GregJazzBlog

Kedves Blog Olvasó Barátaim!

Nagyon hasznos és egyben jó érzés, hogyha az ember őszinte visszajelzést kap a munkájáról (ez esetben a hobbijáról).

Lassan egy éve, hogy lelkesen életre hívtam és töretlenül működtetem a GregJazzBlogot, és ebből az alkalomból szeretnék egy fontos kéréssel fordulni Hozzátok!

Legyetek szívesek szánjatok kb. 5 percet az alábbi linken elérhető kérdőívre, ahol 30 rövid kérdésre várom a válaszaitokat - az esetek zömében csakis egyetlen felelet választható!

Előre is köszönöm Mindenkinek, aki ide kattint és kitölti:
SurveyGizmo - GregJazzBlog Kérdőív

Kíváncsian várom a tanulságos eredményeket! :))





















U.i.: A kérdőív egy hónapon át, azaz március 1-ig lesz elérhető.

Üdvözlettel:
Greg

Etienné Mbappé kameruni származású basszusgitáros-énekes második, tavaly megjelent Su La Také című albumát ajánlom most a figyelmetekbe. Az idén 45 éves művész 14 éves koráig élt a nyugat-afrikai ország egyik nagyvárosában, Doualában, majd apja után ment Párizsba. Ekkor és itt kezdett el zenélni, először gitáron majd basszusgitáron. 20 éves korától lett végül profi muzsikus. Második hazájában, Franciaországban később számos afrikai származású zenész lemezén működött közre, valamint olyan nagy zenekarokkal és nevekkel, mint a French National Jazz Orchestra, Ali Farka Tourre, Dee Dee Bridgewater. Két fúziós együttesben is zenélt, az Ultramarine-ban és a Chic Hotban, valamint közreműködött Ray Charles utolsó albumán is. Stílusába éppúgy belefér a jazz, a népzene, a funk és a rock, akárcsak a klasszikus zene. Dalaiban előszeretettel használ afrikai hangszereket és tradicionális kameruni ritmusokat (makossa, bolobo, sékélé). Mbappé basszusgitársoként hihetetlen technikájáról és ritmusérzékéről híres. Érces, reszelős énekhangja különös elegyet képez a lágy douala nyelv hangzásvilágával. Rendszerint évente kétszer visszatér szülőföldjére tanítani és tanulni egyszerre. Otthon francia felesége és 15 éves - szintén zenész - fia várja a fekete selyemkesztyűben játszó basszerost, aki 2007-ben a Sziget Fesztiválon saját bandájával is adott már koncertet.

Szinte elkerülhetetlen az összehasonítás honfitárs kollégájával, a három esztendővel fiatalabb Richard Bonával, akivel karrierjük nagyon sok hasonlóságot mutat. Mindketten Kamerunból Párizsba mentek szerencsét próbálni. Mindketten basszusgitárosok és énekesek egyaránt. Mindkettejük meghatározó példaképe, a legendás Jaco Pastorius. Mindketten játszottak együtt Salif Keitával és Manu Dibangoval, tagjai voltak a The Zawinul Syndicate-nek és a Steps Aheadnek. A 2000-es évek elején mindketten felhagytak a session zenéléssel és saját együttest alapítottak. Mindketten douala nyelven énekelnek és saját maguk írják a dalaikat. Persze vannak közöttük szembeötlő különbségek is. Bona már kora gyermekkorában Kamerunban is zenélt, Mbappé tinédzserként, Franciaországban kezdte el a hivatását. Richard végül New Yorkban telepedett le, Etienné maradt Párizsban. Bona egy nagy multihoz szerződött, Mbappé egy kisebb kiadó művésze. Mbappé mélyebb hangú énekes - és inkább torokból dalol, mint fejhangon -, s egészen más stílussal és sounddal rendelkező basszeros, mint Bona. Szerzeményei melankolikusabb hangulatú, bonyolultabb zenei darabok, gazdagabb hangszereléssel és kevésébé kommersz jelleggel, mint Richard Bonáé. Az énekhangja viszont - nekem legalábbis - egysíkúbbnak tűnik Bonáénál.



„A stúdió egy egészen más világ. Ott az adott pillanatban játszol, attól függően, hogy éppen milyen hangulatban vagy. 'Megállítod az időt', ahová később már nem tudsz visszatérni és megváltoztatni azt.” - Etienne Mbappé

Mbappé 2004-es Misiya (Ordítás) címet viselő debütáló CD-je a világzene eklatáns példája, jól táncolható nótákkal. A 2008 áprilisában megjelent Su La Také (A fájdalom vége) szintén 14 dalt tartalmaz, azonban számomra keserédesebbek tűnik az előző művnél. Etienne nagyszerű komponista és hangszerelő, aki egész hangszerarzenált vonultat fel szerzeményein belül. Sok bennük a ritmus- és harmóniaváltás, és gyakran az az ember érzése, hogy Mbappé több témát gyúrt bele egy 4-5 perces munkájába, mint más egy egész lemezbe... A Su La Také tulajdonképpen nem egy jazz album, s nem is egy basszusgitáros tipikus albuma.

 
Discover Etienne Mbappe!

Az első, Dangwa című track mély, érdes basszussal, seprűs dobbal és vibrafon futamokkal kezdődik. A később becsatlakozó gitár riffek és fuvola díszítések után, kb. a szám közepétől indul be az igazi, felszabadult refrén. Az egész lemezen a fő hangsúly mindvégig az éneken van. Az Elimb'a Dikalo egy lassú balladának indul, némi basszus virgázással és Manu Dibango trombita-szerű szopránszaxofon szólóival. Ez az Eboa Lottin által írt születésnapi köszöntés egy gyors ritmusú, tapsolós énekként ér véget. A Musango egy gyönyörű szerzemény, melynek alaphangját Valentine Duteil csellója adja meg, később Stéphane Belmondo csodaszép trombita szólójával megspékelve. A törzsi énekként induló Bonendale Etienne édesapjának városáról szól, amely átcsap egy igazán modern, bonyolult fúziós-jazz témába. Andy Narell utánozhatatlan steel pan-játéka teszi fel az i-re a pontot. Így van ez a húzós tempójú dobbal kísért, bár a vége felé már-már kissé vontatott címadó dalban is. A legtöbb számban a basszusgitáron, az éneken és a háttérvokálon kívül Etienne maga játszik gitáron is. Így van ez az Alane című nótában, amelyről az All About Jazz azt írta, hogyha Sting vagy Paul Simon énekelné, hatalmas világsiker lehetne belőle... Mbappé szívhezszóló éneklése mellett gyönyörűen gitározik flamenco stílusban, s közben a sodró ritmust is szépen hozza Noguera márkájú basszgitárján, amelyet a szvinges dob és a vibrafon jelenléte még tovább fokoz. A San San Boy-ban érdemes végig a basszusra figyelni, hogy mennyire játékos. Egyébként ez az egyik nóta, amely leginkább „bonásnak” mondható. Cate Petit énekesnő előadása is pazar ebben a slágerben, és szerintem a dúdolós-szövegelős-nevetgélős rész a végén csellóval, egyszerűen zseniális! Az Ayeban meghallgathatjuk Etienne hogyan tud rock 'n' rollt sikálni elektromos gitárján, miközben szaxofonok hada és még vagy féltucat hangszer szólal meg egyszerre. A vidám, kiszámítható dalcsoka egyébként azokról a hitelekről szól, amelyeket képtelenség visszafizetni... A slappelős, kántálós, fuvolás Bolo Bwa Sawa egy tipikus Etienne Mbappé-szerzemény, melyben végre egy rövidke basszus szóló is belefért! A Na Yo Nide érdekes találkozása az elektromos gitárnak, a basszusgitárnak és a kamala ngoninak (egy 20 évvel ezelőtt Maliban született pengetős hangszer). Az egyébként billentyűs Christophe Cravéro már-már metálos hegedű szólója is emlékezetes ebben az alkotásban. A Mangeldi egy induló-szerű dobbal és dúdoló háttérvokállal startol, majd fájdalmas végkifejletbe torkollik, lassú és szép trombitajátékkal. A cammogós Misodi egy nehéz mű, nem véletelenül, hisz könnyekről szól. Kiemelkedő benne Hervé Gourdikian szopránszaxofon szólója és Jim Grandcamp gitár virgázása (egyértelmű Mike Stern utánérzéssel). A Your House egy igazi rádió sláger, vegyes douala-angol nyelven, reggae stílusban előadva. Az utolsó szám, az akusztikus Sibisa szintén megtartja a reggae-lüktetést, viccesen „Sony, Sony, szépszemű...”-nek hangzó dalszöveggel, amely egy nagyon eltalált szaxofon szólóval ér véget.

Összefoglalva, Etienne Mbappé egy hihetetlen tehetség és nagy zenei egyéniség, viszont Su La Také lemeze - vélemenyem szerint - csak többszöri hallgatásra emészthető. Aki most ismerkedik a muzsikájával, annak először inkább első, Misiya című CD-jét javaslom tanulmányozásra.

Etienne Mbappé a színpadon Su La Také nevű formációjával:



„Nincs rá megoldásom, hogy hogyan tudnám meggyógyítani a világ bajait. De énekesként az a feladatom, hogy felhívjam az emberek figyelmét arra, ami körülöttünk történik. Néha a jó dolgokra, néha a rossz dolgokra.” - Etienne Mbappé

Hallgassátok meg Ti is a lemezt és írjatok róla véleményt! :)) 

A decemberi Jazzvéleménykutatás minden szempontból nagyon izgalmasan alakult. Az eddigi legtöbb szavazat gyűlt össze (számszerint 84 db), s a versenyt vitathatatlanul Keith Jarrett nyerte, ezáltal ő lett a GregJazzBlog olvasóinak kedvenc zongoristája.

Jarrett 1945-ben Allentownban, Pennsylvania államban született, szláv származású családban. Az abszolút hallással rendelkező csodagyerek 3 éves korában kezdett el zongorázni, első tanára édesanyja volt. 6 éves korától már önálló koncerteken lépett fel, amelyeken klasszikus darabokat és saját szerzeményeket adott elő. Tizenévesen az Emmaus High Schoolban tanult jazzt, s Dave Brubecket és Oscar Petersont nevezte meg példaképeinek. Ekkortájt Jarrették kedvesen elutasították a francia professzor asszony, Nadia Boulanger ajánlatát, hogy Keith nála tanuljon zeneszerzést. Párizs helyett inkább Bostont és a Berklee School of Music-ot választotta, melynek elvégzése után New Yorkba ment, ahol kezdetben a híres Village Vanguard klubban játszott. Egyidőben volt tagja az Art Blakey's Jazz Messengers-nek és a Charles Lloyd Quartetnek, mely utóbbi formációban találkozott Jack DeJohnette dobossal. Első önálló albuma 1967-ben jelent meg Life Between The Exit Signs címmel, Charlie Haden bőgős és Paul Motian dobos közreműködésével. 1970 és 1974 között tagja volt Miles Davis zenekarának, amelyben egy darabig Chick Coreával játszott együtt. Bár Jarrett sosem szerette az elektromos hangszereket: „olyan mintha műanyag brokkolit enne az ember...”, viszont ekkortájt Fender Contempon és Fender Rhodes-on kísérte Davis-t, akivel összesen öt lemezfelvételt rögzítettek.

„Később, mikor Keith Jarrett nálam játszott, ő is ezt a hülyeséget csinálta. Ha ott ült a felesége, mindig nekiállt produkálni magát, az asszony meg úgy nézett rá, mint a világ legnagyobb menőjére. Az én fülemben viszont csak túlspilázott bűvészkedésnek hangzott, és kénytelen voltam megmondani Keith-nek, hogy nem vagyok elájulva tőle. Akkor abbahagyta.” - Miles Davis



Mindeközben 1971 és 1976 között létrejött az American Quartet formáció, ahol Jarrett, Haden és Motian kiegészült egy szaxofonossal, Dewey Redmannel, s alkalmanként bevettek még egy ütőst és egy gitárost. Keith Jarrett ekkortájt zongorán kívül játszott még szopránszaxofonon és ütőhangszereken is. Ez a formáció 12 lemezt készített együtt, többek között a jól ismert Expectations, a Death And The Flower, a Mysteries, az Eyes Of The Heart és a Bop-Be albumokat. A zenekar stílusa egyedi egyvelege volt a free jazznek, a straight-aheadnek, a post-bopnak és a gospel muzsikának. Jarrett European Quartetje 1974 és 1979 között működött, a norvég szaxofonos Jan Garbarekkel, a svéd bőgős Palle Danielssonnal és a szintén norvég dobos Jon Christensennel. Négy megjelent albumuk közül a Belonging és a My Song voltak stúdiófelvételek, a másik kettő, a Personal Mountains és a Nude Ants viszont élő koncertek.

„Fizikai kapcsolatom van a zongorával. Az orvosok figyelmeztettek: vigyázzak a gerincemre. Igazuk volt. Nem értem, mi történik velem, amikor zongorázom. (...) Olyan igényes vagyok, hogy az egészségem megsínyli. Nem egészséges mesterség ez. Nem tesz jót az embernek, ha ő a bábu és a hasbeszélő is egyszerre.” - Keith Jarrett

Vitathatatlan, hogy Keith Jarrett legnagyobb elismeréseit és sikereit teljesen egyedi, főként rögtönzéseken alapuló szóló koncertjeivel, illetve ezek lemezfelvételeivel aratta. Első ECM-nél kiadott lemeze, az 1971-es Facing You-n szintén csak egy szál zongorán játszik, azonban ez még stúdióban rögzített anyag. A The Köln Concert, a Dark Intervals, a Vienna Concert és a La Scala is a zenetörténet meghatározó művei. Mindez annak dacára, hogy előfordult olyan, amikor hol maga a művész, hol a hangszer, hol a környezet nem volt a legtökéletesebb az adott este. Érdekesség, hogy az 1986-ban készített Spirits című lemezét teljesen egyedül vette fel otthon, hangmérnöki segítség nélkül, és minden hangszeren ő játszik. Jarrett a világ egyetlen olyan művésze, aki olyan legendás színpadokon tartott improvizatív jellegű előadásokat, mint a New York-i Metropolitan, a milánói Scala vagy a bécsi Operaház.



A zongorista ikon legtermékenyebb formációjának a The Standards Trio számít. Az 1983-ban életre hívott együttes - Jack DeJohnette dobossal és Gary Peacock bőgőssel - minden bizonnyal beírta magát a zenei történelemkönyvekbe. Több mint 20 CD és 4 DVD dokumentálja hihetetlen összhangukat és páratlan profizmusukat, ahogyan a műfaj klasszikus szerzeményeit interpretálják. A Standards Vol. 1-2, a Changes, a The Cure, a Bye Bye Blackbird, a Whisper Not, az Up For It vagy épp ezekben a napokban megjelenő Yesterdays is mind ide tartoznak. Kiemelkedő jazz pályafutása mellett Keith Jarrett a komolyzenében is jeleskedett. 1984-től 1996-ig tíznél is több lemezt adott ki, többek között Bach, Händel, Sosztakovics és Mozart műveivel.

A géniusz Jarrett védjegye, hogy zongorázás közben átszellemülten énekel, nyögdécsel, görcsösen vonaglik, feláll és leguggol. A botrányairól és arrogáns viselkedéséről is hírhedt művész rendkívül háklis a közönség mindennemű zavaró tevékenységére (köhögés, zörgés, tapsolás, fotózás, videózás stb.), s olykor a zenekritikusoknak is roppant lenéző stílusban tud válaszolni egy-egy őt érintő írásra reagálva. Keith Jarrett 1996-tól közel két éven át krónikus fáradtság szindrómával küszködött, képtelen volt zenélni, egész nap ágyban feküdt. 1997 karácsonyára azonban meglepte második feleségét, Rose Annt a The Melody At Night, With You felvételével, amely végül lemez formájában kiadásra is került. Jarrették hárman vannak testvérek, Keith két fivére szintén muzsikus. Bátyja, Scott Jarrett zeneszerző-producer. Öccse, Chris Jarrett pedig Németországban élő zongoraművész.

„A betegséget zenévé változtattam. Most kevesebbet komponálok. Probléma van a vállammal, a karommal, a gerincemmel. De az egyetlen dolog, amire szükségem van, hogy tudjak zenélni, megvan.” - Keith Jarrett



Az ECM jóvoltából Jarrett minden élő felvételét rögzítik, így minimum száz kiadatlan koncertanyaggal rendelkezik. Hazánkban több alkalommal járt már, s mindig életre szóló élményt okozva a publikumnak: fellépett 1972-ben Székesfehérváron Hadennel és Motiannal, 1985-ben a Budapest Kongresszusi Központban szólóban, 1989-ben a Zeneakadémián szintén szólóban, 1991-ben az Erkel Színházban Peacockkal és DeJohnette-tel, majd legutóbb 2007-ben a MüPában újfent szólóban.   

Jarrett-et mindenképpen a világ egyik legbefolyásosabb zongoristájának, illetve zeneszerzőjének kell tekintenünk. Zenéje senkiére sem hasonlít, számos alkalommal iránymutatóként szolgált már más művészek számára, szinte feldolgozhatatlan az a mennyiségű művészi tartalom, ami a zenéit átszövi. Többször újraírta a zongoráról alkotott általánosan elfogadott vélekedéseket. Játékát és improvizációit tekintve a változatosság, a dinamika, a kiszámíthatatlan kezdeményezések és következmények, hangsúlyok, átfedések, kitörések és lezárások, szünetek és egységek egyedi ötvözete építi fel. Szólókarrierje nem válik el élesen a The Standard Trióétól, a korai amerikai kvartett és európai világzenei formációi, sőt, még klasszikus zenei darabjai sem térnek el nagyban egymástól üzenetüket tekintve. Ugyanakkor ezen különböző darabjait meghallgatva, mintha csak egy teljesen más ember játszana egy teljesen más korban. Az üzenet mindig ugyanaz: neki semmi különleges nem kell, csak a játék csodája; mindösszesen ennyire van szüksége.

„Remélem, meg tudjátok őrizni a kultúrátokat! Hiszen annyi ország dobta már el magától...” - Keith Jarrett

Néha így is tud viselkedni Jarrett... (Umbria, 2007. július):



Meg így is... (The Standards Trio: Butch & Butch):



És persze így is... (Over The Rainbow):




Köszönöm Daninak a kiegészítő értékes gondolatokat!

A YouTube-ot persze mindenki jól ismeri, azonban arra lettem figyelmes, hogy az utóbbi időben töménytelen mennyiségű új jazz-cuccot lehet rajta találni. Ez egyrészt nagyban köszönhető a friss feltöltéseknek, másrészt mintha a kereső kifinomultabb lenne, azaz olyan találatokat is előhoz, amelyeket korábban egyáltalán nem láthattunk.

Vegyük példaként kameruni kedvencünket, Richard Bonát. Íme öt érdekes videó a basszeros „gulyáságyútól”:

1. Bona egy réges-régi holland műsorban, rövid hajjal és
    korabeli bandájával - Dipita:



2. Bona és zenekara hangbeálláson - Engingilaye:



3. Richard Bona és a dobos Horacio „El Negro” Hernandez:



4. Richard duettje ATN-nel egy élő francia TV show-ban - Te Misea:



5. És az egyik legmókásabb felvétel: Bona a stockholmi Fasching
    jazz klubban fiatalokkal jammel:



Ha ismertek még egyedi Bona-videót, légyszi írjátok meg kommentben! Köszi! :))

2007. január 13-án, azaz két évvel ezelőtt, 57 esztendős korában hunyt el a 20. század végének egyik legkiemelkedőbb szaxofonosa, Michael Leonard Brecker. A philadelphiai születésű muzsikus-zeneszerző édesapja ügyvéd és amatőr jazz zongorista volt, így fiai (Michael és a nála négy évvel idősebb bátyja, a trombitás Randy) már egész korán elkezdtek ismerkedni a műfajjal. Élőben láthatták Miles Davist, Thelonious Monkot és Duke Ellingtont. A kis Michael először klarinétozni tanult, ezután következett az alt, később a tenorszaxofon. A tenoron kívül gyakran játszott szopránon, illetve EWI-n, de hobbiból szeretett dobolni is. Mindig közel érezte magához a rock és a pop stílusokat, így sohasem ellenségként, sokkal inkább lehetőségként tekintett rájuk. 1970-ben, mindössze 21 évesen az Indiana Egyetemet hátrahagyva New Yorkba költözött, ahol rögtön megtalálta a helyét az ottani zenei életben, először a rövid életű Dreams jazz-rock banda tagja lett (többek között Randy Brecker és Billy Cobham mellett). Michael Brecker tipikusan azon kevés világhírű fúziós jazzista közé tartozik, akik ezen érában nem a nagy tanítómesterek (elsősorban Miles Davis és Joe Zawinul) szárnyai alól, hanem saját erejükből felkapaszkodva jutottak el a csúcsig. Horace Silverrel és Billy Cobhammel közös munkái után, 1975-ben bátyjával megalapították a Brecker Brothers funk-fusion zenekart, amely 1982-ig töretlen sikerrel ontotta magából a színvonalas lemezeket. Tíz évvel később tértek vissza két új CD és néhány turné erejéig.

Michael szólókarrierje csak 1987-ben kezdődött Michael Brecker című lemezével (közreműködött: Pat Metheny, Kenny Kirkland, Charlie Haden és Jack DeJohnette) és a 2007-es Pilgrimage albummal ért véget (zenésztársak: Herbie Hancock, Brad Mehldau, Pat Metheny, Jack DeJohnette és John Patitucci). Az utolsó korong munkálatai során már rendkívül beteg és gyenge volt, ugyanakkor ez volt első olyan album, amelyen csak és kizárólag saját szerzeményei hallhatók. A két alkotás között még nyolc mű született a neve alatt, amelyek közül talán érdemes kiemelni a Two Blocks From The Edge-et 1998-ból és a Nearness Of You-t 2001-ből.

Brecker Brothers - Some Skunk Funk:



Brecker szinte mindenkivel játszott karrierje során, aki számít. Lehetetlen lenne felsorolni, hogy mennyi változatos projektekben vett részt élete során. Több mint 700 (!!!) albumon szerepelt, így csak néhány név a sok közül: Step Ahead, Herbie Hancock, Chick Corea, George Benson, Jaco Pastorius, Pat Metheny, Mike Stern, Hiram Bullock, Joni Mitchell, Chris Botti, Richard Bona, Jonathan Butler, Frank Sinatra, Frank Zappa, Eric Clapton, Dire Straits, Steely Dan, Aerosmith, Bruce Springsteen, Paul Simon, James Taylor stb. Volt olyan nap, hogy egymás után öt különböző lemezfelvételen vett részt.

Kiemelkedő zenei munkásságáért 2004-ben megkapta a bostoni Berklee College of Music tisztelebeli doktori címét, valamint 2007-ben a Down Beat magazin beválasztotta őt a Jazz Hall of Fame-be. Életében tizenegy Grammy-díjat nyert, halála után még további négyet. A szakma és a kritikusok egyöntetű véleménye alapján Michael Brecker - Wayne Shorter mellett - az elmúlt 30 év legnagyobb tenorszaxofonosa volt. John Coltrane-en kívül - mint az első számú példakép - Eddie Harris, Dexter Gordon és Ernie Watts is nagy hatással voltak rá. Szólói érdekfeszítőek, intelligensek, s rendkívül egyediek voltak. Michael Selmer szaxofonokon és testreszabott Dave Guardala fúvókán játszott.



Michael Brecker szinte mindent elért, amit jazz muzsikus elérhetett a 20. század végén és a 21. század legelején. Egyetlen dolog nem sikerült számára: legyőzni nagyon súlyos betegségét. 2004 augusztusában a Mount Fuji Jazz Fesztiválon először éles hátfájdalomra lett figyelmes. Ezután diagnosztizálták nála a myelodysplasia-szindrómát (MDS), amely egy csontvelő rendellenesség, ahol a csontvelőben található őssejtek nem termelnek elegendő vérsejtet. Michael felesége, Susan az interneten őssejt-donor keresési akciót indított, amelyre a világ minden tájáról több ezren jelentkeztek, sajnálatos módon azonban az erőfeszítések nem jártak sikerrel. Ennél a kórnál jelentős az akut leukémia kialakulásának kockázata, mely végül Michael halálát is okozta. Azóta viszont a Brecker család által szervezett kampány segítségével egy tucat hasonló beteg életét sikerült megmenteni.

E kivételes tehetségű szólista több ízben koncertezett hazánkban is. Legnagyobb sajnálatomra egyszer sem sikerült őt élőben megcsodálnom. Fellépett 1982-ben a Steps-szel Debrecenben, 1991-ben Paul Simonnal az MTK pályán, 1994-ben az újraegyesült Brecker Brothers-szel a PeCsában, 1997-ben a Herbie Hancock New Standard All Stars-szal az egykori Sportcsarnokban, 1999-ben saját kvartettjével a Dokkban, 2003-ban a Saxophone Summittal a Budapest Kongresszusi Központban. A 2005-ös Steps Ahead koncerten azonban már Bill Evans helyettesítette őt a MüPában. A kitűnő zenész tiszteletére 2008 januárjában Tony Lakatos és Randy Brecker budapesti emlékkoncertet szervezett.

Michael Brecker John Coltrane-t játszik:



„Mindig is jó érzéssel tölt el, ha az embereket megérinti a játékom, de sohasem tartottam magamat újítónak vagy a jazz egyik nagy alakjának.” - Michael Brecker

Michaelt felesége, két gyermeke és bátyja gyászolják, valamint az egész jazz világ.

Béke poraira!