A rendkívül népszerű basszusgitáros-zeneszerző, Victor Wooten április 1-én rukkolt elő új lemezével, a Palmystery-vel (magyarul: „tenyérejtély”). Az album Victor új, független kiadójánál, a Heads Up Internationalnél jelent meg, amely egyébként olyan világsztárokat vonultat fel, mint a Fourplay, a Yellowjackets, a Spyro Gyra, a Take 6, Mike Stern, Gerald Veasley, Candy Dulfer, Maceo Parker, Stanley Clarke, Joe Zawinul, Michael Brecker stb.
A Palmystery nyugodtan nevezhető egyfajta kísérleti muzsikának, mivel jobban dominál benne az élő zene hatása, mintsem a stúdió felvételekre jellemző sterilség. Az eddigi VW anyagokhoz hasonlóan rengeteg zenész szerepel ezen a korongon is, és akár egy szerzeményen belül számtalan különféle stílus ötvözése történik, játszi könnyedséggel. A tizenkét dalt elsőre meghallgatva „nehéznek” tűnik az anyag, mindenképpen további emésztést igényel. Az alapzenekar a tavaly októberi A38-as fellépésről ismert muzsikusból áll: Derico Watson dobos, Anthony Wellington basszusgitáros és Saundra Williams énekesnő. Természetesen a felvételeken részt vett a többi Wooten-fivér, név szerint Joseph, Regi, Rudy és Roy (Future Man), valamint Victa felesége Holly, és gyermekei közül kettő, Kaila és Adam is. A sztárvendégek sora igen impresszív, többek között: Richard Bona, Mike Stern, Dennis Chambers, Will Kennedy és Jeff Coffin.
Hát akkor, lássuk trackről-trackre milyen az új Wooten-album!
A kezdő 2 Timers dob és basszus duettből fokozatosan nagyzenekari művé változik, és olykor két dobos is játszik: az egyik 3/4-es, a másik 4/4-es ütemben. Innen is származik a beszélő cím, amelyet eredetileg Béla Fleck adott a kompozíciónak. A pörgős bevezető után, a Cambo (Victa legkisebb fia, Cameron után) ismerősen csenghet mindazoknak, akik ott voltak a tavalyi SmartMusic Fesztiválon. Ebben a verzióban az ütőhangszerek és az arabos vokál keletiessé varázsolják a hangulatot, amelyet először egy női jazz ének, majd egy gyors szinti-futam szakít félbe. A feszes ritmusú szerzeményt egy perka-basszus válaszolgatós szóló is gazdagítja. A vallási témájú I Saw God igazi sláger, amelyben Richard Bona összetéveszthetetlen angyali éneke és ütőhangszeres előadása autentikus afrikai feelinget ad a produkciónak. A dal mellesleg a The Moses Code című mozifilm zenéje. Victa szintén áprilisban megjelent zenei regénye, a The Music Lesson minden fejezete elején egy-egy kotta található. Mindezt összeolvasva megkapjuk a The Lesson című csodás basszusgitár szólót, amelyben Future Man cajónozik és tapsol, s mindez 
flamencós ízt kölcsönöz az instrumentális alkotásnak. A Left, Right, & Center Mike Stern elsőre felvett gitár-rögtönzésével indít, amely annyira elnyerte Victor Wooten tetszését, hogy ő maga is hangról-hangra megtanulta a basszgitárján. Érdekességképp itt már nem két, hanem három dobos működik közre a számban: JD Blair, Dennis Chambers és Will Kennedy. A sejtelmes Sifu című szerzeményben Victor egykori kung fu oktatójának hangját hallhatjuk, Mike Stern gitár- és Sean Wallace alt szaxofon-szólójával kiegészítve, valamint Regi Wooten félelmetes basszusgitár tudásának is fültanúi lehetünk. A koncert-finálék Miss U című dala valóságos örömzene, amelynek tavalyi budapesti, élő verziójában Bob Franceschini szaxofonost, Danette Albetta menedzsert és Kaila Wootent is a színpadon köszönthettük. A lemez verzió csemegéje, hogy egy pedal steel gitáros, Roosevelt Collier szintén szerepel rajta, illetve Victor Lemonte Wooten slide-dal játszik a basszusgitárján. A Flex becenevű washingtoni Anthony Wellington basszeros Victa mellett nemcsak a koncerteken, hanem az albumokon is játszik. A róla elnevezett, korántsem könnyű témát Wooten Koreában a turnébuszon írta, már aznap este ezzel ment a soundcheck, majd nyitó nótaként élesben eljátszották a közönségnek. Nem hiába, akinek jó zenészei vannak... :) A The Gospel egy tradicionálisnak tűnő, de 9/4-es tempóban íródott baptista egyházi darab, amelyben énekesként Victor nemrég elhunyt nagybátyja, Douglas Woodard és családja szerepel. A Song For My Father egy Horace Silver-feldolgozás, ahol Steve Bailey hathúros fretless basszusgitárján száll be a funk és swing alapú jammelésbe. A Happy Song egy kedves, vidám dalocska, John Billings basszeros és Raymond Massey dobos segítségével. Kezdetben a '80-as évek funky stílusát idézi, majd átcsap a '90-es évekbe illő jazz fusionbe, hatalmas basszus- és dob-szólóval. A lírai Us 2 szerzeményt Victor a feleségének írta. Itt szintén előkerül az újszerű slide basszus-technika, illetve egy slide gitár is, és máris kész a hangulatos country ballada.
Az egész műre jellemzőek a tudatosan kidolgozott koncepciók, a számtalan stílusirányzat elegyítése, a zseniális ugyanakkor szokatlan hangszerelések, valamint a kitűnő és virtuóz zenészek garmada. Mindezek így együtt, várhatóan az év egyik nagy sikerévé teszik majd ezt a lemezt!
A szokatlan helyszín ellenére, délután 6 óra körül már a hangbeállás is egészen meggyőzően szólt, amikor a zenekar többek között az Ekwa Mwato-t és a Trains-t próbálta. Bona nem tűnt túl boldognak, mivel technikai problémái adódtak egy trafóval, így a helyi technikusoknak a kezdés előtt nem sokkal még útba kellett ejteniük egy közeli műszaki áruházat. Amint az a billentyűs Etienne Stadwijkkal való beszélgetésünkből kiderült, rengeteget utaznak repülővel mostanában és sajnos a jegyfoglalásaikat úgy intézik, hogy bárhová is tartsanak, legtöbbször párizsi átszállással kell közlekedniük, így eléggé fáradtnak érezik magukat. 
A székekkel berendezett több százas nézőtér a koncert kezdetéig színültig megtelt, és feszült figyelemmel várta mindenki a történéseket. Mérsékelt taps kíséretében hamarosan megjelentek a színpadon a zenészek. Tulajdonképpen az új koncertlemezt, a Bona Makes You Sweat-et hallgathattuk meg élőben, néhány apró változtatással. A megszokott, sejtelmes Zawinul-intró után a pörgős Engingilaye, majd a latinos Ekwa Mwato következett. A zenekar visszafogottan kezdett, a nézőkön inkább a csendes csodálkozás lett úrrá, mintsem a kitörő öröm és bulizási kedv. Néhány jól irányzott poén azonban sokat dobott a hangulaton, Richard magyarul köszönte meg a tapsot, majd természetesen nagyon találóan és humorosan bemutatta együttesét. A vendéglátó város nevének kiejtésével is viccelődött: „Péx, Pécs, Pécsi”, amely szerinte is gyönyörű hely, ráadásul jó a kaja, és már három gulyást megevett aznap: „I’m the King of Goulash”. Erről egyébként a szemmel láthatóan megnőtt pocakja is tanúskodott. :) A Kivu és Suninga lírai dalok összekötését követően egy húzós basszusgitár szólóval rukkolt elő az est főszereplője, némi francia énekléssel, a Laisser Parler-val egybekötve. A virtuóz basszerozás alatt néha szimultán hallható szájharmonika 
hangszín igazi újdonság erejével hatott. A nagy sikerű Kalabancoro a Munia című albumról, majd a 3000 éves magyar dal, vagyis az ének-loop jött a sorban. A Samaouma ezúttal hosszabbra és kifinomultabbra sikerült, mint az élő felvételen, s szájjal imitált nagybőgő szólam zárta a végén a „Hungarian Magic”-et. Véleményem szerint, az est egyik fénypontjának az Indiscretions és a Please Don’t Stop kombinációja bizonyult, amely enyhén áthangszerelt változatban volt hallható: eddig nem énekelt John Legend-sorokkal és a Bona-tanítvány gitáros, Adam Stoler meggyőző szólójával. Az ezután következő Samuel Torres és Ernesto Simpson ütős-dobos párharc igazán felemelő élményt nyújtott. Az énekeltetős O Sen Sen Sen alatt Bona „Come on pécsi! Bravo pécsi!” vezényszavakkal bíztatta a jelenlévőket a közös dalolásra, közben azt is sikerült megállapítania, hogy Pécsett hivatalosan nincsen 40 év feletti nő, sőt kifejezés sem létezik rá a magyar nyelvben. :) Ekkor egy mindössze pár hónapos csecsemő felsírása szakította félbe a poén-áradatot, amelyre Richard és Etienne spontán, az általunk csak Hull a pelyhes fehér hó néven ismert (eredetileg francia) gyermekdalt kezdték el játszani, hogy csitítsák a legfiatalabb rajongót. :) A szokásos focista-poénok sem maradhattak ki: „Ha Puskás itt lehetne, Ronaldónak annyi lenne!”. Az egyik leghúzósabb, nagyon eltalált funkys Djombwe & I Wish & Trains mix zárta a fellépés első részét. A kötelező visszatapsolás után a kameruni zenész Miklós barátját (Mester Mikit) emlegette, nevezetesen, hogy szerinte a pécsiek nem tudnak 
táncolni. Nem volt kecmec, Bona mindenkit felállított a helyéről, és dupla kezdés helyett most csakis egyszer, de belecsaptak a szambába, azaz a Te Dikalo-ba. Nem kevés munkával, de igazi össztáncot sikerült a koncert végére összehoznia az együttesnek. A hangulat már-már az A38-as bulikat idézte, bár az énekeltetős rész itt nem sikerült a szám végén. Utolsó produkcióként egy igazi meglepetéssel szolgáltak a lelkes muzsikusok, egy új, vidám, latinos hangzású nótát játszottak el, ahol a trombitás Taylor Haskins a végsőkig kitett magáért. A koncert végén annyit árultak el nekünk erről a szerzeményről, hogy valószínűleg szerepelni fog a következő lemezen. A címe egyelőre még titok, ATN például csak New Song-nak hívta. A billentyűst egyébként megkérdeztem arról is, hogy Bona tényleg megizzasztja-e őket, a válasz elég szűkszavú volt... :)
Érdekes volt megfigyelni a viszonylag tapasztalatlan (tisztelet a kivételnek!) közönség reakcióit, akik sok helyen nem tapsoltak amikor kellett volna, azonban előfordult néhány váratlan megnyilvánulás is. Mindenesetre a pécsi buli nagyon sokban hasonlatos volt a három évvel ezelőtti, szintén ültetett veszprémi fesztiválhoz, amely a legvégén szintén átütő sikert aratott. Sajnos a korábbi koncertekhez képest néhány dal kimaradt a repertoárból, így nem hallhattuk a Te Misea-t, a Dipama-t, illetve a fantasztikus Pastorius medley-t sem. A közel két órás show-t követően jöhettek a derűs beszélgetések, lemez dedikálások, közös fényképezkedések a rendkívül közvetlen művészekkel. Idén Richard Bona július végén Veszprémben a Toto Bona Lokua projekttel, októberben pedig valószínűleg ismét saját zenekarával lép fel az A38-on, bár ez utóbbiról még ő maga sem tudott... Azonban megígérte, hogy ősszel eljátsszák nekünk az összes új nótát! 
Köztudott, hogy Bona egyik kedvenc fellépési helye az A38 Hajó, ahol mindig teltház, kitörő lelkesedés, végtelen vendégszeretet és természetesen az elmaradhatatlan gulyás várja. Nagyon megtisztelő, hogy egy ekkora sztár világszerte terjesztett kiadványához Budapest biztosíthatta a helyszínt. A CD minősége abszolút kifogástalannak mondható, valószínűleg sok belenyúlás nem történt, így szuperül adja vissza a nyári élményeket. Azok, akik ott voltak mindkét koncerten, érezhették, hogy első este inkább óvatosabb, biztonságra törekvő játékmód volt jellemző a zenekarra, ugyanakkor a következő napon egy sokkal jobban eleresztett, lazább produkciót láthattunk és hallhattunk. Valószínűleg ezért is, erre az élő albumra végül csakis olyan dal került, amely a második, azaz a július 12-i koncerten lett rögzítve, az első napról egyetlen nóta sem szerepel. 
Felpörgetett kezdésként az Engingilaye & Ekwa Mwato számokkal indul a produkció. Itt nem igazán értem ennek a két dalnak az egy trackbe való sűrítését, hiszen taps választja el egymástól a két szerzeményt. Egy „Köszönöm! Thank you!”-t követően a Tiki-ről egy szépen csengő zongora és ének duett, a Kivu kezdődik, majd egy ügyes átkötéssel a Reverence-ről a csodás Suninga folytatódik, ami – mint jól tudjuk – magyarul annyit jelent, hogy Suninga. :) A Kalabancoro jellegzetes afrikai ritmusai alatt Salif Keita énekhangját is ügyesen helyettesíti Richard. A Samaouma egyik részletét Bona a színpadon többszólamú, zseniális énekkórussá alakítja „Wow! Hungarian magic.” poénos beszólással. A franciás kezdetű O Sen Sen Sen később hatalmas latinos szólózássá alakul egy figyelemreméltó trombita, zongora és perka kombinációval, majd a spontán budapesti női és férfi énekkar lelkesen válaszol a főnök előénekléseire: „Let me hear, Budapest! Caramba!”. A John Legenddel közösen írt és rögzített Please Don’t Stop című sláger a Weather Report Indiscretions bevezető dallamaival kezdődik, s Bona főleg angolul énekel ebben a fülbemászó dalban. Szerintem az egész lemezt nagyon feldobja a szerencsés zenekari felállás, nevezetesen a két brooklyn-i muzsikus, John Cabán gitáros és Taylor Haskins trombitás szerepeltetése. Egy funky-s és slappelős Richard Bona-Stevie Wonder-Steps Ahead egyveleget követően jön a záróakkord, a kétszer elkezdett Te Dikalo: „OK, akkor bulizzunk! Készen álltok a táncra? (…) Lemaradtatok.”, melyet a legvégén hatalmas közös éneklés tesz emlékezetessé. 
Sajnos az eredetileg beharangozott DVD megjelenése még várat magára, de az is lehet, hogy a kiadás végül sohasem lát napvilágot. :( Holott a videó-anyag szintén teljesen elkészült, a Universal egyelőre üzleti okokból az audio CD kiadása mellett döntött. Bonáék 3 élő klipet tartalmazó, ingyenes mini DVD-n is gondolkodnak a rajongók számára, egyfajta kárpótlásként. Másik negatívum, hogy a mostani CD-nek egyedül a francia változata tartalmaz egy computeren lejátszható Ekwa Mwato élő bónusz videót, az európai példányokról sajnos ez hiányzik. A show-k teljes időtartama kb. 2 óra volt alkalmanként, a CD-n azonban ennek csak a fele, azaz 1 óra 4 percnyi anyag szerepel. Legalább negyed óra plusz még igazán ráfért volna a szimpla kiadásra, vagy egy dupla album még jobb megoldás lett volna. 
Márciusban a legjobb kortárs basszusgitárosokra adhattátok le a szavazataitokat. A hónap győztese - nem nagy meglepetésre - a „gulyás-király” Richard Bona lett 30%-os szavazati aránnyal, őt a „slap-mester” Marcus Miller követi 20%-kal.
A népszerű zeneszerző-gitáros, Pat Metheny legújabb lemeze január végén jelent meg 
A szerzemények hallgatása során kibontakozik előttünk Metheny hihetetlenül gazdag harmóniavilága és briliáns játékstílusa, s természetesen megcsodálhatjuk Sanchez és McBride kifinomult szólóit is. A bop, szving, lírai és rockos hangzású stílusokban is otthonosan mozgó zenészek rengeteg szabad improvizációt alkalmaznak, ugyanakkor számtalanszor mértani pontossággal betanult forgatókönyv szerint játszanak.
Utolsó kommentek