Esperanza Emily Spalding mindenképpen egyedi és meghatározó szereplője a mai jazz világának. A kis törékeny, afro-frizurás nagybőgős-énekes hölgy még csak idén tölti be a 25. életévét, de máris a legnagyobb sztároknak kijáró várakozás és érdeklődés kíséri koncertjeit. Tavaly szeptemberben itt a GregJazzBlogon ő volt A hónap jazzere, így ott bővebben olvashattok eddigi pályafutásáról. Térjünk is rögtön rá a legutóbbi, budapesti fellépésének részleteire!

2009. január 26-án a MüPa 450 férőhelyes Fesztivál Színházában teltház fogadta a művésznőt és zenekarát, hiszen már hetekkel a koncert előtt elfogyott az összes jegy. Véleményem szerint, ez a kisebb terem kiváló akusztikai adottságokkal rendelkezik az effajta muzsikához, a földszinti nézőtér kialakítása is sokkal szerencsésebb (meredeken emelkedő széksorok), mint a hatalmas Nemzeti Hangversenyteremé. Miss Spalding triója vagy kvintettje helyett kvartettjével turnézta körbe a közelmúltban Európát, jelenleg pedig Amerikában járnak. A kísérőzenészekről eddig nem sokat lehetett tudni, de a lényeg, hogy ők is rendkívül tehetséges és lelkes fiatalok: a Hackensack-i dobos, Otis Brown III a Joe Lovano Trio, illetve Joe Lovano Nonet tagja, korábban olyan hírességekkel játszott együtt, mint Herbie Hancock, Christian McBride, Roy Hargrove és Bob Mintzer; az argentin származású klasszikus és jazz zongorista, Leonardo Genovese Esperanzához hasonlóan a Berklee-n végzett; a brazil születésű, de New Yorkban élő gitáros, Ricardo De Almeida Vogt szintén a híres bostoni zeneiskola növendéke volt.



Spaldingék repertoárja mindig elég változatos, rugalmas és nem ismétlés-szagú. Egyszóval, minden koncert más és más. A budapesti show közel 100 perce alatt 11 szerzemény csendült fel, majd végül 3 ráadás következett. De nézzük az eseményeket szép sorjában! A koncert kezdetén a zongorista, a gitáros és a dobos kezdték el a közös zenélést egy nagyon kellemes groove-val, az est fénypontja csak kis idő múlva érkezett meg a színpadra, s magyarul köszöntötte a közönséget. Esperanza öltözete nagyon elegáns volt: világos blúz, mintás kendő, rövid, szürke szoknya, sötét harisnya és fehér magassarkú cipők. Gyakorlatilag úgy festett, mint egy csinos légiutaskísérő a Budapest-New York-i járaton. A felszabadult, energikus és vidám kisasszony rögtön improvizálni kezdett, egyelőre csak a csengő énekhangját használva. A scatelés hamar átváltott dalszövegbe, s eközben megragadta a bőgőt és nagyon hangulatos pengetésbe kezdett. Betty Carter Jazz (Ain't Nothin' But Soul) melódiája kerekedett ki az egészből, Leo Genovese csilingelő Steinway szólójával, illetve Esperanza nagybőgő rögtönzésével, egészen a hirtelen bekövetkező zárásig. Szünet nélkül jött egy szerzemény az Esperanza című albumról, az I Know You Know, egy funk alapú latinos nóta, amelyhez Spalding ideiglenesen egy fekete-fehér négyhúros Fendert akasztott a nyakába és nagyon jól kísérte saját éneklését. A művésznő megcsillogtatta magyar tudását is, melyet legutóbbi budapesti látogatásakor az utcán egy virágárus nénitől tanult: „Gyönyörű, gyönyörű!”, amelyről sokáig azt hitte, hogy virágot jelent, de aztán rájött, hogy mégsem... :)) A harmadik szám, a Sunlight előadása közben Esperanza még mindig elektromos basszgitáron játszott, illetve Leonardo egy dögös Fender Rhodes szólót is megejtett.



A negyedik nóta teljesen új és ismeretlen volt számomra. A dallama gyorsan és viccesen szólt, amelyben a gitár dominált. Egy komoly zongi szólót követően ismét jött a bőgő rögtönzés, majd újra a refrén. A zongora és a nagybőgő egyszerre szolgáltatták az alapot a Coleman Hawkins által 1939-ben híressé tett szerzeményben, a Body And Soulban, amely 5/4-es ritmusban és ezúttal angolul csendült fel, ellentétben a tavalyi CD-n hallható spanyol verzióval (Cuerpo Y Alma). Ebben a dalban az általam leginkább Kenny Kirklandre emlékeztető zongorajáték, és az egyik leghangulatosabb nagybőgő improvizáció követték egymást. A vége felé az énekesnőnek sikerült kissé rekedtre rikoltoznia magát. A gitáros Ricardo ekkor elhagyta a színpadot, s a banda trióként folytatta tovább. A Wild Is The Wind szép zongora intróját követően Esperanza vonóval játszott a bőgőn, Leo „fúvós orgonán”, azaz melodikán kísért, Otis pedig rettentő jó érzékkel virgázott a dobokon ebben a nagyon hatásos fokozásokat tartalmazó Nina Simone darabban. Két ismeretlen mű jött ezután, egy kortárs komolyzenei alkotásnak beillő zongora-ének duett, majd Esperanza kb. ötperces szólója, amelyet bőgőn és portugál nyelven adott elő. Ezek után történt egy kis kavarodás: az egyik mikrofon reccsent egy nagyot, a zongorista nem tért vissza időben a színpadra, Spalding pedig bőgő helyett basszusgitáron akarta előadni az új album első dalát, a brazil Milton Nascimento Ponta De Areia című szerzeményét. Mindezen a pillanatnyi bakiparádén egy vállrándítással felülemelkedve, Esperanza pozitívan és nagyon lazán tette túl magát. Számomra a nótában különösen a lüktető groove, a gitár riffek, valamint a srácok először hallható háttéréneklése tetszett a leginkább. A Precious kezdeti lalázásakor már a hideg futkosott a hátamon, hiszen a legnagyobb Spalding-sláger és egyben egyik kedvenc dalom vette kezdtét. Esperanza és volt pasija (a trombitás Christian Scott) kapcsolatáról szóló etűd nagyon hatásos és stúdió-felvétlenek is beillő előadásmója igazán bejött, még a talán kicsit suta melodika-szólóval együtt is.



Hősnőnk ekkor megszólította a közönséget, hogy vannak-e jelen zenészek, amire mindössze egy valaki jelentkezett. :)) „Van köztetek olyan, aki szokott a zuhany alatt énekelni?” - hangzott a következő, könnyített kérdés. „Akkor van olyan, aki rendelkezik beszédhanggal?” - így a következő. Ekkor Esperanza megkérte a gitárost, hogy játsszon valamit, mert kezd roppant kínossá válni a szitu. A nézőteret két részre osztotta, hogy egyszer az egyik, egyszer a másik fele énekeljen a teremben ülőknek. Nos, az egész csupán szivatás volt, hiszen olyan bonyolult imprót dalolt elő a művésznő, hogy csak úgy lesett mindenki, még a közönség soraiban ülő Berki Tamás is. Mindez a poénkodás tulajdonképpen az I Adore You (imádlak) című szerzemény felvezetése volt, benne az alacsony Yamaha szerkón lenyomott szikrázó dobszólóval, és az énekelve bemutatott zenekari tagokkal. A végén jött az egyszerű refrén-énekeltetés, ami már ment a népnek... „It was gyönyörű! Köszönöm!” - hangzott a dicséret. Esperanza ekkor már nagyon pörgött, például amikor visszaért, leült a zongorához és úgy tett, mintha játszani kezdene, de csak egy akkordig jutott. A tripla ráadásban szerepelt a Look No Further, amely nótában a dobos Otis kiült a bőgős-díva mellé egy pergővel és azon kísérte, sebes seprűzéssel. A második vastaps után visszatért az egész együttes, és ismét egy brazil nóta következett, Esperanza basszusozásával és a gitáros Ricardoval való közös énekléssel. Az est valóban utolsó darabja a Midnight Sun volt, amely absztrakt finálét Spalding kisasszony egyedül adott elő a bőgőjén. A közönség szimpátiája és az osztatlan siker teljesen egyértelmű volt. Számomra is pozitív élmény volt az év első nemzetközi fúziós-akusztikus jazz koncertje, amelyben egy igazi feltörekvő tehetség mutatkozott meg élőben. Esperanza Spalding hangja hol olyan, mint egy játékos gyermeké, hol mint egy érett nőjé. Bőgő- és basszgitár-játéka is nagyon ügyes, és mindezt hangjával kombinálva egészen egyedi dolgot produkál fiatal lány létére. Egészen elképesztő, ahogyan a bőgővel együtt szimultán énekel, vagy attól épp teljesen eltérő módon skálázik. Mindegy számára az is, hogy épp angol, spanyol vagy portugál nyelven teszi mindezt. Nagy átéléssel zenél, együttesét határozottan irányítja, és Marcus Millerre vagy Branford Marsalisra emlékeztető profizmussal és humorral áll a zenéhez. 



Íme néhány érdekesség a végére. Esperanza Spaldingnak sok kalandban volt része európai koncertkörútján: Stuttgartban Dianne Reeves és zenekara, valamint Diana Krall együttese is végignézték a produkcióját. Fellépett a neves Pori Jazz Fesztiválon, ahol 40 ezer ember előtt játszott bandájával Santana előzenekaraként, s a világhírű mexikói gitáros visszahívta őt a színpadra egy közös dal erejéig. Az interneten is megtalálható riderből (a művész menedzsmentje és a helyi szervezők közötti szerződés részét képező dokumentum) kiderül, hogy Esperanza a saját nagybőgőjét sajnos nem tudja magával vinni a turnékra, így minden állomáson egy-egy újabb hangszert használ, amin már a megérkezésekor a szállodában szeret elkezdeni gyakorolni. Speciális allergiája miatt kerülnie kell minden glutén- és cukortartalmú ételt és italt. A zenekar tipikus vacsora menüje a következő: előételnek zöldségleves és saláta, főételnek hal (kivéve lazac) vagy hús (csirke, marha vagy sertés) burgonya, rizs vagy zöldség körettel, desszertnek zöldség. Nagyon kedvelik például az indiai ételeket is. Italnak szénsavmentes ásványvizet és diétás üdítőitalokat fogyasztanak. Az egész együttes egyébként nagyon szereti a kirándulásokat, városnézéseket. A budapesti dedikálásuk közben is már azt tervezgették, hogy hová mennek majd bulizni. :))

A banda:

Esperanza Spalding - nagybőgő, basszusgitár & ének
Leo Genovese - zongora, billentyűk & háttérvokál
Ricardo Vogt - gitár & háttérvokál
Otis Brown - dob & háttérvokál

A repertoár:

1. Jazz (Ain't Nothin' But Soul)
2. I Know You Know
3. Sunlight
4. ???
5. Body And Soul
6. Wild Is The Wind
7. Chacarera
8. ???
9. Ponta De Areia
10. Precious
11. I Adore You
Ráadások:
12. Look No Further
13. ???
14. Midnight Sun



Fotók: (c) Greg