Branford Marsalis szaxofonos személyes ikonom immár 20 éve. Tulajdonképpen ő általa kezdtem el ismerkedni a jazz stílussal, amikor a '80-as évek közepétől - több nagyszerű társával együtt - Stinget kísérte. Nem felejtem el azt a momentumot, amikor 1988 környékén egy vasárnap délelőtt a Petőfi Rádióban Komjáthy György műsorában először meghallottam az Englishman In New Yorkot és felvettem magamnak magnóra. A zene eleinte nem jött be... „Hogyan szerepelhet szopránszaxofon improvizáció egy popszámban?” Ahhoz, hogy megtaláljam a választ még sokszor meg kellett hallgatnom, s végül nemcsak a dalt, hanem a stílust is megkedveltem. Branfordot azóta - majdnem tíz év eltéréssel - kétszer is láttam kvartettjével fellépni fővárosunkban, és mind a két alkalommal hatalmas élményt jelentett számomra. Nos, ennyit a személyes élményekről!

Az idén 49 éves Branford zenei családba született, édesapja Ellis Marsalis zongorista és zenetanár, öccsei: Wynton, Delfeayo és Jason szintén muzsikusok. Már 20 esztendős korában, a Berklee növendékeként Art Blakey dobos bandájában bariton- szaxofonozott, majd Lionel Hampton és Clark Terry big bandjeiben játszott. Amikor 1981-ben Wyntonnal visszatért az Art Blakey's Jazz Messengersbe már tenoron fújta. Még ugyanebben az évben Herbie Hancock japán turnéján vett részt, majd Wynton kvintettjének állandó tagja lett tenor- és a szoprán- szaxofonra koncentrálva. 1983-ban megjelent első önálló albuma, Scenes In The City címmel, amelyen már olyan zenészekkel dolgozott együtt, mint a Kenny Kirkland, Jeff „Tain” Watts, Mulgrew Miller, Marvin „Smitty” Smith és Ron Carter, de ekkoriban vendégeskedett Miles Davis és Dizzy Gillespie lemezein is. Egy éles kanyarral csatlakozott a The Police-t feladó és szólókarrierbe kezdő Sting által verbuvált The Blue Turtles Bandhez, amelyben Kenny Kirkland, Omar Hakim és Darryl Jones voltak a partnerei. Az akkor mindössze 25 éves szaxofonos világhírnevet szerzett magának a pop-rock szakmában is. Az évek során Stinggel összesen öt stúdiólemezt és egy koncertalbumot rögzített. Eközben 1992 és 1995 között a Tonight Show Band, azaz Jay Leno talkshow-jának zenekarvezetője volt. Szerepelt még többek között Harry Connick , Jr., Bruce Hornsby, a Béla Fleck & The Flecktones, a Greatful Dead, Roy Hargrove, Kevin Eubanks és Tina Turner lemezein is. Marsalis 1994-ben megalapította a Buckshot LeFonque (ez Cannonball Adderley álneve volt az '50-es években) zenei projektet, amely látszólag egymástól távol álló zenei irányzatok: a pop, a jazz, az R&B és a hiphop ötvözésére törekedett, de mindössze két albumuk jelent meg összesen. Branford a '80-as évek közepétől szinte minden évben megjelentetett egy-egy újabb lemezt, hol saját neve alatt, hol kvartettjével, hol édesapjával közösen, hol fivéreivel együtt, hol pedig klasszikus zenei összeállításban. 24 albumából 2 Grammy-díjat is nyert: az I Heard You Twice The First Time 1992-ben, a Contemporary Jazz pedig 2000-ben. Marsalis szólókarrierjének törzsét vitathatatlanul mégis a 20 éve fennálló kvartettje jelenti. A jelenlegi, változatlan formációban immár egy évtizede léteznek: Branford Marsalis tenor- és szopránszaxofon, Jeff „Tain” Watts dob, Eric Revis bőgő és - Kenny Kirkland 1998-ban bekövetkezett halálát követően - Joey Calderazzo zongora.

„A banda zenészei nemcsak hihetetlenül jók, hanem is értenek engem, így igyekszem nem előírni azt, hogy mit játszanak. Azt ugyan megmondhatnám nekik, hogy mit ne játszanak, amennyire azt a koncepció megkívánná, de jobban szeretem nem megkötni a kezüket. Ugyanolyan fejlődésen mentünk keresztül, mint az emberek a párkapcsolatok során, amikor már egy-egy pillantással képesek kommunikálni egymással. Nem lehet eljátszani ezeket a dolgokat, hacsak nem vagy ennek a működő bandának a része. Ezért szoktam azt mondani, amikor a 'háttérzenekaromról' kérdeznek, hogy nekem nincsen háttérzenekarom, nekem kvartettem van. És ezt valóban komolyan gondolom.” - Branford Marsalis.

A Branford Marsalis Quartet legfrissebb albuma 2009. március 17-én jelent meg Metamorphosen címmel. Az eddigi lemezekhez képest ennek a CD-nek kapásból három érdekessége is van: a német nyelvű címválasztás, az 1 óra 1 perces hosszúság (inkább rövidség), illetve a tény, hogy a zenekarvezető mindössze egyetlen szerzeményt írt a kilenc track közül. Az egész anyag egy nagyon érett és tudatos kollaborációról tesz tanúbizonyságot. A The Return Of The Jitney Man című nyitódal Jeff „Tain” Watts szerzeménye, és szintén első nótaként szerepel a dobos idén februárban megjelent önálló albumán, a Watts-on is, csak ott más felállásban és hangszereléssel. Szinte végig dobszóló pörög és gyors bőgő, zongora, valamint Coltrane-es tenorfutamok vibrálnak végig. Egy erős, dinamikus szerzeményről van szó, amely 6 perc után váratlanul ér véget. A második nóta, a Calderazzo által jegyzett The Blossom Of Parting egy klasszikusnak mondható, érzelmekkel teli BMQ-ballada. A klarinét-szerű szopránszaxofon sound Branford egyik védjegye (gondoljunk csak ismét az Englishman In New Yorkra). A gyönyörű témát izgalmas és gyors dobpergés és cinek kísérik végig, s szép befejezést ígér a kitartott zongorahang. A harmadik szám, a Marsalis által írt Jabberwocky igazi és nagyszerű bebop, felváltott tenorszaxofon-zongora-dobszóló részekkel. Az Abe Vigodát a bőgős Eric Revis szerezte, amely egy elvont, lassú, vontatott nóta. Branford végig szopránon fújja benne, és szintén hallhatunk egy kis dobszólót, majd egy kellemes befejezést. A rengeteg művész által már feldolgozott (pl. Chick Corea, Esbjörn Svensson, McCoy Tyner, Andy Summers, Dexter Gordon, Roy Haynes stb.) mókás Thelonious Monk-standard, a Rhythm-A-Ning sorrendben az ötödikként csendül fel, egyébként remekül. Figyelemreméltó zongora brillírozásnak, bőgőszólónak és újfent dobszólónak lehetünk fültanúi a sok-sok tenor mellett, és a nóta végére bekövetkező fokozatos lelassulás ötletesnek bizonyul. A következő Eric Revis kompozíció, a Sphere címet viseli és szintén abszolút monkosnak (vagy Monkishnak) mondható. Annyira nagyszerűen hangzik, mintha csak a folytatása lenne az eggyel korábban hallott számnak. A tipikus zongora akkordok és a hangulatos nagybőgőszóló önmagukért beszélnek. A The Last Goodbye ismét egy lassú Calderazzo-téma szopránnal a középpontban, lüktető bőgő kísérettel, s egy nagyon érzéki és kiteljesedő zongiszólóval. Az And Then, He Was Gone egy 3 perces bőgőszóló, amely egyenes átmenetet képez a következő, és egyben az album befejező opuszába, a dobbal, zongorával és szopránszaxofonnal kiegészülő, több mint 10 percnyi hosszúságú Watts-féle Samo ©-be. A jó lüktetésű, finom finálé egy ismerős témára épül, shorteres szopránnal és egy óriási, szikrázó zongoraszólóval. Branford fújása hatalmas, majd a szerzemény végére a Watts-ra oly jellemző jazz-rockos ütemek is helyet kapnak.

A Metamorphosen véleményem szerint nem mondható unikumnak a kvartett részéről, hiszen hozzák a megszokott profizmust, eleganciát és lazaságot, de sok újat nem mutat. Talán a lemezszerződésnek való megfelelés, az időhiány vagy akár más ok miatt, de ez az alkotás inkább a megfelelni vágyást tükrözi számomra mintsem valódi innovációt, akár a koncepciót, akár annak megvalósítását illetően. Olyan, mintha feldobtak volna 9 tracket egymás után, mert ez volt a feladat, s talán ezért kevésbé ér fel az olyan korábbi zseniális alkotásokhoz, mint a Crazy People Music, a Requiem vagy a Braggtown. Azonban, mindezek ellenére a lemeznek feltétlenül ott a helye a Marsalis-rajongók gyűjteményében!

„Az apám a lemezfelvételeket 'dokumentumoknak' hívja, és én tudom mit ért ezalatt. Azt dokumentálják, hogy mennyire jó vagy, vagy mennyire nem.” - Branford Marsalis

Videó link: The Making of Metamorphosen