„Mutassatok nekem egy olyan fekete zenészt, aki úgy tud játszani, mint ő, és akkor én azt állítom a helyére.” - Miles Davis

John McLaughlin legújabb zenekara a 4th Dimension 2008. május 22-én lépett fel a Petőfi Csarnokban. A koncert eredeti programjához képest két változás is történt. Egyrészt a szeszélyes időjárásra való tekintettel nem a szabadtéri, hanem a fedett részen került megrendezésre a show, másrészt a fiatal francia szupertehetség, Hadrien Feraud ujjtörése miatt Dominique DiPiazza volt a helyettes basszusgitáros az együttesben. Mindezen előre nem látható dolgok ellenére a fellépés fantasztikusan sikerült, igazi élményt jelentett a teltházas PeCsa közönségének.

A 66 éves brit születésű John McLaughlin a '60-as évektől kezdve, túlzás nélkül a jazz egyik legmeghatározóbb alakja. Többek között játszott a korai The Rolling Stones-szal, Jimi Hendrix-szel, Miles Davis In A Silent Way és Bitches Brew stílusalkotó albumain, Tony Williams Lifetime nevű bandájával, a saját alapítású és világhírű The Mahavishnu Orchestrával, kollaborált Carlos Santanával, az indiai muzsikusokat felvonultató, akusztikus Shaktival, illetve Jaco Pastorius-szal a Trio Of Doomban. 1979-től oszlopos tagja volt a flamenco stílusú Guitar Trionak (Paco de Lucíával, Larry Coryell-lel, majd Al Di Meolával), későbbi albumait sorra egy-egy új formáció jellemezte, mint a Free Spirits, vagy a legutóbbi 4th Dimension.

A Monacóban élő és hindu vallású muzsikus rendkívül termékeny az utóbbi időkben, hiszen nemrégiben két lemezt adott ki: 2006-ban az Industrial Zent, 2008-ban pedig a Floating Pointot. Eközben két DVD-je is napvilágot látott: a The Gateway To Rhythm Selva Ganesh Vinayakram indiai muzsikussal a konokolról, valamint a Meeting Of The Minds - The Making Of Floating Point dokumentumfilm. McLaughlin tipikusan az a gitáros, akit szinte az első hangról fel lehet ismerni, soundja nagyon egyedi, technikája virtuóz és villámgyors. A jazz, a rock és az indiai zene, továbbá a bonyolult improvizációk mesteri ötvözése mind a mai napig példaértékű nála.

A budapesti koncert nyitó dala a Raju volt, amely egy gyors, vibráló és tipikus McLaughlin-szerzeményként aposztrofálható, számos szólózási lehetőséggel, az azt követő Little Miss Valley pedig leginkább a blues-hoz állt a legközelebb. A harmadik nóta, a lírai hangvételű Nostalgia egyfajta visszatekintés volt a fúziós zene létrejöttére, a Davis-korszakra, a Hijacked ezzel ellentétben egy ízig-vérig modern és feszes groove-ként volt jellemezhető. Az új lemez Maharinája egy szép, lassú számként hangzott fel, amelyet Gary Husband gyönyörűen zongorázott végig, a korábbi albumról a Senor C.S. elképesztő mennyiségű improvizációt tartalmazó, igazi jazz kompozíció volt. A Sulley című szám egy egyszerű, tulajdonképpen két hangra épülő rock-funk, az azt követő Unknown Dissident egy nagyon hangulatos és izgalmas, fúziós darabnak bizonyult. A ráadás előtt, a hatalmas dobszólókat tartalmazó nóta, a Five Peace Band csendült fel, amely egy hihetetlenül húzós szám, és hosszú (közel 30 perces) élményt nyújtott. A visszatapsolás után pedig egy gyönyörű ballada hangzott el.

A PeCsa színpadán „Mahavishnu” McLaughlin végig fekete színű Godin gitárján játszott, és közben mindhárom kísérő muzsikusnak lehetőséget adott arra, hogy megcsillogtathassák a tehetségüket. Az angol dobos, Mark Mondésir Yamaha szerkón és Zildjian cineken játszott, jellemző volt rá a hihetetlenül érzéki cinjáték és az emlékezetesen brutális szólók. Az angol billentyűs, Gary Husband, aki három Roland szintivel és egy Mac laptoppal bástyázta körül magát, eredetileg a Level 42 pop együttes dobosa volt. Éppen ezért Pearl márkájú kis jungle kitjével és két régi, meghajlott cinjével többször beszállt Mondésir mellé, illetve párbajoztak is. Nagyon érdekes volt látni egy felváltva billentyűző és doboló művészt, akinek billentyűfutamai olykor líraian, olykor vadul szóltak, az állva dobolása pedig fergeteges volt. A néha kottából játszó francia, autodidakta basszista, Dominique DiPiazza öthúros hangszerét egyedi hüvelykujj-technikával pengette, és rögtönzései során igazán kitett magáért. Mindegyik zenész rettentően élvezte a közös muzsikálást, sugárzott róluk a jó hangulat és mindez a színpadi, egymás közötti kommunikációjukban is megnyilvánult.

A majdnem két órás fellépést követően, közel egy órás várakozás után egy tucat rajongónak megadatott a lehetőség az együttes tagjaival való találkozásra. Ezúton is köszönet a Private Music főszervezőjének! Johntól és társairól aláírásokat kértünk és kaptunk, humoros beszélgetések és közös fényképezkedések is zajlottak. A fáradtságát nem titkoló gitáros sztár miközben minden kívánságnak megpróbált maximálisan megfelelni, egyszer csak annyit mondott: „Mert én egy annyira kedves ember vagyok!” :) Még aznap éjjel kisbuszba szálltak és meg sem álltak Pécsig, ahol a következő esti fellépésüket tartották.

„John McLaughlin a világ egyik legzseniálisabb muzsikusa. Ő maga Vishnu kiválasztottja, a mindig megújulni képes, örök kísérletező Szellemé, akinek birtokában van az Isteni Szépség, Intelligencia és Alkotóerő.” - Trilok Gurtu

A banda:

John McLaughlin - gitár
Dominique DiPiazza - basszusgitár
Gary Husband - billentyűk, dob
Mark Mondésir - dob

A repertoár:

1. Raju
2. Little Miss Valley
3. Nostalgia
4. Hijacked
5. Maharina
6. Senor CS
7. Sulley
8. The Unknown Dissident
9. Five Peace Band
Ráadás:
10. Light On The Edge Of The World