Richard Bona ötödik stúdióalbuma, a The Ten Shades Of Blues tavaly októberben jelent meg, azonban itt a blogon még nem ejtettünk róla szót részletesen. Szubjektív elemzésem során ismét dalról-dalra haladok, de előtte néhány érdekességet is szeretnék megosztani Veletek. Kezdeném rögtön azzal, hogy Bona már bő egy esztendővel a CD megjelenése előtt a GregJazzBlog olvasóinak egy interjúban elárulta, hogy az új anyag címe Twelve Shades Of Blues lesz. Nos, a Universal kiadó emberei valószínűleg kettőt lealkudtak a címből, de a nóták száma így is tizenegy maradt.

A modernkori sámán kinézetű Bona Penda Nya Yuma Elolo a lemezborítón éppen légbasszusgitározik. Az eddigiekkel ellentétben, csakis a vezetékneve szerepel a lemezen, az is a kék tízféle árnyalatában díszelegve. A tízes szám amúgy két szempontból is aktuális ezen album esetében. Az egyik, hogy az intrón kívül tíz nótát hallgathatunk meg, amelyekben mind-mind megtalálhatóak a blues stílus elemei, legyen a származási helyük akár Afrika, Amerika vagy Ázsia. A másik, hogy a legújabb projekt megjelenése tíz évvel első lemeze, a Scenes From My Life megszületését követően történt.

„A blues csupán néhány hangból áll, de mindnek megvan az ereje ahhoz, hogy kinyúljon és elérjen. Az összes populáris zenében megtalálható, a világ minden részén, ott visszhangzik az emberek szívében.” - Richard Bona

1. Take One: Rögtön egy kakukktojással indul a lemez, hangszerek nélkül. Egy teljesen nyugati jellegű acapella nótát hallhatunk, de semmi extra. Bona a címben viccesen a Take 6 énekegyüttesre utal.

2. Shiva Mantra: Az Újdelhiben, Bombay-ben és Madras-ban rögzített dal először indiai utcazajokkal kezdődik, majd „igazi indiánok” következnek. Egy igazán jó lüktetésű, több témát - kicsit talán túl sokat is - tartalmazó szerzemény, amelyet érthető módon a fellépéseken egészen eltérően játszottak. Négy autentikus vendégénekes és egy szitáros gondoskodik a megfelelő ívről és fokozásról. Érdekesség a Shiva Mantrát záró indiai konnakol és afrikai duala ének-duett.

3. Good Times: Frank McComb billentyűs-énekes közreműködésével sikerült Bonának egy második Please Don't Stopot írnia, bár szerintem a John Legenddel készített nóta profibb. A valószínűleg universalos megrendelésre készült angol nyelvű, vidám slágerben Bona ének helyett csak vokálozik. A stílusát soul-reggae-blues-pop kombinációként határoznám meg. Gregoire Maret szájharmonikás (Bona utódja a Pat Metheny Groupban) fantasztikus érzékkel muzsikál. A New Band két új fúvósa, a trombitás Michael Rodriguez és a harsonás Marshall Gilkes mellett egy szintén fiatal és tehetséges zenész, a szaxofonos Bob Reynolds is többször felbukkan az albumon.

4. Mbemba Mama: Richard édesanyjának írt szerzeménye a kedvencem erről a CD-ről, a cím jelentése: „Egy anya könnyei”. Igazi gyöngyszem, szívből szóló ballada, akusztikus kvartett formációban előadva. Bona két francia barátjával, Sylvian Luc-kel és Jean-Michel Pilc-kel, valamint a Haitiről származó új dobossal, Obed Calvaire-rel rögzítette ezt a felvételt. A csodálatos dallamvilág, zongora- és gitárszólók hamisítatlan bonás nótává teszik ezt a művet, amely úgy szól, mintha valamelyik régebbi lemezről csendülne fel. „Dankurma e e dankurma...”.

5. Kurumalete: Nos, számomra itt a lemez majdnem véget is ér, kivéve még talán a Yara's Blues-t. Gyors, afrikai nóta, sok-sok ütőhangszerrel, eléggé összetett és bonyolult szerkezettel, de nekem valahogy sajnos nem jön be. A szám egyébként egy boszorkányról szól, elég éles váltás az előző nótához képest. Állítólag Bona kiskorában azt mondogatták: „Ha nem hagyod abba sírást, hívom Kurumaletét!”



6. Souleymane: A Szulejmán elején végre egy kis bass-t is hallhatunk a főszereplőtől, mintha eddig nem is egy basszusgitáros CD-jét hallgattuk volna... Maga a nóta Richard Bona és Jojo Kuoh dobos duettje. Szintén igazi afrikai feeling, nekem itt már sok, hogy az éneklésen és basszgitározáson kívül Bona még billentyűkön, gitáron, dobon és ütős hangszereken is játszik. Hol vannak már azok a régi szép idők, amikor a Michael Brecker, Pat Metheny, Omar Hakim, Vinnie Colaiuta és Mike Stern muzsikáltak Bonayuma albumain? Amúgy a nóta tökéletes.

7. African Cowboy: Számomra erőltetett ez a country-vonal. Először Stingnél is megmosolyogtam az I'm So Happy I Can't Stop Cryingot vagy a Fill Her Upot, de véleményem szerint ez a stílus Bonához egyáltalán nem illik. Van itt hegedű, meg bendzsó is, de szögezzük le, Ryan Cavanaugh nem Béla Fleck.

8. Esukudu: Az iskoláról szóló kompozíció szimpatikus, dallamos kezdettel és fretless bass-zel startol, ám szerintem nem egy átütő Bona-nóta. A felállás tulajdonképpen ismét Richard Bona önzőzéséről szól, kivéve a flua flute-on játszó Bailo Baat. A dal végi éneklés mindenesetre kellemes élményt nyújt.

9. Yara's Blues: Igazi jó kis blues, amelyet Richard angolul énekel feleségéhez. A svájci Gregoire Maret ismét remekel a harmonikán, a holland Bert Van den Brink pedig zseniális Hammond-alapot hoz. A „No, no, nothing...” vokál szerintem szintén feldobja a szerzeményt. Bona eredetileg duala nyelven írta meg a szöveget, amelyet egy barátja fordított le angolra.

10. Sona Moyo: E dal pedig Bona sógorának szól. Így ez is a családban marad. Egy kis indiai kezdetet követően, nagy afrikai folytatás jön... És ahogy Pat Metheny mondta a Margitszigeten 2002 nyarán: „On everything: Richard Bona!”.

11. Camer Secrets: Kamerun titkairól szóló kellemes szám, aranyos szintivel, csodás szopránszaxofonnal a végén. Ennyi.

Bona legnagyobb kedvenceim egyike, hihetetlenül nagy tehetség és kedves figura, de ez a lemez számomra nem nyújtja azt az élményt, mint az első három albuma. A CD hossza mindössze 49 perc, és nekem rendkívüli módon hiányoznak róla a korábbi zenészek, például az alaptagnak számító billentyűs: ATN Stadwijk. Helyette Nashville-i, indiai vagy a Brooklyn-i házi stúdióban készült felvételeket kapunk. És hol marad a többi új nóta? A már 2008-ban Pécsett játszott igazi makossa, a Luc-Gadd-Bona turnékon előadott számok, vagy a Millenárison hallott, brazil fogorvosnak íródott unplugged Bona-ballada? Egy szó mint száz, szerintem a The Ten Shades Of Blues nem az eddigi legjobb lemez Bonától, sőt, már az előző Tiki sem volt az... Az biztos, hogy sok-sok hallgatással hozzá lehet szokni, de úgy vélem, Richard túlságosan sokmindent szeretne nekünk elmondani ezen a lemezen. Rengeteg stílust akar egymás után felsorakoztatva, illetve egymással összegyúrva lenyomni a torkunkon. Ráadásul szinte az összes hangszeren ő kíván brillírozni. Nos, ennyi minden azért neki sem megy egyszerre... Sajnos.

Az új CD előnyei közé sorolhatók a fiatal muzsikusok és a kellemes hangszerelések. Nagyjából ennyit tudok említeni. Aki igazi jazzt vagy blues-t vár, az csalódni fog. Aki szereti a world music-ot vagy kimondottan az afrikai muzsika megszállottja, annak még akár a kedvence is lehet!

A folytatás kiderül majd március 31-én Pécsett!



Kíváncsian várom a véleményeiteket!