!

Tavaly év végén a jazz világ ismét egy legendát veszített el.

Frederick Dewayne Hubbard, az indianapolisi születésű trombitás 2008. december 29-én, életének 70. évében szívinfarktusban hunyt el. A mellofonon és trombitán is tanuló Freddie Hubbard tizenéves korában már a Montgomery-fivérekkel (Wes-szel és Monkkal) játszott egy helyi zenekarban. 20 éves korában a jazz fellegvárába, New York City-be költözött, ahol gyakorlatilag a bebop és a hard bop összes óriásánál megfordult, Philly Joe Jones-tól egészen Sonny Rollinsig. Első szólólemeze, az Open Sesame - Miles Davis beajánlására - a Blue Notes Records-nál készült el 1960 júniusában.

„Egyik este John Coltrane-nel játszottam a Birdlandben, amikor betoppant Davis és leült pont a színpaddal szemben. Mivel korábban egy lemezéről hangról hangra lekoppintottam az egyik szólóját, amikor megláttam, azt mondtam magamban: 'Úristen! Most nagyon gyorsan ki kell találnom valami mást.' Így hát végül egy egész jó kis dologgal rukkoltam elő. Amikor lejöttem a színpadról, Miles megszólalt: 'Gyere ide, ember! Beszédem van veled.' Elkezdtünk társalogni, és ekkor mutatott be Alfred Lionnak, s azt mondta: 'Szerződtessétek le!'” - Freddie Hubbard

Az ifjú titán bő egy éven belül még három újabb albummal örvendeztette meg akkori rajongóit. Talán a leghíresebb műve ezek közül a Ready For Freddie. A '60-as években dolgozott még Art Blakey-vel, John Coltrane-nel, McCoy Tynerrel, Wayne Shorterrel, Dexter Gordonnal, Kenny Baronnal, Herbie Hancockkal és Ornette Colemannel is. Közben kifejlesztette saját, jellegzetes és erőteljes stílusát, amely megkülönböztette őt mestereitől, Clifford Browntól és Miles Davistől. Freddie Hubbard a '70-es években érte el sikerei csúcsát, amikor az Atlantic és a CTI kiadóknál jelentek meg sorra crossover munkái. 1972-ben First Light című lemeze Grammy-díjat nyert. A korongon szereplő zenésztársak névsora nem mindennapi: Herbie Hancock, George Benson, Ron Carter, Jack DeJohnette és Airto Moreira. 1977-ben az akusztikus V.S.O.P. Quitettel indult turnéra, azaz Davis korábbi nagysikerű Hancock-Williams-Carter-Shorter felállású együttesével. Freddie Hubbard hosszú időn keresztül igen komoly vetélytársat jelentett Miles Davis számára, aki részletes önéletrajzi könyvében - érdekes módon - mindössze egyetlen fanyar félmondattal említi csak meg:

„Nem tudtam, mi van Freddie Hubbarddal, akiről azt hittem nagy trombitás lesz. Sok jó trombitás tűnt el akkor a színről: Lee Morgant meggyilkolták, Booker Little meghalt fiatalon, akárcsak Clifford Brown, aztán Woody Shaw-t vitte el a sok drog, mielőtt megkaphatta volna azt az elismerést, ami szerintem kijárt volna neki.” - Miles Davis

Hubbard diszkográfiája szólistaként és zenekarvezetőként csaknem 40 lemezt tartalmaz. Kísérőzenészként több tucat albumon szerepelt, ahol mindenképpen érdemes megemlíteni Wayne Shorter 1964-es Speak No Eviljét, valamint Herbie Hancock 1965-ös Maiden Voyage-át. Nemcsak a jazz, hanem a könnyűzene kevelői is ismerhetik trombitajátékát, hiszen Chaka Khan, Elton John és Billy Joel néhány munkájában is közreműködött. Freddie a '80-as években saját zenekarával fesztiválozott az USA-ban és Európában, gyakran kiegészülve olyan neves előadókkal, mint Joe Henderson, Woody Shaw vagy Bobby Hutcherson. A következő évtized elején például Japánban Elvin Jones-szal, George Duke-kal és Ron Carterrel zenélt.



„Tulajdonképpen úgy próbáltam játszani a trombitán, mint egy szaxofonon. Ahelyett, hogy azt fújtam volna: 'Dah, dah, du, du, di, di, di, do,' ezt fújtam: 'Diddly, do, du, do, dah, do, wham, bam, be,' és több szünettel. Megkíséreltem minél hosszabb glissando futamokat játszani, mint: 'trun, da, dun, dun, da, lun, da, da, da, da, da', amit más trombitások nem tesznek.” - Freddie Hubbard

1992-ben Philadelphiában komoly sérülést szenvedett, amikor egyszer bemelegítés nélkül kezdett el játszani. Felszakadt a felső ajka, de mivel ő tovább folytatta a trombitálást a seb elfertőződött, s ezt követően hosszú szünetre kényszerült. A '90-es évek hátralévő részében azokból a jogdíjakból élt, amelyeket rap zenészek kiadói fizettek neki, akik samplingként használták fel a szólóit. Sajnos későbbi visszatérésekor nem tudta már egykori kirobbanó formáját hozni. Tavaly nyáron, 70. születésnapja alkalmából jelent meg legújabb és egyben legutolsó munkája, az On The Real Side (70th Birthday Celebration) tribute-album, amelyen a New Jazz Composers Octet kíséretében - csakis szárnykürtön - hét trackből haton maga az ünnepelt is játszik. A kiemelkedő tehetségű, virtuóz muzsikus a későbbi generációk tagjainak egyik nagy példaképévé vált.

„Azt hiszem, talán Freddie Hubbard volt a legnagyobb trombitás a világon - a hangszíne, a frazírozása és a hangszerhez való hozzáállása miatt. A trombitán előadott bátorsága olyannyira egyedivé tette a mezőnyben, mint amilyen Michael Jordan vagy Tiger Woods a sportban.” - Chris Botti

„Az összes trombitásra hatással volt, aki utána következett. Személyesen is nagyon sokat hallgattam. (...) Mindannyian őt hallgattuk. Az óriási sound, a hatalmas ritmus- és időérzék. Játékának védjegye a gazdagság volt. Dúsgazdag volt.” - Wynton Marsalis

Chick Coreával, Stanley Clarke-kal, Lenny White-tal és Aitro Moreirával (1975):



Joe Hendersonnal, Ron Carterrel, Herbie Hancockkal és Tony Williams-szel (1986):




Isten nyugosztalja!

Új év - új fejlesztések a GregJazzBlogon!

Némiképp átalakult a blog arculata, a fejlécben mostantól a tavaly novemberi A38-as Richard Bona-koncertről láthattok egy általam készített fotót.

Ha a jobb oldali boxokra tekintetek, akkor a korábbi Tartalomjegyzék helyett a Rovatok menüpontot találhatjátok, amely sokkal praktikusabban és könnyebben használható.

A Rovatok alján abszolút új dolog a Vendégkönyv, azaz egyfajta álladó fórum, ahol kommenteljetek kedvetekre! Hajrá!

Leegyszerűsítettem a bejegyzések címkéit, mégpedig úgy, hogy már nem minden megemlített zenész/zenekar neve szerepel egy-egy poszt alatt, hanem csakis akiről/akikről a cikk ténylegesen szól. Ha valamelyik zenészre/zenekarra szeretnétek rákeresni a blogon, használjátok a Keresés opciót.

A Jazzvéleménykutatás, azaz a havi szavazás során szintén tudtok kommentet írni, illetve az előre megadott válaszokat már ki is lehet egészíteni.

2009-ben az eddigi rovatokon kívül találkozhattok majd újakkal, mint például Könyv-ajánlóval, DVD-ajánlóval és Site-ajánlóval is.

További jó szórakozást és időtöltést kívánok Nektek! :))

Egy több, mint hat évvel ezelőtt írott cikkemet szeretném megosztani Veletek, amelyet az akkori cégem belső lapjában publikáltam. Lehetséges, hogy Ti is ott voltatok valamelyik koncerten?

A JAZZ FŐVÁROSA: BUDAPEST

Idén októberben a jazz fellegvárává nőtt Budapest. A cikk szerzője – lelkes rajongó révén - négy koncert erejéig szem- és fültanújává vált ezen rangos eseményeknek (Darshan Musicdays, ill. Ősz a Millenárison), s az alábbi gondolatokat vetette papírra, a zenerajongók nagy-nagy örömére.

Vajon mi a közös Joe Zawinulban, Mike Sternben, John Scofieldban és Bill Evansban?

Azt hiszem, erre a kérdésre rengeteg felelet adható. Mind a négy férfiú zenész (nem is akármilyen!), az USA-ban élnek, javarészt fusion jazz stílusban utaznak, mindannyian megfordultak egykor a trombitavirtuóz „Mester”, azaz Miles Davis zenekarában, és... októberben külön-külön valamennyien felléptek Budapesten is.

The Zawinul Syndicate (2002. okt. 9. New Orleans Music Pub)

Joe Zawinul egy Ausztriában született cseh-magyar-roma származású billentyűs, aki idén töltötte be 70. életévét. Josef a '70-80-as évek legnagyobb sikerű jazz bandájának, a Weather Reportnak egyik alapítója és „társtulajdonosa” volt, majd szóló karrierbe kezdett, s különböző formációival azóta is sikert sikerre halmoz. Számtalanszor járt már hazánkban, jómagam harmadszorra látogattam el koncertjére, ahol vélményem szerint a világ legérdekesebb összetételű együttese lépett fel. Elefántcsontparti dobos (Paco Sery), puerto rico-i ütős (Manolo Badrena), indiai gitáros (Amit Chatterjee), kameruni basszusgitáros (Etienne Mbappé), belga-amerikai énekesnő (Sabine Kabongo), valamint a már imént említett zenekarvezető, aki kora ellenére hihetetlen dinamizmussal, kreativitással és technikai tudással szólaltat meg bármilyen szintetizátort. Muzsikájukban tükröződik mindaz, ami a tagok változatos származásából ered, s minden zenész énektudásával is kiemelkedő teljesítményt nyújt – Joe torzított dörmögését is ideértve. A Zawinul Syndicate érdekes elegyét képezi az elektronikus jazz és az ethno műfajának (európai, amerikai, afrikai, ázsiai népzene). Ezt manapság „world music”-nak aposztrofálják, bár jogos kritikák szerint tulajdonképpen a világon minden zene „világzene”. A budapesti koncerten többek között Zawinul legújabb albuma, a Faces & Places volt terítéken, s e kiemelkedő eseményre a hazai pop- és jazz élet apraja-nagyja is felsorakozott a közönség soraiban.

www.zawinulmusic.com

Mike Stern Band (2002. okt. 17. Millenáris Teátrum)

Mike Stern egy roppant szimpatikus és tehetséges, 49 éves bostoni gitáros. A nála egy esztendővel fiatalabb Pat Metheny volt az egyik tanára a neves Berklee School of Music-ban, majd szintén ő ajánlotta be a világhírű Blood, Sweat & Tears zenekarba is a '70-es évek közepén. Számtalan hasonlónak mondható „vendégszereplés” után (pl. Steps Ahead, Brecker Brothers) 1993-ban megalapította saját együttesét, amelyben a tagok – a jazz világában megszokott módon – állandóan változnak. Kísérői a Millenáris Parkban a dán-vietnami Chris Minh Doky (nagybőgő, basszusgitár), az olasz-amerikai Bob Franceschini (tenor szaxofon) és az afro-amerikai Lionel Cordew (dob) voltak. A koncert kezdése előtt felmerülő kisebb technikai probléma ellenére a két órás show igazán lenyűgözőnek bizonyult, a legvadabb és legpörgősebb – Jimi Hendrixnek is emléket állító – daloktól egészen a lírai hangvételű, lassú, romantikus melódiákig. A repertoár Stern tavalyi Voices c. albumának szerzeményeiből, illetve a korábbi Play, valamint Between The Lines lemezek tartalmából állt össze. Egy-egy dal hossza az öt percestől egészen a fél órásig terjedt, és az összes zenész jócskán megcsillogtatta hangszeres tudását bravúros szólóik során – a Sternre jellemző kétszólamú gitározásról nem is beszélve. A koncert után pár perccel Mike már a ruhatárnál található CD-árus mellől reklámozta és mindenkinek név szerint dedikálta lemezeit, kedélyesen elbeszélgetve rajongóival. A sztárallűrök nélküli, barátságos és őszinte zenész így még inkább belopta magát az emberek szívébe, s fantasztikus gitárjátéka talán az eddigieknél is többet jelent.

www.mikestern.org

The John Scofield Band (2002. okt. 20. New Orleans Music Pub)

John Scofield szintén egy ex-Miles Davis band gitáros. Ohio államból származik és túl van már az ötödik ikszen. Jellegzetes soundja és gitárjátéka összetéveszthetetlenné tette a mai kor nagy jazz gitárosai között. Stílusát leginkább „bizarrnak” nevezném, mivel olyan hangokat és effekteket képes kicsalogatni Ibanez márkájú hangszeréből, amely nem mindennapi élményt nyújt a vájtfülű hallgatóság számára. Improvizációban egész egyszerűen kifogyhatatlan. Legújabb együttesét 30 év körüli fiatalokból verbuválta, s az esetleges generációs problémákat 100%-osan áthidalva kombinálják a tapasztalt jazz zenész és a lázadó technos suhancok hangzásvilágát. A tagok szintén megérdemelnek néhány keresetlen szót. Avi Bortnick egy izraeli ritmusgitáros, pont olyan, akit John már egy jó ideje keresett maga mellé. Ő egyébként a banda technikai zsenije, sampling-kezelő mágusa is. Andy Hess basszusgitáros játszott már heavy metal bandákban is, de ami talán meglepőbb, hogy az utóbbi időkben mint Britney Spears kísérőzenésze vált ismertté. A csapat negyedik tagja, Adam Deitch, egy New York-i „rapper gyerek”. Mindössze 25 éves, s mindkét szülője dobos volt. Azt hiszem, ezért vitt bele apait-anyait a játékába! Véleményem szerint olyan egyedülálló technikával dobol, hogy bármilyen gyors és bonyolult computeres dobprogramot, groove-ot lazán képes helyettesíteni élőben! A John Scofield Band Überjam című új CD-je a free és az acid jazz, a jungle, a swing, a hip-hop és az indiai zenék stílusát ötvözi. Az eredmény egyedülállóan merész. Budapesti fellépésük volt turnéjuk első európai állomása, ahol a jövő tavasszal megjelenő anyagukból is bemutattak némi ízelítőt.

www.johnscofield.com

Bill Evans & His Soul Insiders (2002. okt. 31. New Orleans Music Pub)

A negyvenes évei elejét taposó szőke szaxofonos, Bill Evans legújabb munkája a Big Fun címet viseli (ez egyébként egy 1969-es Miles Davis lemez címe is), s ez az alkotás Európában hamarabb került a piacra mint az Egyesült Államokban. Erről, illetve számos előző korongról csendült fel jó néhány funky-s dal az október végi pesti koncerten. Evans nem stúdiózenészeit, hanem egy teljesen friss turnézenekart hozott magával a VI. kerületbe. Nevezetesen Santana egykori zenész- és szerzőtársát, az orgonista Tom Costert; Marcus Miller dobosát Poogie Bellt; Diana Ross-nál, Cindy Laupernél és Chernél basszusozó „fekete nehézfiút” (min. 160 kg) Ron Jenkinst; és a gitáros Mitch Steint. Érdekesség, hogy a jazz történetében korábban volt már egy „Bill Evans”. A névrokon meghatározó jelentőségű zongorista volt az '50-es évektől kezdve egészen 1980-ban bekövetkezett haláláig. Bill így nem hagyhatta ki azt a ziccert, hogy elmondja: „...És ma este még néhány szerzeményt elő fogunk adni a '60-as években készített trió felvételeimből”. Ezen kívül a közönséget – papírból puskázva ugyan –, de magyarul köszöntötte és így is mutatta be zenészeit. Ezért szerepeltek „billentúk”, „dubok”, „bassssszusgitá”, „gitá” és „szaxafon” az apró színpadon. A nagyszerű show alkalmával a lassúbb, csengő hangú szopránszaxofonra íródott nóták, s a kemény tenor szólókat sem nélkülöző funk-jazz dalok egyaránt sok-sok izgalmas improvizatív elemet tartalmaztak. A humor pedig nemcsak szavakban, hanem a zenében is megnyilvánult – néhány kör szaxofon-gitár kérdezz-felelek formájában –, amely kellemes, emelkedett hangulatot kölcsönzött a New Orleans Music Pubnak.

www.billevanssax.com

Bárkivel előfordulhat, hogy véletlenül valakivel összecseréli a hangszerét. Ez szilveszterkor még a legjobb jazz zenészekkel is megtörténhet...

Találjátok ki, hogy kik láthatóak az alábbi hét képen, és írjátok meg a tippjeiteket kommentben! B.Ú.É.K.!!! :))