A néhai, legendás Joe Zawinul szerint Etienne Mbappé és Richard Bona kameruni basszusgitárosok mindketten a világ legjobb zenészei közé tartoznak. Mbappé két fúziós jazz együttese, az Ultramarine és a Chic Hot után, valamint a The Zawinul Syndicate-et és a Steps Aheadet követően jelenleg saját projektjére, a Su La Takéra koncentrál, 2010-től viszont John McLaughlin 4th Dimension kvartettjét erősíti majd. A 45 esztendős művésszel budapesti koncertje előtt az A38 fedélzetén találkoztunk, s kezdeteiről, sikereiről, terveiről, fekete kesztyűjéről és honfitárs kollégájáról, Richard Bonáról is kérdeztünk.



Greg: Hogyan lett belőled zenész Kamerunban?
Etienne: Mindig is nagyon érdekelt a zene. Mivel keresztény családból
              származom, a nővérem, az anyám és az apám is a
              templomi kórusban énekeltek. Az egész család egyházi
              muzsikát hallgatott, s én meg belenőttem ebbe. Aztán
              megtetszett a gitár mint hangszer, volt nekünk egy
              otthon, valaki megmutatott pár akkordot és elkezdtem
              játszani rajta. Azokat próbálgattam, amiket a rádióban
              hallottam: afrikai, kameruni zenéket.
Greg: Milyen egyéb hangszeren játszol a basszusgitáron és az
          éneklésen kívül?
Etienne: Gitározom és nagybőgőzöm. Nagyjából ennyi.
Greg: Mikor és miért költöztél Párizsba?
Etienne: Családi oka volt, mivel az apám megbetegedett és csak
              Európában lehetett gyógyíttatni. Mivel Kamerun részben
              francia gyarmat volt, így természetes, hogy
              Franciaországban kezeltette magát. Magával hozhatta a
              családját, ott maradhattunk vele. Nos, így kerültem francia
              honba ’78-ban.
Greg: Eddigi pályafutásod mely része volt a legérdekesebb
          számodra? Melyikre vagy a leginkább büszke?
Etienne: Őszintén megvallva, mindegyik részére büszke vagyok,
              mert a saját együttesem már majdnem tíz éve létezik, és
              nem tudnám most ezt csinálni, ha nem játszottam volna
              korábban a jazz, az afrikai, a francia vagy a pop muzsika
              világában. Igazából, ezek vezettek engem oda, hogy a
              saját zenémet játszhassam. Úgyhogy mindet szeretem, de
              talán ezt a jelenlegit a legjobban, mivel itt önmagamat
              adhatom.
Greg: Mi a helyzet a francia fúziós zenekaraiddal? Léteznek még?
Etienne: Igen, a tagok megvannak, de már nem játszunk annyit
              közösen. Mindannyiunknak már külön karrierje van. Ha
              valamelyikünk egyszer ismét összehozná valamelyik bandát,
              akkor újra együtt muzsikálunk majd. Nincs kétségem efelől.



Greg: Fantasztikus zenészekkel dolgoztál együtt, Dee Dee
          Bridgewatertől kezdve, Joe Zawinulon át, egészen Ray
          Charles-ig. Milyen érzés volt mindez számodra?
Etienne: Ahogy az előbb említettem, igazán büszkeséggel tölt el.
              Mert ezek a dolgok vezettek oda, ahol most éppen vagyok.
              Ezek a nagyszerű muzsikusok mind igazi hőseim voltak, így
              olyan volt számomra ez az egész, mint egy álom. Például
              találkoztam Quincy Jones-szal ’89-ben, amikor a nemzeti
              jazz orchestrát vezényelte, ahol épp én basszusgitároztam.
              Olyan ez, mint a lépcsőn egyre feljebb lépkedni, amely
              elvezet valahová. És én most itt tartok.
Greg: Tervezted-e valaha is, hogy az USA-ba költözöl? Mondjuk New
          Yorkba.
Etienne: Nem. Nem igazán, mivel nagyon szeretem Franciaországot.
              Tetszik New York is, voltam ott sokszor, laknak ott
              barátaim, rokonaim, de jól érzem magam itt. New Yorkba
              valamilyen projekt kapcsán szoktam utazni, meg máshová
              is. Félig francia vagyok, és mindkét kultúrát a sajátomnak
              tartom. De ha van valamilyen projekt New Yorkban, miért is
              ne mennék?
Greg: Hogyan hasonlítanád össze az eddigi két szólóalbumodat, a
          Misiyát és a Su La Takét?
Etienne: Nem hasonlítom össze őket. Szokták mondani, hogy valaki
              például az utóbbit, a Su La Takét szereti, mert abban talán
              egyszerűbb a hangszerelés. Az első lemez igazán
              kifinomult, vonósokkal és sok hangszerrel. Mindkettőt
              szeretem, de a harmadik megint más lesz. Nem szeretnék
              mindig ugyanolyan CD-t készíteni. Szeretem megváltoztatni
              a hangszerelést, de a stílust nem, mivel az a sajátom. Más
              hangzást szeretnék elérni, mint a többiek. Máshogy akarok
              szólni, mint a Misiya. Kevesebb vonóssal, kevésbé
              bonyolult hangszerelésekkel és új hangszerekkel, mint
              amilyen a vibrafon. Már hallottam is magamban, amolyan
              blues-os... De aztán olvastam, hogy Richard Bona
              barátom is valami hasonló albumot tervez, The Ten Shades
              Of Blues címmel, úgyhogy már nem szeretnék blues-t.
              Amikor megtudtam, mondtam is, hogy a francba! (nevet)
Greg: Lelőtte a poénodat...
Etienne: Mindenképpen másféle hangszerekkel szeretném
              megvalósítani mint az előzőket.
Greg: És mikorra tervezed a megjelenését?
Etienne: Jövőre. De lehet, hogy még az idén felvesszük, csak jövő
              év elején adjuk ki. Nem szeretnék vele sokat várni, mert
              tudod, öregszem... (nevet) A Misiya és a Su La Také között
              négy év telt el, de most másfél-két év is elég lesz. Az anyag
              tulajdonképpen már elkészült. Sokan nem fogják fel, hogy
              milyen nehéz mostanában lemezt kiadni. Néha sok időbe
              telik összeszedni hozzá a pénzt. Saját magam vagyok a
              producer, csak a terjesztést végzi más, magam
              finanszírozom a lemezeimet. Nem szerződtem egyik
              lemezkiadóhoz sem.
Greg: Engedj meg még két gyakori kérdést így a végére. Miért
          viselsz fekete selyemkesztyűt basszusgitározás közben?
Etienne: Ja, igen! Mert tulajdonképpen ez már a hangzásom részévé
              vált. Ez a saját soundom. A kesztyű tisztábbá teszi a
              húrokat, és kevesebb lesz a zaj. Amikor kesztyű nélkül
              játszom, nem érzem magam olyan kényelmesen.



Greg: Már az előbb említetted Richard Bonát. Sok a közös
          vonásotok van... Jóban vagytok?
Etienne: Igen, persze! Abszolút. Gyakran próbálnak minket
              összehasonlítani egymással, de régebben volt egy basszus
              triónk: ő, én és Guy Nsangué, Jean-Luc Ponty zenésze.
              Ez a banda jóval a Stanley Clarke-Marcus Miller-Victor
              Wooten (S.M.V.) formáció előtt jött létre Párizsban.
              Szerintem ezek a srácok hallottak róla és megcsinálták a
              saját triójukat, de nem baj... Bonával mi olyanok vagyunk
              mint a testvérek. Ha Párizsban jár felhív, hogy menjünk és
              együnk valami jó kis afrikai kaját, és néha összefutunk
              Kamerunban is. Közeli barátok vagyunk és nincs közöttünk
              versengés. Ragyogó muzsikus... Teszi a dolgát, én is az
              enyémet. Amikor kijött a lemezem, mindenki mondta, hogy
              na, itt van Bona kihívója. Micsoda? Ez meg mit jelent?
              Kihívó? Amúgy én voltam itt előbb, mert idősebb vagyok
              nála, és ő is tisztában van ezzel... (nevet) Tényleg nagy
              ember lett, és nagyon örülök, mert ez jó Kamerunnak, jó
              Afrikának. Elmesélem majd neki, hogy itt jártam, mert úgy
              tudom, itt rögzítette az egyik CD-jét, nem?
Greg: Igen, és az A38 az egyik kedvenc koncerthelyszíne! Itt vette
          fel a Bona Makes You Sweat című lemezt, ami eredetileg
          DVD-nek készült, de a kiadója, a Universal úgy döntött, hogy
          csak az audio verziót adja ki...
Etienne: Komolyan? Tényleg?
Greg: Igen. És kóstoltad már a gulyáslevest? Bona kedvencét?
Etienne: Az a baj, hogy hússal készül, én meg nem eszem húst...
Greg: Akkor próbáld ki a vegetáriánus változatot, a hamis gulyást!
Etienne: Rendben, meglesz!
Greg: Köszönöm szépen a beszélgetést!
Etienne: Szívesen! Nagyon köszönöm én is!

Fotók: © Temesvári Gergely