Wynton Marsalis trombitásról korábban már esett szó itt a blogon, aki 2009. július 26-án, vasárnap este először lépett fel hazánkban. A neves művész nem egyedül érkezett fővárosunkba, hanem elkísérte 14 társa is, azaz a Jazz at Lincoln Center Orchestra(JLCO), amely a neves Broadway-i Lincoln Center jazz zenekara. A borsos jegyáraknak, a rengeteg szponzornak, a rádiós Maloschik Róbertnek és rendezvényszervező feleségének, Szász Gabriellának köszönhetően egy igazi jazz ünnep vette kezdetét a Budapest Kongresszusi Központban!



Az első felvonásban rögtön két hangulatos nóta került terítékre Thelonious Monk munkásságából. Az egyik az altszaxofonos Sherman Irby által hangszerelt, swinges és vidám We See volt, amelyben maga a zenekarvezető szólózott, illetve banda feltehetően legidősebb tagja, Joe Temperely is előadott egy klarinétszólót. A másik, tipikusan monkos futamokat tartalmazó Light Blue című szerzemény volt, ahol a zongora-bőgő-dob trióba illeszkedett kényelmesen néhány fúvós szóló, majd a végén csatlakozott be a teljes és hangos nagyzenekar, s a halk zongora zárása. Ez a szám a harsonás Vincent Gardner munkáját dicsérte. A következő mű a szaxofonosok között helyet foglaló Ted Nash saját szerzeménye volt, amely Salvador Dalíról kapta a címét, s remek taps-szekció majd lábdobogás és egy dobszóló emelte a hangulatát az egyébként kellően elvont nótának. Egy újabb Monk-melódiában, az Ugly Beauty-ban a fúvósok közül csakis a legelöl helyet foglaló öt szaxofonos csillogtatta meg fantasztikus tudását. A számok között folyamatosan konferáló Marsalis elmesélte, hogy szeretik egymást rendkívül bonyolult, már-már lehetetlen arrangementekkel próbára tenni. Ilyen volt az 1938-as Duke Ellington-féle Braggin' In Brass, ahol a rezesek igazán kitettek magukért, torzított trombiták és harsogó harsonák csendültek fel hihetetlen vakmerőséggel. A rövid darabot egy szintén frappáns etűd követte, méghozzá Maurice Ravel Bolerojának slágeres átirata, Victor Goines klarinétjátékával a főszerepben.



A szünetet követően Wynton Marsalis ünnepélyes keretek között megkapta az Egyesült Államok Nagykövetségének Kulturális Diplomáciáért díját, amelyet Jeffrey Levine követségi ügyvivő adott át. Mindezek után az egész banda felállva és tapssal köszöntötte a Budapest Jazz Orchestra (BJO) tagjait, akik a közönség soraiban foglaltak helyet. A chicagoi születésű Vincent Gardner pozanos virgázós nagyzenekari szerzeményével, az Up From Downnal kezdődött a második felvonás, majd a Marsalis által a kanadai Victoria Jazz Fesztivál számára írt kompozíció hetedik tétele, a The Tree Of Freedom következett. A gyönyörű zongora intró után beindult az együttes többi tagja is, húzós groove-alapra játszott mindenki. Számomra kiemelkedően találóak és fülbemászóak voltak a szoprán-, illetve baritonszaxofonok hangulatos szólói a két fehér művész, Joe Temperley és Ted Nash előadásában. Egy rövid bőgő impró, valamint a mókásan szóló szordínós trombita-kórus is emlékezetes maradt még a Szabadság fájából. A harlemi Abesszín Baptista Egyház templomának 200 éves évfordulójára komponált három részes mű, az Offertory nem fukarkodott a stílusokban, free jazzből és funkos elemekből egyaránt építkezett. Ezután egy gyönyörű Duke Ellington-feldolgozás, a Single Petal Of A Rose következett, amelyet a fiatal Dan Nimmer és az idős Joe Temperley adott elő zongora-basszusklarinét duettben. Fantasztikusan szívhez szóló előadás volt!



Az első ráadásban a nagybőgős Carlos Henríquez hangszerelésében hallhattunk egy Joe Henderson-nótát, a Shade Of Jade-et. A vastapsot követően a big bandből már csak heten tértek vissza a színpadra. A felállás egy zongora, egy dob, egy bőgő, egy tenorszaxofon, egy harsona és két trombita volt, s a Blooz című, improvizáción alapuló igazi New Orleans-i csemegét adták elő. Wynton vicces, kalap-szerű szordínója segítségével játszott, és levonult a közönséghez trombitálni. Az örömzenélés közel húsz percig tartott, majd „standing ovation” következett a lelkes nézők részéről a sajnos közel sem tökéletes akusztikájú teremben. Így lett végül a koncert második blokkja közel kétszer olyan hosszúságú, mint az első, hiába hat-hat szám szerepelt a repertoárban. A JLCO tagjai (egy zongorista, egy bőgős, egy dobos, négy trombitás, három harsonás és öt szaxofonos) egyébként a legkülönbözőbb arcok voltak: öreg rókák és ifjú titánok gyülekezete. Észak-amerikai, afro-amerikai, latin-amerikai, skót és angol származásúak, egytől-egyig rendkívül képzettek és gyakorlott muzsikusok. Szóval, ilyen sokszínű a legprofibb és legfegyelmezettebb jazz orchestra a világon! A bandából négyen (Blanding, Nimmer, Henríquez, Jackson) egyébként szerepelnek főnökük legutóbbi, zenés-verses albumán, a He And She-n is. A szaxofonos Branford és öccse Wynton nemrég még a Fehér Házban játszottak testvéreikkel közösen az Obama család előtt. A zenei Purlitzer-díjas Wynton Marsalis, aki köztudottan Miles Davis és Keith Jarrett „mumusa” volt arroganciája és nagyképűsége miatt, a koncertet követően a színfalak mögött kedvesen osztogatta az aláírásokat, fényképezkedett és beszélgetett a rajongókkal kb. még egy órán át. Barátságos, szerény és őszinte ember benyomását keltette. Egyszóval, ennyit a városi legendákról...



A banda:

Wynton Marsalis - zenei igazgató & trombita
Sean Jones - trombita
Ryan Kisor - trombita
Marcus Printup - trombita
Vincent Gardner - harsona
Chris Crenshaw - harsona
Elliot Mason - harsona
Sherman Irby - altszaxofon
Ted Nash - alt- & szopránszaxofon, klarinét
Walter Blanding - tenor- & szopránszaxofon, klarinét
Victor Goines - tenor- & szopránszaxofon, basszusklarinét
Joe Temperley - bariton- & szopránszaxofon, basszusklarinét
Dan Nimmer - zongora
Carlos Henríquez - nagybőgő
Ali Jackson, Jr. - dob

A repertoár:

1. We See
2. Light Blue
3. Portrait: Dalí
4. Ugly Beauty
5. Braggin' In Brass
6. Bolero
(Szünet)
7. Up From Down
8. VII The Tree Of Freedom
9. Offertory I, II & III
10. Single Petal Of A Rose
Ráadások:
11. Shade Of Jade
12. Blooz



Fotók: © Greg